Amikor az ősellenségek egymást segítik a háborúban

Wehrmacht-katonák az amerikaiak oldalán, bosnyák-szerb barátság Szarajevó ostromakor és japán gesztus a halálmenetbe kényszerített amerikai katonának, avagy hogyan szövődnek olykor évtizedes barátságok a háborús ellenségek között? Négy különös történet, amelyben a háború borzalmai közepette a humánum győzedelmeskedett.

Német lovagiasságból évtizedes barátság

Az amerikai légierő 8. Légi Hadseregének 379. Bombázócsoportjába tartozó B–17 Flying Fortress 21 éves amerikai hadnagya, Charlie Brown 1943. december 20-án első bevetésére készült a németországi Bréma felett. A főleg német ipari célok ellen bevetett B–17-t sokáig nem érte támadás, a célterület előtt azonban a légelhárítótűz súlyosan megrongálta a nehézbombázót és megsebesült a tízfős legénység négy katonája is, közte Brown.

A B–17 ekkor kivált a kötelékből és egyedül próbált visszatérni Angliába. A magányos bombázó azonban általában könnyű célpontot jelentett a német vadászgépek számára, s ez nem volt máshogy akkor sem. Miután nagy áldozatok árán sikerült az egy motorral repülő bombázót egyenesbe hozni, Brownék a JG 27. vadászrepülő-ezred repülőterének légterébe értek. A német Franz Stigler főhadnagy már várta az alkalmat, majd Messerschmittjével a gép elfogására indult.

Mikor Stigler a bal szárny közelébe kormányozta gépét, a pilótafülkében megpillantotta Brownt. Az amerikai pilótának nem voltak kétségei: nem térhet ki végzete elől. Stigler különösen égett a bosszúvágytól, mivel augusztusban veszítette el testvérét, aki éppen az amerikaiak ellen halt hősi halált. A német pilóta ász azonban – Brown legnagyobb megdöbbenésére – bólintott egyet, s Svédország felé irányította a gépet. Stigler ugyanis amint meglátta a golyólyuggatta bombázót a működésképtelenné tett géppuskáival és a sebesült katonákkal, úgy gondolta, igazságtalan lenne, ha így vadászná le őket. A B–17 végül elhagyta a német légteret, majd sikeres kényszerleszállást hajtott végre.

Hosszú, éveken át tartó nyomozás és levéltári kutatás után 1990-ben a két pilóta a csodával határos módon újra találkozott egymással. A két háborús veterán 18 évig szoros barátságban élt egymással, "testvéremnek" szólították egymást és számtalan alkalommal indultak közös horgászatra. Stigler 2008. március 24-én, 94 éves korában, míg Brown 2008. november 24-én, 86 évesen hunyt el.

Az ismeretlen japán tiszt futballimádata

Mario "Motts" Tonelli nem ilyen folytatásra számított. Az egykor ünnepelt amerikaifutball-sztár a második világháborúban a 200. parti tüzérség kötelékében a Fülöp-szigeteken szolgált, amikor Japán 1942 tavaszára megszállta a szigetet. A Bataani-félszigeten 1942. április 9-én adták meg magukat az amerikai és Fülöp-szigeteki katonák, s ekkor a Japán Császári Hadsereg elrendelte, hogy részben gyalogosan, halálmenetben szállítják át a hadifoglyokat a félsziget csúcsához közeli Marivelesből az onnan 145 kilométerre lévő O'Donnel-táborba.

A japán hadsereg közel 78 ezer szövetséges hadifoglyot (12 ezer amerikait, és 66 ezer filippínót) masíroztatott hat napon át – később ez a pokoli gyaloglás a bataani halálmenet néven került be a történelembe. A foglyok legtöbbje nem kapott ételt, vizet vagy orvosi ellátást, és sokakat út közben kínozták és ölték meg. Az amerikai légierő hivatalos statisztikái szerint a kegyetlen gyaloglás során 11 ezren haltak meg.

A bataani halálmenet

A halálmenetben Tonelli is részt vett, s minden reménye veszni látszott, amikor a menetben az egyik japán kiszúrta az ujján csillogó egyetemi gyűrűjét és felszólította: adja át neki. Az 1937-ben legendás 70 yardos, negyedik negyedes futásával az USC ellen győztes touchdownt szerző Notre Dame-játékosnak ez a gyűrű jelentette az életben maradás egyetlen értelmét, ezért eleinte vonakodott, ám egyik bajtársa meggyőzte őt: nem ér annyit a számára kétségkívül felbecsülhetetlen értékű relikvia, így a japán katona elkobozta tőle.

Néhány perc sem telt el, amikor egy japán tiszt közeledett Tonelli felé – kezében a gyűrűvel. A tiszt – miután megbizonyosodott az amerikai katona személyazonosságáról – tökéletes angolsággal ekkor azt kezdte el magyarázni, hogy él-hal az amerikai futballért és hogy az USC-ra járt, sőt látta a Fighting Irish elleni sorsdöntő mérkőzést, amelyet Tonelli győztes pontjaival nyert meg a Notre Dame. A japán tiszt tudta, mennyit jelent Tonelli számára a gyűrű, ezért visszaadta neki, de figyelmeztette a katonát, jól rejtse el, mert nem biztos, hogy vissza tudja szerezni, ha újból elveszi valaki.

Tonelli megfogadta ismeretlen jótevőjének intelmét, s attól a pillanattól fogva szappantartójában őrizte az egyetemi gyűrűt. A fiatal amerikai katonát bár sokszor megkínozták az elkövetkező két és fél évben a különféle kényszermunkatáborokban, gyűrűjét egyszer sem találták meg. A malária és bélférgek kínozta, csontsovány férfit 1945 nyarán végül Japánba, egy Toyama melletti börtönbe szállították. A háborút követően az NFL-ben szereplő Arizona Cardinals leigazolta, de miután szinte alig játszott a Green Bay Packers elleni vesztes mérkőzésen, egy mérkőzéssel a háta mögött úgy döntött, új kihívások elé néz: politikus lett.

A Wehrmacht és az amerikaiak az SS ellen

Az Észak-Tirol egyik piciny településén, az alig ezer lelket számláló Itterben található kastély (Schloss Itter) falai között Franciaország német megszállása idején magas rangú francia személyeket tartottak fogva, többek között Édouard Daladier és Paul Reynaud egykori kormányfőket, Maurice Gamelin és Maxime Weygand tábornokokat, François de La Rocque-ot, a szélsőjobboldali Croix de Feu vezetőjét, André François-Poncet diplomatát és Georges Clemenceau fiát, Michelt, illetve három hónapig Albert Lebrun köztársasági elnököt és De Gaulle elnök ellenálló testvérét, Marie-Agnès de Gaulle-t.

Bár a kastély adminisztratív értelemben a dachaui haláltábor altábora volt, „lakói” összehasonlíthatatlanul jobb körülmények között élték mindennapjaikat, mint a Harmadik Birodalom első állandó koncentrációs táboraként hírhedtté vált tábor foglyai, többek között könyvtár és vendégszoba biztosította a prominens foglyok kényelmét. Mikor a kastély védői május 4-én elhagyták Észak-Tirolt, a Schloss Itter felszabadítására mindössze két tankkal és korlátozott lőszerrel érkező amerikai 23. harckocsi zászlóalj nem várt oldalról kapott segítséget: az amerikaiak a Wehrmacht húsz katonájával fogtak össze, hogy megvédjék a középkori építményt és foglyait az odaérkező SS-egységtől.

Az amerikai-német „kényszerházasságot” észlelve az SS órákon belül megtámadta a kastélyt. A bizarr szövetséget a 27 éves New York-i Jack Lee százados vezette, akinek eleinte sikerült az SS támadásait visszavernie az erősítés megérkezéséig. A náci csapatok páncéltörőkkel és géppisztolyokkal estek a kastélynak, amelynek egy részét sikerült lerombolniuk. A támadás intenzitását látva Lee a kastély masszív tornyába vonult vissza, s mikor már fogytán volt a lőszerük, azt tervezték, hogy puszta ököllel veszik fel a harcot az SS ellen. Erre végül a 103. gyalogos hadosztály megérkezésének köszönhetően nem került sor, az Anthony McAuliffe tábornok vezette erők felszabadították a kastélyt.

Bosnyák, szerb két jó barát

1992. május 2-án, a délszláv háborúk kezdetekor a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) ostromzűrűbe zárta Bosznia-Hercegovina fővárosát, Szarajevót, a muszlim parancsnokság alá tartozó területi védelmi egységek tagjai azonban visszaverték a támadást. A jugoszláv hadsereg néhány egysége Szarajevóban maradt, de egy megállapodás révén szabad elvonulást kapott.

Az ENSZ-békefenntartókkal az élen visszavonuló csapatokat azonban a boszniai hadsereg megtámadta, miután elterjedtek a hírek arról, hogy a boszniai szerbek fogságba ejtették Alija Izetbegovic boszniai elnököt. A Dobrovoljac utcai bűntényként elhíresült összecsapásokban belgrádi adatok szerint 42 jugoszláv katonát és tisztet öltek meg, további 73-at megsebesítettek, illetve 215-öt fogságba ejtettek.

Köztük volt a 19 éves szerb Aco Nenadic is, akit a többi fogollyal együtt egy ideiglenes börtön felé hajtottak. Nenadichoz ekkor egy bosnyák katona lépett, majd a fülébe súgta: „Ne félj, csak maradj csöndben! Amíg én itt vagyok, te életben maradsz”. Nenadic már kezdte azt hinni, új barátra lelt az ellenség soraiban, de ekkor ráeszmélt: az ismeretlen katona valójában egyik régi bosnyák cimborája, Hasan Jusovic.

Jusovic és Nenadic együtt harcoltak a Jugoszláv Néphadseregben, de amikor megkezdődtek az egész Balkánt lángba borító függetlenségi harcok, Jusovic eldöntötte, hogy dezertál és csatlakozik a boszniai területi védelmi egységhez. A szökésben Nenadic segítette, s ekkor mindketten úgy gondolták, hogy utoljára látták egymást. Nem így történt: amikor Jusovic látta, hogy a Dobrovoljac utcai harcokban Nenadicot is elfogták, tudta, hogy meg kell mentenie őt.

Jusovic jobb oldalt, míg Nenadic balról a második

A bosnyák katona meggyőzte parancsnokát, hogy engedje el a szerb foglyot, s engedje meg, hogy – mintegy tartozását leróva – nála lakhasson. Így is lett: Nenadic beköltözött Jusovicéknak a boszniai szerb hadsereg állásaihoz közel levő házába, ahol – elrejtve a nyakában lógó keresztet – Mirsad néven szinte muzulmánként élt, miközben a JNA folyamatosan ostromolta a várost. A Jusovic család óvta őt és azt a kevés ételt is megosztotta vele, amit a háború nyomorúságos napjaiban sikerült szerezniük. Nenadicnak végül sikerült szerb területre menekülnie, majd a családjához ment Belgrádba. Kapcsolatuk ezt követően hosszú évekre megszakadt, mígnem 2009-ben egy tv-show újra összehozta a két barátot Szarajevóban.