Véget vetett a magyar kalandozásoknak az augsburgi vereség

1068 éve, 955. augusztus 10-ének esős napján sikerült Ottó keleti frank királynak szétvernie az utolsó, nyugatra vezetett magyar hadjáratot. Annak ellenére, hogy eleink több mint ötven nyomon követhető portyázást indítottak, a magyar emlékezetben a 954–955-ös vereséggel végződő maradt a leghangsúlyosabb. Általában a Keleti Frank Királyság egységessé válását tartják az alulmaradás okának, de a Bulcsú vezette magyar sereg éppen egy polgárháborút használt ki, amikor nyugatra tört. Hogyan lett mégis tragikus a 954–955-ös nyugati „kaland”?

Kalandozó magyarok

Az úgynevezett kalandozó hadjáratok szimbolikus kezdőpontjának a 862-es (tehát még a honfoglalás előtti) nyugati zsákmányszerzést tekinti a történettudomány. Már a 862-es és a későbbi nyugati hadjáratokat is a Keleti Frank Királyság gyengesége váltotta ki, amely főként az egység hiányára vezethető vissza.

A középkori német birodalom történetét belháborúk és a tartományi széttagoltság kísérte végig. A Keleti Frank Királyságban 936 óta uralkodó Liudolf-házi Ottónak (annak a Madarász Henriknek a fia és utóda, aki 933-ban az első nagyobb vereséget mérte kalandozó eleinkre Merseburgnál) nemcsak a magyar, hanem északon szláv ellenségeivel is meggyűlt a baja, mégis sikerült (átmenetileg) egységbe tömörítenie birodalma tartományait.

A király öccsét, Henriket a Magyar Nagyfejedelemséggel határos Bajorország urává tette (akkor a ma Ausztriát kettészelő Enns folyó volt a két ország közti határ), aki sikeresen vette fel a magyarok által elé dobott kesztyűt.

948-ban nemcsak a törzsszövetség támadásait verte vissza, de két évvel később betört magyar területre és a cseheket is szövetségesévé tette. A támadás jelentőségét az adja, hogy a 907-es pozsonyi csata óta először sikerült keleti frank (német) seregnek az Ennsen túlra törnie.

Ottó birodalma éppen polgárháború elé nézett 953-ban, a királynak ugyanis új feleségétől, Adelhaidtól gyermeke született, mire fia, Liudolf herceg vezetésével a tartományurak egy része szembefordult az uralkodóval – hivatalosan a primogenitúra betartásáért.

Bár áprilisban a király megígérte fiának, hogy elsőszülöttségből eredő jogait szem előtt tartja, de az itáliai területek fölött még mindig civakodtak a lázadók, köztük a szintén Ottó ellen forduló Vörös Konrád, Lotharingia hercege.

A magyar törzsek csak erre az alkalomra vártak. A sereg Karintia, Bajorország, majd Frankföld érintésével jutott egészen a Rajnáig, amelyet 954. március 1-jén lépett át. A még mindig küzdő felkelők már Regensburg és Augsburg városait is elfoglalták, a magyar vezérek pedig eközben több mint két héten át Vörös Konrád vendégszeretetét élvezték Worms várában. Lotharingia hercegének ugyanis kapóra jött a harcmodorával félelmet keltő magyar sereg a belharcokban, igaz, nyugaton ezt már kezdték kiismerni.

A hercegi lakomák után ekkor északra, Cambrai és a mai Belgium felé vette a Bulcsú vezette sereg az irányt. A kolostorok és várak többségét nem sikerült bevenniük, így Burgundia megsarcolása után az elvileg szövetséges Svábföldet fosztogatták a magyarok. 

A tél folyamán Ottó ellentámadásba lendült: legyőzte lázadó alattvalóit és Bajorországot is fegyverrel térítette vissza a király hűségére. Júliusban a király már a szlávok mellé állt lázongó Szászország ellen készülődött, amikor megérkeztek hozzá a magyar sereg követei. Látszólag azért, hogy biztosítsák barátságukról, de a források tanúsága szerint inkább a polgárháborús helyzetet akarták részletesebben felmérni.

Nem az első augsburgi csata

A magyar sereg azonban már megindult az Ottó által frissen meghódoltatott Bajorország ellen, így a kocka el volt vetve, ekkor egy bizonyos Scheiern gróf kalauzolta a magyarokat Sváb- és Bajorországban.

A sereg augusztus elején nekifogott az alacsony falakkal körülvett, tornyok nélküli Augsburg ostromának. A város gazdag zsákmányt ígért, ráadásul a polgárháborúban két ostrom is gyengítette, igaz, a római falakat már több helyen megerősítették.

A bajorországi Augsburg (latinul Augusta, magyar elnevezése Ágosta) rómaiak által épített, fallal körülvett városát nem először látogatták meg a magyarok. 910 júniusában IV. Lajos keleti frank uralkodó hadára mértek vereséget őseink, de a híres 926-os hadjárat is elidőzött a város ostromával a Sankt Gallen-i kaland előtt. Bajorország egyik legnagyobb városa lévén ez egyébként sem volt meglepő, hiszen a tartomány igencsak frekventált helyen, a Nyugat felé haladó útvonalon feküdt. 

A várost a később szentté avatott Ulrich augsburgi püspök védte, aki igyekezett lelket önteni a csüggedő lakosokba és katonákba, a magyar seregek láttán ugyanis gyakori volt, hogy menekülésbe kezdtek a félelmüket csak nehezen legyőző németek.

Bár a közelharc alapvetően nekik kedvezett, a meglepetésszerű támadás, a gyorsaság és a süvítő nyílzáporok már hírből kikezdték a nyugati fegyveresek harci szellemét. Némely kútfő ostromgépeket is említ, de az általános vélekedés szerint itt nem szabad hatalmas tákolmányokra, katapultokra, ballisztákra gondolni, csupán a legegyszerűbb eszközökről volt szó.

A Lech-parti város keleti kapuja ellen 955. augusztus 8-án intéztek először rohamot a támadók.
Némely forrásból értesülhetünk róla, hogy Ottó egyik ellenlábasa, a száműzött bajor herceg, Reisenburgi Berthold árulta el a magyaroknak, hogy a király rohamtempóban megérkezett seregével a város felmentésére. A magyarok hamarosan felhagytak az ostrommal, és arra készültek, hogy megütköznek a birodalmi haddal.

Augusztus 9. a Lech-mezei csata előkészületeivel és kölcsönös felderítésekkel telt. A csata leírását több forrás is ismerteti (a legismertebb ezek közül Widukind szász krónikája). Ottó birodalmi hadát nyolc légióra osztotta (ez mai fogalmainkkal inkább hadosztályra vagy ezredre hasonlított, semmint római jellegű szerveződésre). Az első hármat a szűken vett pátriájukat védő bajorok alkották, élén Henrik tisztjeivel, (maga Henrik ekkor már otthon feküdt halálos ágyán). A negyediket alkották a király hűségére visszatért Vörös Konrád vezette frankok, az ötödik volt Ottó légiója, a hatodikat és a hetediket svábok, míg a nyolcadikat a szövetséges csehek tették ki.

Augsburg vagy Lech-mező?

Érdekes módon a csata helyszínének kérdésében nem született eddig konszenzus és máig is ez váltja ki a legnagyobb vitákat nemcsak a kutatók, de a helyiek között is.

A térségben ugyanis három közösség hagyománya tartja számon, hogy az ő településük mellett zajlott az ütközet. A betájolást nehezíti, hogy a Lech-folyó is megváltoztatta a medrét azóta, így a folyó határolta Lech-mező („Lechfeld") területe sem pontosan ugyanaz ma, mint volt ezer éve.

A német haderő létszámáról egyetlen biztos adatunk csak a csehekkel kapcsolatban van, amelyet a korabeli kútfők ezer főben adtak meg. A csatára készülő birodalmi haderőben harcolók számáról a becslések háromezertől egészen húszezerig terjednek, míg a szembenálló magyar haderő esetén ez négy- és negyvenezer között mozog. (A sosem katonáskodó szerzetes krónikások több százezres seregekkel „dobálóznak", számadataik legfeljebb hasonlatként értelmezhetőek). A szakirodalom (sőt a kútfők) többsége abban azonban megegyezik, hogy a magyarok számbeli fölényben voltak.

Ottó tanult a korábbi vereségekből, így seregét nehezen járható, egyenetlen terepen vonultatta fel, hogy megnehezítse az ellenséges lovasíjászok közeledését. A magyar fősereg Ottóval szemben helyezkedett el, amíg Bulcsú egy seregrészt a németek megkerülésével táboruk ellen küldött.

A németek a málhát a páncélozott cseh légióra bízták, akiket váratlanul ért a magyar roham. Rövidesen nemcsak a csehek, de a hozzájuk legközelebb álló két sváb légió is a futásban keresett menedéket. Ám a magyar fősereg mozdulatlan maradt, így Ottó Vörös Konrád frank légióját küldte a tábort fosztogató magyarokra. Konrád sikerrel űzte el a megkerülő seregrészt, így a király – kiegészülve a diadalittas frankokkal – rohamot indított a magyar derékhad ellen.

A zárt rendben támadó németek felülkerekedtek a közelharcban, de a reggeli eső is őket segítette, mert a magyarok leengedték íjukról az idegeket, így a nyílzápor már nem fenyegette Ottó seregét. A magyar sereget elsöpörte a német lovasroham. Az augsburgiak eleinte nem is tudták mire vélni, amikor tömegével keltek át a Lech jobb partjára a nemrég még ostromló harcosok.

Másnap, augusztus 11-én Ottó újabb vereséget mért a visszavonuló kalandozókra. Elfoglalva táborukat visszaszerezte a több mint egy év alatt gyűjtött zsákmányt és kiszabadította a foglyokat is. Majd katonáit a környező utakra küldte, hogy a lehető legkevesebb magyar tudjon elmenekülni: megkezdődött a hajtóvadászat, amelybe a környékbeli lakosság is bekapcsolódott.

Kézai Simon szerint Bulcsú, Lehel és Súr vezérek a Dunán akartak hazafelé menekülni, amikor Regensburgnál elfogták őket, míg mások szerint korábbi fogságba esésük után vitték őket a városba. Ami biztos: augusztus 15-én mindhármuk bitófán végezte Regensburg falai alatt. Ottó nem volt hajlandó a váltságdíjról alkudni és az sem hatotta meg, hogy Bulcsú már (keleti rítusú) keresztény volt.

A vert had maradékának sikerült elvergődnie a mintegy háromszáz kilométerre fekvő, biztonságot jelentő Ennsig. A magyar mondakör – mint a megsemmisítő vereség képét – ehhez kapcsolja a hét gyászmagyar történetét a köztudatban, a Jászberényben őrzött Lehel kürthöz kötött monda pedig inkább gyógyírként szolgált a tragédiára.

Mi történt Augsburg után?

A 955-ös év tehát Ottó számításai szerint alakult: leverte a lázadást, pontot tett a magyar portyák végére és legyőzte a szlávokat is Rohoncnál, két hónappal a magyarok felett aratott győzelme után.

Augsburgi diadala is közrejátszott abban, hogy megkapja a „Nagy” jelzőt; 962-ben a már császárrá koronázott Ottó a német történelem legnagyobbjai közé került: a pápa fölé kerekedve megalakította a több mint nyolc évszázadig fennálló államalakulatot, a Német-római Császárságot.

Az augsburgi vereség kihatott a törzsszövetség belső viszonyaira is: Falicsi (Fajsz) nagyfejedelem uralkodásának végét ugyanis sokan a csatavesztéshez kötik, és egyes források arra engednek következtetni, hogy Taksony (955-től nagyfejedelem) maga is harcolt Augsburgnál, de nagyobb szerencséje volt, mint a három kivégzett vezérnek.

A magyar hadjáratok azonban csak nyugati irányba zárultak le. 959-ben már Bizánc földjein zsákmányoltak eleink, ami Botond történetével tette gazdagabbá a portyázások krónikáját és a mondakört. A hadjáratot azonban visszaverték, akárcsak a két évvel későbbit.

A magyar törzsszövetség az utolsó sikeres portyákat 968-ban könyvelhette el. A kalandozásoknak a szintén magára találó Keletrómai (más néven Bizánci) Birodalom vetett végett, amikor 970-ben Arkadiupolisz (ma: Lüleburgaz, Törökország) városa előtt sokkszerű vereséget mértek a közös orosz-besenyő-magyar portyázó seregre.

A Kárpát-medencét azonban nem rendítette meg különösebben a német (és később a görög) siker. Egészen 1030-ig kellett várni, míg a német sereg ismét átlépte a magyar határt.

II. Konrád császár (az Augsburgnál elesett Vörös Konrád dédunokája) és birodalmi hada nem bírt a Szent István által alkalmazott felperzselt föld taktikával – de ez már a Magyar Királyság történetének lapjaira tartozik.