Új kérdések és hipotézisek a Kárpát-medence tatárjárás előtti népességével kapcsolatban

A Kárpát-medence középső, alföldi területével sok szempontból mostohán bánt a történelem. Települései, népessége a tatárjárást és a török hódoltságot egyaránt megszenvedték, ami az épített örökséget is erősen megritkította. A régióra vonatkozó írott források száma még magyarországi viszonyok között is az átlagosnál szegényebbnek mondható. Egyedül a régészeti kutatás hozott felszínre nagyszámú középkori leletet, de írott források híján ezek történeti kontextusba helyezése nehéz, olykor lehetetlen.

Írott és résgészeti források

F. Romhányi Beatrix Az Alföld Árpád-kori népesedési és birtokviszonyai a tatárjárás előtt című tanulmánya a Történelmi Szemle 2021/2. számában olvasható, és az alábbi linkre kattintva olvasható teljes egészében.

Az utóbbi évtizedekben az informatika fejlődése új lehetőségeket nyitott a kutatásban. A nagy adatállományokat tartalmazó adatbázisok és a térinformatika korábban elképzelhetetlen mennyiségű adat egyidejű feldolgozását, térbeli elhelyezését és elemzését teszi lehetővé. Bár a régészeti kutatásban ezek az eszközök már évtizedek óta a mindennapi munka részei, más bölcsészettudományok művelői gyakran még ma is idegenkednek ezektől a módszerektől.

A digitális bölcsészet azonban egyre több területen jelenik meg, és a kvantitatív módszerek alkalmazása számos területen hozott már eddig is új eredményeket.

Mindezeket előre bocsátva az alábbiakban a Kárpát-medence Árpád-kori településhálózatával kapcsolatba hozható különféle – írott, régészeti és helynévi – források alapján szeretnék rámutatni néhány ellentmondásra. A mindenkit megnyugtató megoldás bizonyosan nem e cikk végén lesz olvasható, de abban is biztos vagyok, hogy a tárgyszerű vita közelebb visz hozzá.

A Kárpát-medence honfoglalás és Árpád-kori viszonyairól nem könnyű képet alkotni. Az írott adatok a 13. században, annak is inkább a második felében kezdenek szaporodni, a középkori Magyar Királyság egészéről pedig az 1332–1337-es pápai tizedjegyzékből alkothatunk először képet. Ebben az időszakban a családokra bomló nemzetségek már ősi birtokaikról rendelkeztek, a faluhálózat többé-kevésbé megszilárdult, a vármegye a nemesség önigazgatási szervévé vált, a királyi birtokok pedig az ország területének egyre kisebb hányadát jelentették.

Mindeközben a 13. század közepén a Magyar Királyságot sújtó tatárjárás jelentős mértékben átrajzolta az ország demográfiai és politikai térképét is. Vagyis az esetek jelentős részében az országot ért katasztrófa utáni újjászervezés időszakában keletkezett dokumentumokból következtetünk vissza a korábbi helyzetre, és e korszak bőségesebb forrásanyagát igyekszünk összekapcsolni a tatárjárás előtti időszak ritkább és gyakran szűkszavúbb forrásaival. Ez a megközelítés azt feltételezi, hogy a tatárjárás előtti időszakban többé-kevésbé változatlan, illetve nagyon lassan és kismértékben változó helyzettel lehet számolni.

A korszak másik forráscsoportját a régészeti leletek jelentik. A települések és a temetők a településterület kora középkori kiterjedésére vonatkozóan kiváló adatokat nyújtanak, a lelőhelyek keltezése és belső kronológiája viszont sok szempontból bizonytalan. A 10. századból inkább csak a temetőket ismerjük, ami annak is lehet a következménye, hogy a 10. századra keltezhető telepek kiválasztása a tágabban 10–11. századra keltezett telepek halmazából ma még nem végezhető el megbízhatóan.

A 11–13. századból már jó néhány falusias települést is feltártak, de ezek finomabb keltezése rendszerint nem lehetséges, ráadásul gyakran a tényleges méretük sem állapítható meg a feltárás jellege (például nyomvonalas létesítmények megelőző feltárása) vagy a lelőhely részleges pusztulása miatt. Az is gondot okoz, hogy e települések jellemző építményeinek, a félig földbe mélyített házaknak az élettartama nem ismert.

A szarvasgedei kísérlet alapján legalább 25-30 évet joggal feltételezhetünk, de 200-300 évig biztosan nem használták őket. A probléma nemcsak az egyes épületeket érinti, hanem a településeket is, mivel a feltárt házak között elég kevés akad, amelynek épületszerkezetét megújították volna, a keltezési nehézségek miatt pedig nem lehet egyértelműen eldönteni, hogy az adott település épületei mind egykorúak-e, vagy a közösség esetleg többször visszatért ugyanarra a helyre és házait a korábbi maradványokat kikerülve építette fel.

Mit mesélnek a helynevek?

A harmadik forráscsoport, amelyet időről időre megkísérelt felhasználni a kutatás a korai településhálózat rekonstruálásához, a helynevek. A nyelvészet és nyomában a történettudomány évtizedekkel ezelőtt meglehetősen optimista volt a helynevek korának, eredetének meghatározását illetően. Ma e tekintetben az erős, olykor talán túlzott óvatosság jellemző.

A keltezést és a nyelvészeti kérdéseket illetően semmiképp sem szeretnék állást foglalni, de pusztán a tipológiát tekintve vannak olyan helynévtípusok, amelyek térképen ábrázolva mintázatokba rendeződnek. Ezek közé tartoznak például az úgynevezett törzsnévi helynevek, a keleti és más bevándorolt népek neveiből, valamint egyes vidékeken a székely- és a szász- összetétellel képzett helynevek.

A helynevek egy másik vizsgálható csoportját jelentik a muszlim és zsidó népességre utaló elnevezések, illetve az a néhány írott adat, amely egyes településeken e közösségek jelenlétéről tanúskodik. Ezekből összességében jóval kevesebbet ismerünk, mint az előzőkből, ezért ezeket önállóan nem, csak a többi vizsgált helynévvel összefüggésben célszerű elemezni. Sajátos szolgálatuk és közvetlen függésük az uralkodótól ugyanakkor alkalmassá teszi az általuk lakott településeket arra, hogy indikátorként tekintsünk rájuk.

Konklúzió helyett

Összességében a három forráscsoport – az írott adatok, a régészeti leletek és a helynevek – mindegyike rejt magában nehézségeket és bizonytalanságokat. Az adatok nagy száma miatt azonban lehetőséget is jelentenek a Kárpát-medence 13. század előtti települési viszonyainak kutatására. A három forráscsoport együttes értékelése éppen azért fontos, mert igen kicsi az esélye annak, hogy egy adott térségben véletlenül annak ellenére sem tűnik fel egyik adattípusból sem egy sem, hogy az adott vidéket lakták, használták, gazdálkodtak rajta.

Az is elgondolkodtató lehet, ha egy kisebb régióban az egyik adattípus jelen van, egy másik viszont következetesen hiányzik. Konkrétabban fogalmazva, a régészeti adatok megléte mellett az okleveles és/vagy helynévi adatok hiánya, például, mindenképpen magyarázatot igényel. A helynevek esetében egyes típusok egymáshoz való viszonya úgyszintén információt jelent, hiszen nem mindegy, hogy egymással keverten vagy elkülönülve tűnnek-e fel a térképen.

Összefoglalás és jól szerkesztett végkövetkeztetés helyett – a vitaindító szándék nyomatékosítása végett is – az alábbiakban néhány hipotézist fogalmazok meg. A fentiekben nem tértem ki részletesen mindegyik kérdésre, de mindegyikre utaltam és mindegyiknek a vonatkozó adatai megtalálhatók az adatbázisban. A Kárpát-medencében a 10. században megszerveződő magyar fejedelemség elitje a sztyeppei hagyományokat követve nem területen, hanem jövedelemforrásokon és népeken osztozott meg.

Ezt a szemléletet a keresztény államalapítást követően fokozatosan váltotta fel a területi alapú hatalomgyakorlás, és e folyamat során váltak a nemzetségek is jövedelembirtokosokból tényleges földbirtokosokká. A Györffy által fejedelmi szálláshelyként értelmezett települések inkább a fejedelem által ellenőrzés és a jövedelem beszedése céljából odatelepített népekre utalhatnak. Ezzel megmagyarázhatóvá válik több stratégiai szempontból kiemelt helyen az efféle helynevek halmozódása.

Ezek a településhalmazok egyben központi helyek is voltak, többségükben a későbbiekben városok jöttek létre. Egyéb vonatkozásban azonban a 10. századi településhálózatra a fennmaradt adatok alapján nem tudunk következtetni, mivel azok többsége az 1000 körüli államszervezéshez, illetve a királyság intézményrendszerének 11. századi kiterjesztéséhez köthető.

A törzsnevekből és a csatlakozott keleti népek neveiből képzett helynevek egységes mintázatot mutatnak, ami arra utal, hogy központi akarat és egységes elvek szerint telepítették szét őket a Kárpát-medencében. Erre valószínűleg az államalapítás táján, azzal összefüggésben került sor, hasonlóan a köttlachi kultúra népességének Révész László által megfigyelt széttelepítéséhez.

Végezetül illenék válaszolni arra a kérdésre, hogy mindezek a felvetések milyen haszonnal járhatnak. Egyrészt talán jobban érthetővé válik a 10–11. századi politikai, társadalmi és gazdasági átmenet, és a keresztény államalapítás modellváltás jellege sem korlátozódik csupán az egyházszervezésre és a koronázás tényére. Másrészt jobban megértjük magának az Alföldnek a működését, az abban bekövetkező változásokat.

Miközben nyilvánvaló tényként kezeljük, hogy a Kárpát-medencének az Alföld a nagyállattartásra legalkalmasabb része, hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy ez az életforma nehezen egyeztethető össze a legelőterület felszabdalásával, még kevésbé a szántóföldi műveléssel való keveredéssel. Az sem hagyható továbbá figyelmen kívül, hogy az Árpádok mint a 10. századi magyar fejedelemség vezető nemzetsége a vagyonát ugyanúgy szarvasmarhában és lóban tartotta számon, mint az összes sztyeppei fejedelem.

Az alföldi területek ebből a szempontból különösen fontosak voltak számukra, és nehezen képzelhető el, hogy ebben egyik napról a másikra változás állt volna be. Ha elfogadható az a feltételezés, hogy a Kárpát-medencének ez a központi része alapvetően fejedelmi, majd királyi birtok volt, ahol más birtokosok elsősorban nem területet, hanem jövedelemrészesedést kaphattak, akkor talán az ország egészének kora Árpád-kori működését és működtetését is jobban lehet modellezni.