Valós és elképzelt alakoktól egyaránt rettegtek a 19. századi Londonban

Az erőszakos bűnözők támadásaitól a város alatti csatornarendszerben állítólag tanyát ütött hatalmas, az emberre is veszélyes elvadult sertésekig a 19. századi London lakóinak rengeteg félnivalójuk akadt a mindennapi életben. A világbirodalmi fővárost számos különös, rémisztő legenda tartotta rettegésben.

Az 1862-es „fojtogatópánik”

Viktória királynő (ur. 1837-1901) idején London egyre terjeszkedő nagyváros volt, a kor legkiterjedtebb birodalmának központja. Az ipari forradalom fejlődésének nyaktörő üteme azonban magával hozta a zsúfolt nyomornegyedeket, amelyekkel kapcsolatban az egyre nagyobb szerephez jutó tömegmédiába gyakran egy kiterjedt alvilágról szóló történetek jelentek meg. Az aggódó londoni polgárság könnyen hihette, hogy minden sarkon veszély leselkedik rá – egy 1862-es eset pedig látszólag megerősítette e félelmeket.

Július 17-én Hugh Pilkington, a Lancashire megyei Blackburn szabadelvű parlamenti képviselője egy estébe nyúló ülésről igyekezett hazafelé, amikor ismeretlenek hátulról rátámadtak, fojtófogásba vették, és elvették értékeit. A képviselő túlélte az esetet.

A sajtó kíméletlenül felkapta a történetet, és a lapok az utcai erőszak növekvő tendenciájáról kezdtek cikkezni – annak ellenére, hogy a valóságban szó sem volt ilyesmiről. A közvéleményt magával ragadta a pánik – az emberek elhitték, hogy az utcát fojtogatható áldozatokra vadászó bűnözők járták.

A szenzációhajhász cikkek a növekvő számú próbára bocsátott bűnelkövetőre terelték a gyanút, azt az új igazságszolgáltatási gyakorlatot kritizálva, amely csökkentette az Ausztráliába deportáltak számát. A Punch című szatirikus hetilap számos karikatúrájában az új veszély elleni védekezési módszereket mutatott be – például a párosával, egymásnak háttal való sétálást, illetve a fojtás ellen védő, nagy méretű tüskékkel ellátott nyakörv viselését (ilyeneket egyébként a londoni rendőrség első egységeinél valóban viseltek a felszerelés részeként).

A sajtótól természetesen a rendfenntartó szervek is megkapták a magukét, de a börtönviszonyok enyhítését célzó reformokat is támadták a lapok. A pánikkeltő kampány olyannyira sikeres volt, hogy a parlament még 1863-ban megalkotta és elfogadta az ún. „fojtogatótörvényt”, amely az erőszakos rablásokért való büntetésként újra bevezette a korbácsolást.

Habár maga a pánik viszonylag hamar tovatűnt, hatása hosszabb távú volt: a rehabilitáció helyett ismét az elrettentés vált a büntetéspolitika fókuszává, ami hosszú időre biztosította a bűnözéssel szembeni keménykezű hozzáállás fennmaradását. Ahogy a The Times cikke is megjegyezte: „Messze fontosabb egy londoni számára, hogy a nap vagy az éj minden órájában biztonsággal róhassa London utcáit.”

A Manchester Square-i disznófejű nő

1815 nyarán London egét éjszakánként pompás fényjáték világította be, ahogy Anglia Nelson admirális Trafalgarnál aratott győzelmet ünnepelte. Nem mindenki figyelt azonban e látványosságra: többen egy ragyogóan kiöltözött nőt véltek látni, aki hintójából csodálta az ünnepi fényeket, azonban közelebbről megfigyelve látszott, hogy arca valójában egy disznóé volt.

Korábban már elterjedt a városban a pletyka, hogy egy disznóarcú nemesasszony él valahol a Marylebone városrészben, aki ezüstvályúból eszik, és csak röfögéssel és horkantással képes kommunikálni. Habár „a legfinomabb alakú, tökéletes szimmetriájú” nőként írták le, „förtelmes arca” mindenkit elborzasztott, aki megpillantotta.

A rejtélyes asszony legendája számos művészt megihletett, köztük a neves karikaturista George Cruikshanket is, aki egy igéző fehér ruhában, a zongoránál ülve rajzolta meg a nőt, akinek disznószerű arcát egy átlátszó fátyol fedte.

Az újságcikkek találgatásai szerint a nő azért érkezhetett Londonba, hogy férjet találjon, ami egyes kérőktől a lapokban megjelenő jelentkezéseket is eredményezett, apróhirdetések formájában. „EGYEDÜLÁLLÓ ÚRIEMBER keresi lehetőségét annak, hogy előadja elképzeléseit egy bizonyos illető barátainak, akinek szerencsétlenség sújtja arcát. Szándékai őszinték” – írta egyikőjük.

Más kérőknek – a híresztelések szerint legalábbis – sikerült személyesen is felkeresniük, a találkozó nyomán azonban kivétel nélkül letettek házassági szándékukról. Egy baroneti címmel bíró férfira állítólag rá is támadt: a sikoltozó kérő torkába harapott, akinek aztán sebészi beavatkozásra is szüksége volt.

Az ilyesfajta történetek eredetét illetően számos elmélet felmerült az idők során. Könnyen lehet, hogy egy valóban szerencsétlen fizikai rendellenességgel bíró nő ihlette őket, de szóba jöhetnek a disznófejű asszonyokról szóló népi hiedelmek is, amelyek a 17. századig visszavezethetők.

Az mindenesetre bizonyos, hogy a disznóarcú nő – akit egyszerre ábrázoltak veszélyesként, visszataszítóként, de egyúttal szexualitással teliként is – fenyegetést jelentett a hagyományos nemi szerepekre. Léte, még ha csak feltételezés is volt, rámutatott arra, hogy nem minden nő illeszkedhet a szépség 19. századi ideáljaiba – lehet helyette titokzatos, túlvilági és végső soron fizikailag veszélyes is.

Halálos kísértetkastély a Berkeley Square-en

„Pókhálók az ablakokban, / És kosz és por van ott, / Mi ismeretlen történet övezi / A Berkeley Square 50. számot?”

Frederick Doveton költő szavai tükrözik a tehetős Mayfair kerület egy leromlott állapotú palotája körüli nyugtalanságot és kíváncsiságot. Az épület a 19. század második felében London leginkább kísértetjárta házaként lett ismert, amelynek egy padlásablakában gyakran egy rémisztő alak jelent meg, amelytől a szemtanúk rendszerint megőrültek.

Az előkelő társasági vacsorákon felkapott beszélgetőtémává vált a rejtélyes ház, a sajtó számára pedig valóságos égből hulló mannaként jelentette a véget nem érő alapanyagot. 1879-ben a Mayfair Magazine című helyi lap arról számolt be, hogy egy bizonyos Lord Lyttelton a házban az éjszakai sötétben rálőtt valamire, amely azonban nem hagyott nyomokat, csak a golyók által ütött lyukakat a padlódeszkákban.

A Notes and Queries (Jegyzetek és kérdések) című negyedéves tudományos lap egy levelet tett közzé, amelynek írója arról számolt be, hogy a házban egy cselédlányt „erőteljes rángások közepette” találtak meg az ágy lábánál. A szerencsétlen szolgálólányt kórházba szállították, azonban másnap életét vesztette.

A leggyakoribb mendemonda a Berkeley Square 50-nel kapcsolatban egy bizonyos Mr. Myerst emlegetett, akit esküvőjén faképnél hagyott a menyasszonya, amitől elméje megtört, és élete hátralevő részében magából kivetkőzve járkált fel-alá a házban. Egy másik népszerű magyarázat egy Mr. DuPréről szólt, aki „holdkóros testvérét elzárta egy ketrecben az egyik padláson... a szerencsétlen fogoly olyannyira vad volt, hogy csak egy lyukon át tudták etetni.”

Bármi is volt az igazság (ha egyáltalán bármi különös történt valaha a házban), az épület leromlott állapota miatt elütött környezetétől, ami folyamatos találgatásokhoz vezetett, és évről évre növelte titokzatosságát.

E légkörnek köszönhetően a ház valósággal megtestesítette a legtöbb korabeli aggodalmat, köztük a spiritualizmus és az okkult iránti növekvő érdeklődést, valamint a mentális betegségekkel küzdő emberekkel szembeni korabeli bánásmódot. Ezáltal nem csupán egy rémisztő történet volt, amelyet a kandalló mellett lehetett mesélni éjszaka, de a viktoriánus társadalom sötét oldalainak kézzelfogható emlékeztetője.

Rugólábú Jack rémuralma

A viktoriánus Londonban gyakran mosódott el a határvonal a mítoszok és a valóság között. A fiktív – mint Sweeney Todd – és valódi szörnyetegeknek – mint Hasfelmetsző Jack – otthont adó utcákon időről időre olyan alakok is feltűntek, akik a legenda és valóság világában egyaránt jelen voltak – ilyen volt Rugólábú Jack (Spring-Heel Jack) is. Rejtélyes alakja ma már kevéssé ismert, azonban csaknem egy évszázadon át okozott rémálmokat a londoniaknak.

Jack leírásai meglehetősen különbözőek, azonban rendszerint ördögszerű megjelenéssel ábrázolják. A beszámolók szerint magas kerítéseken, falakon, egyes esetekben pedig akár egész épületeken is képes volt átugorni. E tevékenységével a gyalog közlekedőkre ijesztett rá, a magányos járókelőktől egészen a postásokig.

Habár Jack időnként rá is támadt emberekre, a legnagyobb hírverést természetesen a nőkkel szemben elkövetett esetek keltették. A beszámolók szerint legtöbbször megkarmolta őket, amitől az áldozatok hisztérikus pánikba estek. Egyes leírások szerint támadásai közben kék és fehér lángcsóvákat okádott szájából.

Jack tevékenységére az 1830-as években egy névtelen levélben hívták fel London lordmajorja, Sir John Cowan figyelmét – a levél írója „magasabb rangú” egyéneket vádolt az ijesztések és támadások elkövetésével, egy vakmerő fogadásból eredően. Habár eleinte szkeptikus hangot ütött meg, a The Times is írt a rejtélyes alakról, aminek hatására a dél-londoni lakosok tömegével álltak elő hasonló történeteikkel. Nem sokkal később már az Egyesült Királyság minden részén Rugólábú Jack számlájára írták az újabb és újabb bűncselekményeket.

Jack egyfelől az erőszakos bűnözés és a szexuális degeneráció rémisztő szimbóluma volt, másfelől azonban a csínytevő, illetve a mumus szerepében tetszelgett, akinek rémével a gyermekeket bírták jobb magaviseletre. Visszatérő szereplője lett a korban népszerűvé váló, „penny dreadful” néven ismert olcsó, sorozatban megjelenő regényeknek, de még a bábszínházakban is feltűnt.

Az 1900-as évekre Jack léptei már korántsem voltak annyira ruganyosak – a The Idler (A lustálkodó) című irodalmi kiadvány már „sovány és hátborzongató, kócos szakállú” alakként írta le, jelezve, hogy a karakter felett talán már eljárt az idő eddigre. A viktoriánus kort végigkísérő jelenléte azonban rávilágít arra, hogy a kor aggodalmai miként vertek hullámokat a valóság különböző rétegein át, és hagytak lenyomatot a félelmetes és bizarr történetekben.