Valóban III. András volt az Árpád-ház „utolsó aranyágacskája”?

2019. január 14. 13:38 Zsoldos Attila

Korábban

Ál-Andrások és a trónkérdés

András herceget, miként már apját is, abban a hitben nevelhették, hogy jogot formálhat a magyar trónra. Arra azonban, hogy a magyar koronára támasztott igényét a gyakorlatban érvényesítse, sokáig reménye sem lehetett. A korszak magyar királyaitól ugyanis a sors nem tagadta meg a fiúgyermek áldását: IV. Béla utóda idősebb fia, V. István lett, akit rövid uralkodás (1270–1272) után elsőszülött fia, IV. László (1272–1290) követett a trónon. Lászlót tízéves gyermekként koronázták meg, s ez a helyzet kedvező lehetőséget teremtett a vagyonban és befolyásban megerősödő világi előkelők számára ahhoz, hogy a királyi hatalommal is szembeszállva terjesszék ki befolyásukat az ország kisebb-nagyobb darabjára, valóságos magántartományokat építve ki.

Eközben ráadásul a dinasztia további léte is veszélybe került. A felserdült IV. László ugyanis már-már betegesen irtózott feleségétől, a nápolyi Anjou Izabellától, s inkább kun szeretőit részesítette előnyben. Ez az ellenszenv azért érintette súlyosan az uralkodócsalád jövőjét, mert 1278-ban IV. László András nevű öccse meghalt, s így – nem számítva a velencei Andrást – a király volt a dinasztia egyetlen élő férfitagja, akire ily módon a királyi család következő nemzedékéről való gondoskodás kötelezettsége hárult. László azonban ezzel mit sem törődött, s így a dinasztia és az ország jövőjéért aggódó előkelőknek nem volt más választásuk: egy alkalommal, amikor fogságukban tartották királyukat, összezárták Lászlót feleségével, hogy – mint forrásunk mondja – „gyermekük szülessék”. Gyermekáldást azonban ez a kísérlet sem hozott, így aztán IV. László 1290. évi halála után sokan gondolták úgy, hogy a dinasztia kihalt.

Attól persze nem kellett félni, hogy a magyar korona gazdátlanul marad, mert az Árpádok országa még az idő szerinti zilált állapotában is kívánatos örökség volt. Akadt tehát bőven trónigénylő a Habsburgoktól a nápolyi Anjoukig, miközben a pápa is magának igényelte a döntés jogát az öröklés kérdésében. Ebben a helyzetben merült fel a velencei András herceg neve. András addig sem volt ismeretlen Magyarországon, hiszen IV. László életében többször előfordult, hogy az oligarchák talán legsikeresebb képviselői, a Héder nembéli Kőszegiek megpróbálkoztak trónkövetelőként való felléptetésével. Első ízben történetesen – s ez talán nem véletlen – éppen IV. László öccse, András herceg halálának évében, 1278-ban került erre sor.

Még élt IV. László, amikor András a Kőszegiek hívásának engedve újra Magyarországra érkezett, csakhogy az egyik előkelő fogságba ejtette, s kiszolgáltatta Habsburg Albert osztrák hercegnek. IV. László meggyilkolása után nem sokkal Lodomér esztergomi érsek ügynökei a bécsi fogságból Magyarországra szöktették Andrást. Az erőskezű idegen uralkodótól, illetve a pápai hatalom túlságosan nagy befolyásától tartó magyar előkelők és főpapok siettek elnyomni magukban az András származásának törvényességét illetően felmerülő kételyeket, s 1290. július 23-án királyukká koronázták.

A bizonytalanság azért megmaradt a király származásával kapcsolatban, s nyilván ennek tulajdonítható, hogy akadt olyan merész szerencselovag, aki megpróbálta IV. László rég meghalt öccsének, András hercegnek kiadni magát. A kísérlet balul sült el, mert bár IV. Béla Lengyelországban élő lánya, Kinga felismerni vélte unokaöccsét az illetőben – ahogy az már az efféle történetekben lenni szokott, egy jellegzetes anyajegy jutott ebben kulcsszerephez –, mindez azonban nem hatotta meg III. András embereit, és rövid úton eltették láb alól az alkalmatlankodó ál-Andrást. (Sajátságos, hogy évtizedekkel később, 1317-ben egy újabb ál-András tűnik fel. Ekkor Sancho mallorcai és Anjou Róbert nápolyi király – a Magyarországon uralkodó I. Károly [1301–1342] nagybátyja – levélváltásából értesülünk arról, hogy egy Mallorcán lefülelt ismeretlen azt állítja magáról, hogy ő IV. László magyar király öccse. Az ügy további fejleményeiről nincs tudomásunk.)

III. Andrásnak ugyanakkor nemcsak az elő-, hanem az utóéletében is találunk olyan mozzanatot, amelynek eredetét jelenleg nem ismerjük. Igaz, ebben az esetben megvan a reményünk arra, hogy a jelenség okára valamikor fény derül. Arról van szó ugyanis, hogy a középkor folyamán sajátos változás figyelhető meg III. András személyének értékelésében.
Zsoldos Attila História magazinban megjelent teljes cikkét itt olvashatják.

előző oldal 2 / 2