A legkülönfélébb okokból csatlakoztak Szálasi mozgalmához annak női tagjai

A magyarországi politikai radikalizmus történetének írásakor egy csoportról kevés szó esik. Ezek azok a nők, akik a szélsőjobboldali eszméket terjesztve, támogatva a háború utolsó napjáig kitartottak a nyilaseszmék mellett. A feleségek, nőszervezők, orvosnők és a mindennapi bűnözők története ad teljesebb képet Magyarország második világháború alatti történetéről. Az eddigi történetírás ugyanis néhány társadalmi csoportot láthatatlanná tett azáltal, hogy csak a „nagypolitikát” elemezte. E cikknek is az a célja, hogy ezt a láthatatlanságot megszüntesse.

A feleségek és az anyák

A nyilaspárt női tagjainak esetében igen egyszerű lenne csak a feleségekről beszélni. Ez azt a megközelítést látszik igazolni, amely szerint a női tagok a félrevezető férfimanipuláció áldozatai lennének. Ezek a nők hiába nem viseltek formális tisztséget, valójában a vezető tisztségviselők feleségeiként fontos informális hálózatot működtettek, amely a pártapparátusi állások elosztásában nagy szerepet játszott.

Szálasi Ferenc érzelmi élete leginkább a hitleri mintát követi, mint aki magánéletét feláldozza a politikai hivatásért. A katonai életet hivatásként és misszióként megélő férfinak 1927-től kezdve volt viszonya Lutz Gizella tisztviselőnővel.

1936-tól sokat tartózkodott az illető hölgy lakásán is, de csak a nyilaskormány bukása után, Ausztriába való menekülésük során vette feleségül Mattseeben 1945. április 29-én. Bár Lutz a nyilas vezetők feleségei számára teaszalont tartott, ahol nyilván sok mindenről szó esett, de érdemi politikai döntések ott nem születtek.

Ez a csoport, a feleségek és szeretők csoportja sok női párttagot toborzott. Például Januj Mária úgy lett a Hűség Háza parancsnokának, Bokor Dénesnek a felesége és tettestársa, hogy Baky László anyósával egy házban lakott mint egyedülálló varrónő, és a párttagságon keresztül remélt (és szerzett) társadalmi státuszt és férjet.

A háborús bizonytalanságban a „jó parti” fontos volt, és még az idős Andreánszky Jenő is talált magánál sokkal fiatalabb – új – párt. De ennek a körnek a női tagjait fényévnyi távolságok választották el a szociális különbségekre és hierarchiára igen érzékeny Horthy-rendszerben a nyilaspárt többi női tagjától.

Lutz Gizellának pedig nem volt helye a „Vezér” házi tűzhelyénél, mert nem fért bele a nyilaskánonba, nem is jelent meg nyilvánosan a partnerével, hiszen nem volt férjnél és nem volt gyereke, ráadásul önálló munkavállaló, tisztviselőnő volt. Ezért a nyilaspárt elsősorban Szálasi anyját, „Erzsébet asszonyt” ünnepelte neve napján, ami jól illett a párt által támogatott anyaságkultuszba.

A nemzetformáló nővezetők

A nyilas nőszervezés sem volt mentes a személyes rivalizálásoktól, mint minden politikai szerveződés. A nyilaspártban lezajló hatalmi harc kulcsfigurái Meggyes Kálmánné, Thoma Józsefné, Dücső Jánosné voltak. Szálasi Meggyesnét a „pestkörnyéki női főkerület” vezetőjéből emelte a „női totális mozgósítás” felelősévé (Kovarcz Emil pártszervező mellé), mert mintegy 8000 tagot sikerült „lelkiismeretes és egyedülálló szervezőképessége” miatt beszerveznie.

Meggyesnére a Szálasi iránti feltétlen hűség volt a jellemző (a személyleírásban szereplő, „feltűnően csinos” jelző mellett), alapelve pedig az, hogy „[a] nő helye a családban van. Hivatása az anyaság. Gyermek nevelése. A nemzet jövőjének formálása. A családból való kiemelése csak arra az időre indokolt, ameddig azt a nemzet háborúban állása megkívánja”.

Szálasi 1945. december 14-i népbírósági kihallgatásán elmondta, hogy 1942-ben megüresedett az országos nőszervezői pozíció, mert Dücsőnének, akit a szociális különbségek elleni harc vitt a pártba, elege lett a párton belüli nómenklatúra kialakulásából és Szálasi személyiségéből, így lett aztán Thománé a budapesti, Meggyesné pedig a főváros környéki szervezet női vezetője.

Továbbá Szálasi – mivel vallomása szerint „más alkalmas személyt nem talált” – az elsőként említett asszonyt nevezte ki a vidéki női szervezetek élére is. Ebben az is szerepet játszhatott, hogy Lutz Gizella baráti viszonyba került Thománé férjével, aki a zenetanára volt. Mikor pedig Meggyesné a Kovarcz-féle mozgósítási feladatot megkapta, Thománé lett a Budapest környéki szervezetek vezetője is.

Szálasi készségesen összefoglalta a kihallgatásán a választottja fő feladatait: egyrészt a szociális szolgálat irányítása, amely a szomszédságszolgálat nevet viselte, és a joghátránnyal sújtottak, az úgynevezett börtönösök ügyeinek intézését jelentette. Másrészt a női öntudat olyan fokra emelése, hogy a férfiak párt- és mozgalmi harcát serkenteni tudják. Harmadrészt az anyák hivatásrendjének megszervezése.

Thománét a 1946. szeptember 26-i bírósági tárgyalásra hordágyon vitték, mert – orvosi bizonyítvány szerint – „diftéria utáni bénulásban van”. Nagyon ügyesen azzal védekezett, hogy „[amit csináltam, annak] semmi köze a nőpolitikához nem volt, és azt nem a nyilaskeresztes pártban, de akármelyik jelenlegi demokratikus keretben kifejthettem volna. Hogy ezt pont a nyilaskeresztes párt keretében tettem, részemről meggondolatlanság volt. […] Az igaz, hogy női vezetőképző tanfolyamot vezettem, de ez is teljesen politikamentes volt.”

Thománé természetesen minden lehetőséget megragadott, hogy védje magát: többek között állította, hogy soha nem hordott nyilasegyenruhát, csak zöld inget – de még 1945 márciusában is nyilasjelvényt, -gyűrűt és -karkötőt viselt. A népbíróság első fokon öt évre és vagyonelkobzásra ítélte, amit aztán a NOT enyhített, mert a vagyonelkobzással nem akarták a családját sújtani.

A nemzettest gyógyítói

A politikai pártok tehetetlensége az ország problémáinak megoldásában különösen azokat a nőket irritálta, akiknek magasabb iskolai végzettségük volt. Ők kétszeresen is tehetetlennek érezték magukat: mint nők és mint diplomások, akik többre hivatottak, de a létező férfiuralmú világ nem nyit számukra teret.

A szélsőséges politikai mozgalom női tagjainak egy részét az első generációs középosztálybeli munkavállaló nők adták. Őket érintette elsősorban az ország elszegényedése az első világháború után. Legtöbbjük ekkor is érkezett a Magyar Királyság területére, és – más támogató hálózatok hiányában – a szélsőjobboldali mozgalmakban talált megoldást a problémákra: a munkavállalás alatt megtapasztalt diszkriminációra, illetve az általa hagyományosnak ítélt értékek eltűnésére.

A baloldali politikai mobilizálás nem volt számukra alternatíva, hiszen a trianoni békét személyükben is megszenvedték. Hiába volt magas végzettségük – a nők 1895 óta szerezhettek Magyarországon egyes szakmákban diplomát –, ha úgy érezték, a Horthy-rendszer kopottas, feudális rendszere akadályozza az érvényesülésüket. Fogékonyak voltak ugyanakkor a rendszer antiszemita retorikájára, és a „zsidókban” az ország minden bajának okozóit vélték felfedezni.

Az orvosnők első generációja már praktizált, és nap mint nap szembesült a társadalmi problémákkal. Van, akit ez a tapasztalat újfajta orvoslási mód, a pszichoanalízis felé, másokat radikális társadalmi mozgalmak felé vitt.

1942-ben már 679 orvosnő volt Budapesten az országos 1207-ből, és 54 százalékuk volt férjnél, az orvosoknak pedig 61,7 százaléka volt nős. Az orvosnői hivatás „úri” szakma volt, amit a nők addig űztek, míg férjhez nem mentek. A konfliktust feloldandó Kokas Eszter megalapította a Magyar Orvosnők Országos Egyesületét 1927-ben (fasiszta, olasz mintára), és tagjaik közül nem zárták ki a zsidókat.

Két évvel később, 1929-ben jött létre a Magyar Orvosok Nemzeti Egyesülete, amelynek nőtagozatát Madarász Erzsébet, a tapasztalt politikusnő vezette, ám ő már nem tűrte meg soraikban a zsidókat. Ő csak a rasszizmusnak tett kompromisszum árán biztosított nyilvános teret a nőknek: azon az áron, ha harcolnak az „idegen test” ellen.

A fizetett aktivisták

A Nyilaskeresztes Párt női tagjainak egy másik csoportját azok az egyedül élő nők alkották, akik alsó középosztálybeli származásúak, és kommunikációs stílusukat a pártvezetéssel szembeni állandó panaszkodás jellemezte. Ebből a csoportból származtak a Hűségszék női tagjai is, akik nyilashitükért börtönbüntetést szenvedtek a Horthy-rendszerben.

Közülük való Hunyadi Mária angol szakos tanár, akit 1939-ben internáltak nyilasérzelmei miatt, és Szálasi érmet is adott neki a tevékenységéért. A modernitást, a női szerepek megváltozását, s a szerintük ezzel együtt járó erkölcsi züllést okolták azért, hogy nem sikerült férjet találniuk.

A tagok közt megtaláljuk azokat is, akik megélték a társadalmi nemi egyenlőtlenségeket a munkahelyükön: csatlakoztak a párthoz, és pártmunkát is végeztek, amit egy teljesen hétköznapi, fizetett és biztos állásnak tekintettek.

Nem szabad elfelejtenünk: a munkavállaló nők védelme fontos pont volt a nyilaspárt programjában. Természetesen ez az adott kontextusban azt jelentette, hogy a „magyar” női munkavállalót védelmezték az „idegen” munkaadótól.

A nyilas pártaktivista nők esetében van egy csoport, melynek célja egészen más, mint csupán a munkakörülmények javítása. Tisztán hatalmi igényeket fogalmaznak meg – és a világ jobbítását. A nyilaspárt egyes tagjai gyönggyel kirakott nyilaskeresztes brosst vagy gyűrűt hordtak, és fess, női nyilasegyenruhát varrattak, vagy férfiruhát viseltek. A nyilaspárt erőszakra épülő hatalmi kört kínált a nőknek, és többen ezért léptek be. Tudatosan részt akartak venni a politikában, mely közismerten nem a nők világa, hiszen céljuk, mint egy missziós mozgalomnak, egy új világ felépítése volt.

Kozma Mária egy ilyen tipikus pártaktivista, akinek élete a „kisnyilasokkal” kapcsolatos történeti vitához is adalékul szolgál. Ő nemcsak politizált, hanem a háború végén egy lakást is átvett – úgymond – megőrzésre, és mikor annak a bérlője előkerült, nem akarta az ingatlant visszaadni, erre az feljelentette. Bebörtönözték, majd szabadulása után felajánlkozott az ÁVH-nak, ahol örömmel fogadták, és elkezdett besúgóként dolgozni mint a házfelügyelők szakszervezetének, a Magyar Nők Demokratikus Szövetségének és a Magyar–Szovjet Társaságnak a tagja.

A bosszúálló bűnözők

A következő csoportot az alsó középosztályból és az alsóbb társadalmi rétegekből kikerülő, bűnöző „újraelosztók” alkották, akik részt vettek a magyar zsidóság szisztematikus kifosztásában. A népbíróságokon ezek a nők szerepeltek a legnagyobb számban vádlottként. Tevékenységüknek konkrét anyagi vagy szellemi oka volt: bosszút akartak állni. A soát arra használták fel, hogy megváltoztassák a társadalmi javak elosztását a saját javukra.

Ezek között a nők között voltak mentálisan betegek, és olyanok is, akiknek nyilvánvaló, egyértelmű pszichológiai gondjaik voltak. Egyikük azt vallotta: „László Eszter csókolgatta Szálasi képét, azt mondta, hogy ezért az emberért meghalna.” Másikuk állandóan feljelentgette nyilas párttársait, hogy azok, politikai gyűlés címén, szexorgiákon vesznek részt, és zöld tintát volt csak hajlandó használni aláíráshoz, mint a mozgalmi pályáját a Nemzeti Egység Pártja szociális vezetőjeként kezdő Kozma Mária.

Az olyan nő azért kivételszámba ment, mint akinek Szálasi bírósági tárgyalásain sikerült felhívnia magára az éber kommunista rendőrség figyelmét azzal, hogy rendszeresen megjelent a bíróságon és a börtönben is, mert a „Vezér” aurájából akart részesedni. Ezért aztán figyelemre méltó gyorsasággal el is ítélték. A „nyilas nőként” elítéltek közt nyilvánvalóan elmebetegek is voltak, például az, aki a háború után is kis Szálasi-oltárt tartott otthon mécsessel.

A haraggal lázadók

Az utolsó csoport a lázadó, forradalmi nőkből állt, s leginkább középosztálybeli vagy felsőbb középosztálybeli nők alkották. Iskolázottak voltak, férfiruhában jártak, és szenvedélyesen szerettek lovagolni. Szakmai identitásuk elsősorban a lázadáson alapult.

Ilyen például a korabeli nemi normákat látványosan elutasító középosztálybeli nő, aki katonatiszt apa egyetlen leánygyermekeként nagy szabadságot élvezett, de a cselekvési teret a férfivilágban a nyilas nőmozgalomban találta meg. Ott tudott újabb területen kitűnni, mint aki nyilas egyenruhában, férfi módon üli meg a lovat, és úgy üget végig a város utcáján. Az apa ellen lázadó lányok figurája többször megjelent a nyilas nők között.

A férfiruhában kegyetlenkedő nők esetei (például Zámbori Antalné esete, aki férfinadrágban, barna trikóban és karszalaggal sétált az utcán) felvetik a kérdést, hogy az antimodernista emancipáció az öltözködési kódok elutasításával milyen cselekvési teret nyithat meg a nők számára.