Újra meg újra véres háborúkban csaptak össze a Szent Városért vetélkedő hatalmak

Jeruzsálem, három vallás szent városa rögös történelme során hét alkalommal cserélt keresztény, illetve iszlám gazdát az 1947–1948-as rendezésig. A legtartósabbnak ezen hódítások közül az 1244-es bizonyult, ugyanis ezt követően több mint hat évszázadon át az iszlám félhold uralma alatt élte mindennapjait a város. Az 1244-es ostromnál, bár a keresztes védők seregének jó részét muszlim katonák alkották, a hódítók mégsem bántak kesztyűs kézzel a gyaur lakosokkal és a szent helyekkel: mindössze néhány száz keresztény menekült élte csak túl a mészárlást.

Jeruzsálem ismét keresztes kézen

Amikor Szaladin szultánnak (1174–1193) sikerült egyesítenie Szíriát és Egyiptomot az Ajjúbida Szultanátus égisze alatt, a törékeny keresztes államok helyzete kilátástalannak tűnt. A Jeruzsálem 1187-es eleste után életre hívott III. keresztes hadjárat ahhoz elég volt, hogy megállítsa Szaladint, de a Szent Várost nem tudták felmenteni.

A keresztesek legnagyobb szerencséjére a Szaladin halálát követő időszakban az utódok addig marakodtak, amíg felbomlasztották Egyiptom és Szíria egységét, így a frank (ez volt a különböző nemzetiségű keresztesek gyűjtőneve akkoriban) királyságok fellélegezhettek.

Ugyanakkor a Szentföld fölszabadításának eszméje is hanyatlóban volt, beköszöntött az ún. „célt tévesztett” keresztes hadjáratok kora: ilyen volt a gyermekek hadjárata, illetve a Konstantinápolyt célzó IV. hadjárat, ami kifejezetten rossz hatással volt a Szentföld ügyére, hiszen nemcsak Európából, de még Palesztinából is az új Latin Császárság felé vették útjukat a szerencsét próbálók.

A Magyar Királyság részvételével zajló, a történettudomány által V. sorszámot kapó keresztes hadjárat sem ért el átütő eredményt, de jó jelnek mutatkozott, hogy már 1215-ben, német királlyá koronázásakor keresztes esküt tett a dél-itáliai és szicíliai Normann Királyság ura, II. Frigyes (1215–1250, 1220–1250: császár). A híres keresztes császár, Barbarossa Frigyes hasonló nevű unokája még öt alkalommal ismételte meg fogadalmát és tűzte ki a szentföldi hadjáratát, mielőtt megindult a siker reményével kecsegtető útjára.

II. Frigyest végül a sok halasztás (és nem mellesleg a Pápai Állammal való geopolitikai ellentéte) miatt a szentatya két alkalommal is kiközösítette (másodszor épp azért, mert az exkommunikáció ellenére indult a Szentföldre), végül ügyes diplomataként szerződéssel szerezte vissza negyvenkét év után, 1229-ben Jeruzsálemet a keresztények számára Szaladin unokaöccsétől, Al-Kamil egyiptomi szultántól.

A kiközösített német-római császár sikeréhez hozzájárult az is, hogy az iszlám hatalmi egység Szaladin halála után a térségben felbomlott. Maga Al-Kamil is azzal magyarázta alattvalóinak Jeruzsálem feladását, hogy mindössze az Iszmail damaszkuszi szultántól (Szaladin másik unokaöccsétől) frissen elfoglalt palesztinai területeit bocsájtotta alkura, az erődítményeitől megfosztott Szent Város pedig egyébként sem képvisel katonai-stratégiai jelentőséget.

A még mindig kiközösítés alatt álló Frigyes – aki saját kezűleg Jeruzsálem királyává is koronázta magát – végül kénytelen volt alig tíz hónapos tartózkodás után hátrahagyni a Szentföldet, mivel dél-itáliai királyságát éppen Róma által rászabadított zsoldosok támadták. Ekkor is megmutatkozott tehát a keresztes hadjáratok legnagyobb gyengesége: ha a nagy európai hatalmak egymással voltak elfoglalva, azaz nem tudták otthoni konfliktusaikat félretenni, a Jeruzsálemi Királyság elveszítette fő támaszát, a nyugati segítséget és az utánpótlást.

Az Egyiptommal kötött, tíz évre szóló béke lejártakor a harcok ismét kiújultak. A keresztes államok bár még ügyesen használták ki a kairói és a damaszkuszi szultán ellentétét, de Jeruzsálem egy rövid esztendőre ismét muszlim kézre került. Csak Navarrai Theobalt és Richárd cornwalli gróf (az angol király öccse) hadjáratainak sikerült újra – immár utoljára – visszaszerezniük a Jeruzsálem feletti uralmat.

Új ellenség a láthatáron – a Szent Város ismét ostrom alatt

Bár Jeruzsálem további erődítését már 1229-ben elkezdték a keresztesek és ismét kiújultak a harcok Kairó és Damaszkusz urai között, a keresztény államok felett sötét felhők gyülekeztek.

A háborúban kulcsfontosságú szerepük volt az úgynevezett hvárezmieknek. Az egykor hatalmas perzsiai birodalmat fenntartó szunnita törökök államát a keletről zúduló mongol invázió semmisítette meg, így több tízezer hvárezmi török nyugat felé indulva próbált szerencsét. Raboltak és pusztítottak, amiért a szíriai ajjúbida haderő súlyos vereséget mért rájuk Edessza közelében. Ettől kezdve zsoldosként keresték kenyerüket.

Asz-Szálih Ajjúb kairói szultán (Al-Kamil fia) ki is használta az alkalmat és felvette velük a kapcsolatot, ugyanis újdonsült szövetségesével bekeríthette mindkét ellenségét: a Jeruzsálemi Királyságot és Damaszkuszt.

A hvárezmiek így rászabadultak Szíriára és Palesztinára, végigpusztítva és égetve a vidéket. A jól megerődített Damaszkusz ostromába nem kezdtek bele, de délebbre indulva elfoglalták Tibériást – amelyet még a III. keresztes hadjárat foglalt vissza a keresztesek számára Szaladintól. Nem kis riadalmat keltett a frankokban, amikor a törökök ezt követően tovább zúdultak a Jordánt követve Jeruzsálem felé.

Róbert jeruzsálemi patriarcha, a templomos és a johannita nagymesterrel együtt sietősen a Szent Város felé vette útját és megerősítette a helyőrséget és az erődöket. Bár mire a hvárezmiek 1244. július 11-én megkezdték az ostromot, a templomosok már elhagyták a várost.

Már az első nap betörtek az ostromlók Jeruzsálembe és az utcai harcok során eljutottak az örmény Szent Jakab-kolostorig, ahol lemészárolták a szerzeteseket és az apácákat. Ez a török fellépés semmi jót nem ígért a Szent Város keresztény lakosai és értékei számára.

A Királyság kormányzója és a johannita nagymester a fellegvárból való kitörés során halt hősi halált, de a helyőrség ennek ellenére is kitartott. Keresztény segítség nem érkezett a Szent Város számára, így a védők szövetségesükhöz, a szíriaiakhoz fordultak.

An-Naszr, Kerak emírje, a damaszkuszi szultán alattvalója azonban nem szívelte annyira a keresztényeket, de jelképes felmentésre küldött hadereje is elég volt ahhoz, hogy félelmet keltsen a hvárezmiekben. A törökök így beszüntették a harcokat és szabad távozást ígértek a védőknek a tengerpartig a város feladásáért cserébe.

Mivel semmi kilátás nem volt Jeruzsálem sikeres védelmére, a keresztesek elfogadták az ajánlatot. Augusztus 23-án a védők így átadták a várost a hvárezmieknek és mintegy hatezer keresztény indult útnak nyugat felé az alkunak megfelelően, miközben a törökök birtokba vették a várost.

Jeruzsálem elvész

A megegyezés hasonlított az 57 évvel korábbihoz, amikor az első Ajjúbida szultán szerezte meg a várost hasonló feltételekkel, ám Jeruzsálem akkori hódítója, Szaladin jóval bölcsebb és emberségesebb volt az 1244-es ostromlóknál.

A törökök ahogy birtokukba vették a várost, betörtek a Szent Sír templomba, ahol néhány római katolikus pap még misét celebrált. Minden egyházi személyt lemészároltak az épületben, majd feltörték a jeruzsálemi királyok sírjait, csontjaikat szétszórták, ezt követően felgyújtották az épületkomplexumot.

Miután végeztek, a többi templomot is a lángok martalékaivá tették, majd kifosztották a házakat és az üzleteket. Jeruzsálem romhalmazzá vált. Így veszett el a keresztesek számára végleg a Szent Város.

Közben az alkunak megfelelően hatezer keresztény jeruzsálemi indult meg a tengerpart felé. Ám a még Oroszlánszívű Richárd óta keresztes uralom alatt álló Jaffa felé vezető útról visszanézve egyesek keresztes zászlókat láttak a tornyokon lobogni, amit a felmentő sereg megérkezéseként értelmeztek: kétezer menekülő fordult így vissza és sétált bele a törökök által felállított csapdába. Mind odavesztek.

Még nagyobb veszteséget okozott az arab banditák támadása a tenger felé vezető úton, így mindössze háromszázan érték el a biztonságot jelentő kikötővárost, Jaffát.

A törökök ezután továbbindultak dél felé, hogy egyesüljenek Asz-Szálih Ajjúb egyiptomi szultán seregével. A keresztes államok az egyiptomi szultánnal szemben az 1187-es hattini csata óta nem látott erejű haderőt sorakoztattak fel, amit még a damaszkuszi szultán segédereje is erősített, köztük an-Naszr is.

Ám a túlerőnek így sem tudtak ellenállni: október 17-én a Gáza melletti La Forbie-i (arabul: Harbíja) csatában megsemmisítő vereséget szenvedtek. A keresztes államok számára így nemcsak Frigyes VI. keresztes hadjáratának minden hódítása veszett el, de területük egy még szűkebb tengerparti sávra korlátozódott, kiegészítve néhány erősebb várral a szárazföld belsejében.

A Jeruzsálemi Királyság csak azért nem érkezett már ekkor végnapjaihoz, mert a kairói szultán ekkor még nem hódította meg Damaszkuszt. Sőt Jeruzsálem újabb eleste – még ha nem is mozgósította Nyugat-Európát úgy, mint 1187-ben – ismét keresztes hadjáratot váltott ki: még az 1244-es év decemberében a súlyos betegen fekvő IX. Lajos francia király megtette keresztes fogadalmát, a következő évben pedig a pápa ismét a Szentföld felszabadítására szólította a híveket. Úgy látszott, hogy a Szentföld ügye még nincs elveszve.

Mindezek ellenére a Szent Városra hat és fél évszázad iszlám uralom köszöntött, amely során különféle muszlim uralkodók váltották egymást. A keresztények számára a felszabadulás – természetesen már teljesen más jelleggel – 1917 decemberében jött el, amikor Edmund Allenby tábornok a brit Egyiptomi Expedíciós Haderő élén bevonult a városba.