Trágár viccek, abszurd anekdoták – gondolta volna, hogy Abraham Lincoln tényleg jó humorú volt?

Abraham Lincoln amerikai elnök – bár a Washingtonban található emlékművének középpontjában lévő, szigorú arckifejezésű márványszobra és híres beszédei komor hangulata nem erre utalnak – korában ismert volt viccelődésre való hajlamáról és természetes humorérzékéről. Alább olvasható fennmaradt tréfái közül hat igazán emlékezetes.

Egészen kivételes humorérzék

Ő volt emellett az első elnök, aki hivatalának eszközévé is tette a humort, és egyben az utolsó is, aki ennyire felszabadultan alkalmazta elnökként. A humoráról napjainkban is ismert John F. Kennedy kimondottan igyekezett visszafogni magát, attól félve, hogy modorát nem tartják államférfihoz méltónak, míg a tehetséges elbeszélő Ronald Reagan attól a vádtól tartott, hogy valódi gondolatok hiányát pótolja humorizálásával. Lincoln azonban nem érezte azokat a gátlásokat, amelyeket későbbi utódai.

Lincoln viccei segítenek meghatározni is karrierjét politikusként, jogászként és háború által terhelt elnökként. Nevetése együtt élt magába forduló merengéseivel és melankóliájával (időről időre jelentkező depressziós epizódokban szenvedett). A háborús időkben humora orvosság és menedék is volt, sokszor gátlástalan viccelődése azonban támadási felületet nyújtott ellenfeleinek, akik „trágár bohócnak” és „testet öltött viccnek” nevezték.

Az Egyesült Államok 16. elnökének humora igen eklektikus volt. A vadnyugatról szóló, lódításoktól hemzsegő anekdoták, tanulságos mesék, trágár viccek, szóviccek, abszurditások, politikai szatíra és eszes megszólalások is a palettájába tartoztak. Semmi sem okozott neki nagyobb örömet azonban, mint az erkölcsi kettős mércéken való élcelődés. Tudta, ahogy Platón is, hogy „a komoly dolgokat nem lehet felfogni röhejes dolgok nélkül.”

Lincoln eszköznek, mi több, fegyvernek is látta a humort – és mint ügyvéd, politikus, elnök és krónikus depressziós, elképesztően széles körű célokra használta. Sajnos rendkívül sok története és eszes válasza a tárgyalóteremből a múlt homályába vész. Az idők során a fennmaradottak közül is sok elvesztette élét, miután kevésbé tudjuk őket megfelelő kontextusba helyezni. Alább azonban olvasható néhány példa arra, hogy humora igencsak komolyan veendő dolog volt – és hogy a 19. századi humor sokszor ma is vicces.

Az idegen csókja

Depressziója ellenszereként Lincoln gyakran nyúlt szamárfülesre lapozott viccgyűjteményeihez, a korabeli nyugati határvidékekről szóló elképesztő történetei által keltett nevetést pedig egyenesen felemelőnek találta.

Egyik legkedveltebb anekdotája egy régi ereklyéket gyűjtő férfiról szólt. A gyűjtő hall egy öregasszonyról, akinek még megvan egy olyan ruhája, amelyet a függetlenségi háború idején viselt. Meglátogatja az asszonyt, és megkéri, mutassa meg neki a ruhát, mert annyira szereti a régi dolgokat. Ezután megfogja a ruhát, és így szól: „Te voltál az a ruha, amelyet ez az egykor fiatal és virágzó hölgy Washington idejében hordott? Kétségtelen, hogy amikor megérkeztél a szabótól, ugyanúgy megcsókolt téged, ahogy én teszem most!” Ahogy megcsókolja a ruhát, annak tulajdonosa így szól: „Idegen, ha valami régit akarsz csókolni, akkor jobb, ha megcsókolod a seggem. 16 évvel idősebb annál a ruhánál.”

Nevetni a csúf igazságon

Lincoln ismerte az öngúny politikai értékét. Tudatában volt szokatlanul hosszú végtagjainak, és annak is, hogy sokan ronda férfinak tartották – úgy döntött, egyenesen beszél e tulajdonságairól.

Többször mesélt közönségének egy alkalomról, amikor vonaton utazva egy idegen így szólt hozzá: „Van egy tárgy a birtokomban, amely az Öné.” A férfi elővett egy bicskát, majd a következőt mondta: „Ezt... a kezembe kaptam... azzal a feltétellel, hogy magamnál kell tartanom addig, amíg nem találok egy nálam csúnyább férfit... Engedje meg, uram, hogy azt mondjam, úgy gondolom, joggal Önt illeti birtoklása.”

Aki nem elég beteg a munkához

Lincoln gyakran eszes válaszokkal hárította el a politikai kéréseket. A republikánus adminisztráció vezetőjeként egyik leginkább igénybe vevő dolga az volt, hogy kezelje a különféle kormányzati pozíciókra pályázók kérelmeit.

Egy alkalommal egy delegáció arra kérlelte őt, tegye meg a Sandwich-szigetekre (a mai Hawaii állam) küldött amerikai biztossá megbízójukat. A csoport tagjai nem csupán az illető alkalmasságát hangoztatták, hanem azt is, hogy gyenge volt az egészsége, és ezen sokat javítana a szigetek nyugtató éghajlata. Lincoln affektálva előadott szomorúsággal zárta le a találkozót: „Uraim, sajnálattal kell közölnöm, hogy erre a helyre nyolc másik jelentkező van, és mind betegebbek, mint az Önök embere.”

A tárgyalóteremben felemelkedő szoknyák

Ügyvédi karrierje során Lincoln a tárgyalótermen kívül és belül is stratégiai érzékkel alkalmazta a humort. Az egyik tárgyalás ebédszünetében elmesélte az esküdteknek azt a történetet, amelyben egy kisfiú rohan az apjáért. „Apu, gyere gyorsan!” – mondta lihegve a gyermek. „A napszámos és a nővérem fent vannak a szénapajtában, és ő tolja le a nadrágját, amaz meg húzza fel a szoknyáját, és össze fogják pisilni az összes szénát!” Mire az apa így felel: „Fiam, teljesen helytállóak a tényeid, de teljesen rossz következtetésre jutottál.”

Később, ellenfele hosszúra nyúlt záróbeszéde után azt mondta az esküdteknek: „Tanult ellenfelem tényei teljesen helytállóak, de teljesen rossz következtetésre jutott.” Az esküdtek nevetésben törtek ki, a pert pedig ő nyerte.

Részegek, ördögök és a forró levegő

Elnökként Lincoln gyakran alkalmazta a humort arra, hogy egyszerűen magyarázzon el katonai és politikai tényeket. Az amerikai polgárháború csúcsán John Pope dandártábornok Washingtonba küldött táviratában az állt, 4500 ellenséges katonát ejtett foglyul, éppen a konföderációs csapatok ellen vonult ismét, és hamarosan térdre kényszeríti őket, a kabinet kikérte az elnök véleményét. „Erről az jut eszembe” – válaszolta Lincoln, „amikor egy nő megbetegedett Sangamon megyében.”

Az orvos – folytatta Lincoln – kiszállt, és szorulás elleni gyógyszert írt fel neki. Másnap reggel az asszonyhoz látogatva „frissen és üdén, reggeli közben” találta. Megkérdezte, működött-e a gyógyszer, az asszony pedig megerősítette. „Hány bélmozgása volt?” – kérdezte ekkor az orvos. „142” – válaszolta az asszony. „Hölgyem, komolyan beszélek” – mondta az orvos. „Tudom, hogy viccel. „142” – jött ismét a válasz. „Hölgyem, muszáj tudnom” – erősködött az orvos. „Nem lehetett Önnek 142 bélmozgása.” „Állítom magának, hogy 142” – válaszolt az asszony, „140 közülük levegő volt.” Lincoln azzal zárta le a beszélgetést: „Attól tartok, Pope foglyai közül 140 levegő.”

Amikor a Trent-ügy során (amikor az Egyesült Államok haditengerészete a Konföderáció két diplomatáját jogellenesen távolította el egy brit hajóról, és a két ország közel sodródott a háborúhoz) kabinetjének egyetlen tagja támogatta csupán felvetését, Lincoln felidézte egy részeg ember történetét, aki betévedt egy illinois-i templomba, és az első padban elaludt. Még szundított, amikor a pap megkérdezte, „Kik állnak Isten oldalán?”, és az egybegyűltek mind felálltak. Amikor aztán azt kérdezte, „Kik állnak az ördög oldalán?”, az alvó részeg ébredezni kezdett. A kérdést nem fogta fel, de látta, hogy a pap áll, így ő is felpattant: „Nem igazán értettem a kérdést, de Ön mellett állok, atyám, a végsőkig. Úgy tűnik viszont, hogy reménytelen kisebbségben vagyunk.”

Nemesebb megfogalmazások

Habár nem volt a legelegánsabb észjárású, Lincoln igen eszes beszélgetőpartner volt, és gyors replikái gyakran váltak hasznára kellemetlen, illetve kényes helyzetekben.

Különösen emlékezetes, amit egy fiatal nőnek mondott, akit egy washingtoni kórházi ágyon fekvő sebesült katona iránti érdeklődése arra vezetett, hogy megkérdezze, hol sebesült meg pontosan. A gyalogos, akinek heréit lőtték át, többször a helyszínnel hárította a kérdést: „Antietamnál.” Miután a nő megkérte az őt kísérő elnököt, hogy segítsen, Lincoln négyszemközt beszélt a katonával, majd a nő két kezét megfogva közölte: „Édes lányom, a golyó, amely eltalálta őt, téged elkerült volna.”

Egy másik alkalommal, amikor egy ismert washingtoni előkelőség, Kate Chase arról kérdezgette az elnököt, mit csinált „egy fal mellett állva egy sikátorban”, Lincoln „beadta derekát” és közölte: „Az igazat megvallva, Miss Chase, azért mentem abba a sikátorba, hogy kezet fogjak egy fickóval, aki felállt nekem az esküvőmön.”