Török hódoltságból Habsburg szerzemény: Buda 1686-os visszafoglalása 

A Magyar Királyság Buda 1541-es elfoglalása után tetszhalott állapotba került. Közel másfél évszázadot kellett várni, mire az európai nagyhatalmak politikai játszmái lehetővé tették a Szent Liga névre keresztelt összefogás megszületését és a törökök elleni offenzíva megindítását. Buda ostroma 335 éve, 1686. június 18-án kezdődött, és csak szeptember 2-án törte meg véglegesen az egyesült sereg az addig hősiesen küzdő Abdi Abdurrahmán vezette várvédőket. Buda felszabadult, a Magyar Királyság jövője viszont továbbra is kétséges maradt.

Európa erői egyesülnek

Noha a mohácsi vész vált a magyar történelmi emlékezet egyik legnagyobb tragédiájává, valójában a török uralom végérvényesen és visszafordíthatatlanul Buda 1541-es elfoglalásával kezdődött meg. A jól védhető várossal a törökök egy fontos stratégiai támaszpontot szereztek, így az új vilajet Budin névre keresztelt székhelyéről folytathatták európai hódításaikat. A Magyar Királyság egykori központjának végső felszabadítására a következő majdnem másfél évszázadban nem kínálkozott reális esély.

Az áttörést Bécs 1683-as sikertelen török ostroma hozta el. Amikor az oszmán hadak Kara Musztafa vezetésével a Habsburg Birodalom – és egyben Európa – kapuinál álltak, a keresztény kontinens hatalmai az utolsó pillanatban ráeszméltek: azonnal szövetségre kell lépniük. I. Lipót császári hada már a török megállításához sem lett volna elegendő, ezért a segítő kezet nyújtó német-római tartományokra és Sobieski János lengyel király hadaira volt szükség, hogy megállítsák a török offenzívát. Az ellenállásból ellentámadás alakult ki, a törökök kénytelenek voltak feladni Esztergom várát, és bár Buda visszafoglalása – ekkor még – nem sikerült Ernst Rüdiger von Starhemberg seregének, az erőviszonyok érezhetően megváltoztak.

Az évszázadok óta áhított összefogást Európa nagyhatalmi játszmái, a vallásháborúk – különösen a rémes pusztítást hozó, 1618 és 1648 között zajlott 30 éves háború – megakadályozták, ezért a nagyhatalmak korábban figyelmen kívül hagyták a pápa hívószavát. Végül a Habsburgok, Lengyelország, Velence, majd 1686-tól Oroszország részvételével, XI. Ince pápa kezdeményezésére alakult Szent Liga tömörítette azt a soknemzetiségű haderőt, amely alkalmasnak bizonyult Buda visszafoglalására.

A hozzávetőlegesen 80 ezer főt számláló keresztény seregben 15 ezer magyar harcolt, akiknek jelentős része Thököly Imre – még a török oldalán álló – csapatait hátrahagyva csatlakoztak a „felszabadító” hadsereghez. Mellettük Európa számos nemzete – köztük angolok, franciák, sőt spanyolok is – fegyvert ragadtak. A támadás 1686 nyarán kezdődött meg.

1686 júniusában a Lipót sógora, Lotharingiai Károly vezette sereg két irányból vonult fel a Magyar Királyság egykori fővárosa ellen. Június 12-én már a célpont közelébe értek, majd Pestet – természet adta védelem hiányában – könnyedén elfoglalták június 17-én. Azokkal a Duna bal partjáról Budára menekülő török utóvédekkel ütköztek meg, akik a hajóhídon előttük áthaladó társaikat és a nagyjából 1000 fős marhacsordát kísérték. Az átkelés után a hajóhidat lerombolták, Pest feladásával egyértelművé téve, hogy Buda védelmére rendezkednek be. 

A valódi ostrom másnap, június 18-án vette kezdetét. A fősereg Károly vezetésével északról – Szentendréről indulva – előörsöket küldött, majd délután támadásba lendült. A cél a vár teljes körbekerítése és izolálása volt, ami néhány nappal később teljesült is, amikor déli irányból, a Gellért-hegy oldalán a bajor választófejedelem, II. Miksa Emánuel serege is felsorakozott. Az egyesült haderő hajóhidat építtetett, és a Margit-szigeten állította fel raktárait, valamint rendezte be tábori kórházát.

Védekezés a végsőkig

Az akkor már hetvenéves Abdi Abdurrahmán budai pasa – mivel az ellenfél egyértelműen túlerőben volt – a felhalmozás taktikáját választotta. 200 ágyújával „befészkelte” magát a várba, elegendő italt, élelmet és természetesen puskaport halmozott fel: béketárgyalásokról és megadásról – legalábbis kezdetben – még szó sem lehetett.

Az ostromlók június végére elfoglalták a Vízivárost, megkezdték a rendszeres ágyúzást, és védműveket építettek a török kirohanások megakadályozására. Az első felszabadító roham július 13-án kudarccal végződött: a török védők az aknák, az elegendő lőpor és a szurok segítségével vissza tudják verni a meredek hegyoldalon nehezen felkapaszkodó támadókat. Tíz nappal később a Szent Liga erőinek sikerült felrobbantani a palota lőporraktárát: a dunai szárny jelentős része elpusztult, a hatalmas robbanás következtében még a pesti oldalra is szálltak halálos erejű kőtörmelékek. A robbanásban 1500 ember – nagyrészt török várvédő – vesztette életét.

Július végén már a zászlót is kitűzték a budai várfokra: a hős hajdú noha hamar lehanyatlott, a szimbolikus tett erőt adott a csatatéren harcolóknak. A törökök az utolsó erőtartalékaik mozgósításával ugyan visszaverték ezeket a rohamokat, július 31-én a budai pasa mégis különbékét ajánlott Lipótnak. Az alku fejében a törökök átengedték volna Budát, ám a Szent Liga szabályzata szerint különbékében egyik fél sem állapodhatott meg az Oszmán Birodalommal.

A leírásokban gyakran kisebb hangsúlyt kap, hogy úton volt a közel 50 ezer főt számláló, Szari Szulejmán nagyvezír vezette török felmentő sereg: az ostromlók sikeresen visszatartották őket, a nagyvezírnek csapataival egészen Székesfehérvárig kellett hátrálnia. Kisebb török csapatok így is bejutottak a várba – augusztus 20-án óriási véráldozatokkal 500 mindenre elszánt török janicsár vetette be magát a vár falai közé –, azonban a védők számára világossá vált, nem számíthatnak fordulatot hozó külső segítségre. 

1686. szeptember 2-án verőfényes nap virradt az ostromlókra. A törököket felkészületlenül érte a támadás, mert aznap már kétszer tévesen fújtak riadót. A támadóknak az esztergomi rondellánál és a Bécsi kapunál is sikerült behatolniuk a várba. Abban a reményben, hogy a palota még török kézen van, a védők közül többen oda menekültek, hogy erőiket egyesíthessék. Mások leugrottak a várfalakról vagy a pincékben rejtőztek el, esetleg a Dunán átkelve menekültek végzetük elől.

A magyar zászlót az a Petneházy Dávid tűzte ki a vár fokára, aki korábban még Thököly seregében harcolt: díjazásul a császár kitüntette, de mielőtt a császári seregben karriert építhetett volna magának, elragadta a halál. Míg Abdurrahmán pasa kezében karddal távozott a túlvilágra, helyettese 800 fővel együtt megadta magát. A „tárgyaló” törökök csak estére látták be, hogy puszta életükön kívül semmit sem menthetnek meg, egyedül a feltétel nélküli kapituláció elfogadható.

Új megszállók

A győztesek „győzelmi mámorának” és az ezzel járó óriási mészárlásnak a törökökkel együttműködő zsidó lakosság egy része is áldozatul esett. Kegyetlen tetteikben és fosztogatásukban hónapok szenvedése öltött testet. Valószínűleg ők gyújtották fel a várost, és „füstölték ki” a vár összes lakóját. Szabad volt a rablás, és igyekezetükben még áldozataik koponyáit is összegyűjtötték, amelyeket később értékesítettek.

A brandenburgi csapatokkal érkezett orvos, Johann Dietz visszaemlékezése szerint Buda tágabb környezetében szinte egyáltalán nem maradtak lakott falvak. Az éhhalál szélén álló, bujdosó, barlangokban élő emberek a döglött állatok húsán, bogyókon és gyökereken éltek. A szép Magyarország elpusztult, és a népnek már egyáltalán nem számított, hogy ki hozza a pusztulást: a török, vagy a császári haderő.

Buda nagy áldozatokkal járó visszafoglalása nem a végét, hanem a kezdetét jelentette egy új korszaknak. A törökök elveszítették Thököly kuruc államát, sőt az Erdélyi Fejedelemséget is. Az Oszmán Birodalom az 1697-es zentai csatában – ahol Savoyai Jenő vezette a támadó sereget – újabb súlyos csapást szenvedett el, ezután veszteségeik minimalizálása érdekében békére kényszerültek.

Az 1699-es karlócai béke felszabadította a Magyar Királyságot az Oszmán Birodalom elnyomása alól. Más kérdés, hogy a béketárgyalások a magyar fél tényleges képviselete nélkül zajlottak le, így az árván maradt nemzet joggal érezhette magát kirekesztettnek jövőjének alakításából. A Temesköz török kézen maradt, az elnéptelenedett Hódoltság viszont újra „szabad földdé” vált. Az uralkodó korlátlan hatalmát gyakorolva, új szerzeményként tekintett a visszafoglalt területekre, így a nemesek sem kaphatták vissza korábbi ősi birtokaikat.