Több ezer mesterséges lakódombot azonosítottak Hollandiában

A korábban feltételezettnél nagyságrendekkel több, közel kilencezer mesterséges lakódombot (terpet) azonosított Hollandia területén egy átfogó tájrégészeti kutatás során a Wageningeni Egyetem vezette kutatócsoport. A vizes élőhelyeken és ártereken emelt történelmi magaslatok térképezése rávilágít arra, hogy a kora vaskortól egészen a huszadik századig a gátépítést megelőző árvízvédelmi stratégiák sokkal elterjedtebbek voltak a mélyföldi régióban, mint azt a szakemberek eddig feltételezték.

A Roy van Beek tájrégész által vezetett kutatás – amely a Holland Kulturális Örökségvédelmi Ügynökség és más archeológiai intézetek bevonásával zajlott – az első olyan átfogó felmérés, amely egész Hollandia területét vizsgálta. A szakemberek a már meglévő régészeti és történeti adatbázisokat modern, digitális domborzatmodellezési eljárásokkal ötvözték.

Az elemzés rácáfolt arra a hagyományos régészeti és történeti konszenzusra, amely szerint a mesterséges dombok építése szinte kizárólag az északi, Watt-tenger partvidékére korlátozódott. Az eredmények azt mutatják, hogy a nagy folyók – a Rajna, a Maas és az IJssel – deltavidékein, az egykori Zuiderzee szigetein (mint Schokland és Marken), valamint a kiterjedt tőzeglápokon is ezres nagyságrendben épültek ilyen védművek.

A lakódombok (hollandul: terp vagy wierde) építése a régió legősibb tájalakítási és túlélési formája volt a termékeny, de árvízveszélyes területeken. A legrégebbi, mintegy 2500 éves (vaskori és római kori) építmények valóban a Watt-tenger térségében összpontosulnak. A most feltérképezett, belső területeken lévő dombok túlnyomó többsége azonban a középkorból és az azt követő évszázadokból származik.

A tőzeges vidékeken a dombépítés egy speciális történelmi folyamat, a mintegy ezer évvel ezelőtt megindult nagymértékű középkori lápcsapolások és területbirtokbavételek egyenes következménye volt. A lecsapolás miatt a talajszint drasztikus süllyedésnek indult, így a lakosság kénytelen volt a lakóhelyeit fizikai magasításokkal megóvni a növekvő vízszinttől. A módszer hatékonyságát jelzi, hogy az IJssel deltájában még az 1960-as években is emeltek új lakódombokat.

Ezek a mesterséges magaslatok felbecsülhetetlen értékű régészeti rétegsorokat rejtenek, amelyek dokumentálják, hogyan alkalmazkodtak a korai közösségek a változó vízrajzi viszonyokhoz. Az évszázadok során a dombokat folyamatosan bővítették és magasították a tengerszint vagy a folyók vízállásának emelkedésére reagálva. A csaknem kilencezer azonosított helyszín bizonyítja, hogy az emberi megtelepedés a folytonos áradásveszély ellenére is tudatos és folyamatos volt a gazdaságilag értékes vizes élőhelyeken.