Talajvizsgálat cáfolja a mongóliai sírhalmok melletti lakomák elméletét

Nem a sírhalmok közvetlen közelében zajlott a mongóliai késő bronzkori temetkezéseket kísérő tömeges lóáldozat és rituális lakoma – derül ki a Journal of Field Archaeology című tudományos folyóirat legfrissebb számából, amelyben a Jean-Luc Houle régész által vezetett nemzetközi kutatócsoport publikálta eredményeit. A mongol és szibériai sztyeppén elterjedt halomsírok komplex talajkémiai vizsgálata átrendezi a nomád pásztortársadalmak áldozati gyakorlatáról alkotott eddigi tudományos képet.

A kutatás az ősi sírhalmokat övező régészeti anomáliára kereste a választ: a halmokat kísérő kőkörök alatt kizárólag a feláldozott lovak koponyáit, nyakcsigolyáit és patáit találták meg a régészek, míg az állatok többi csontja (a hosszú csöves csontok és a vázrendszer) hiányzott a helyszínekről.

Ennek tisztázására a szakemberek a mongóliai Dzúnhangáj (Züünkhangai) régióban két, a Kr. e. 1054 és 822 közötti időszakra datálható halmot, valamint a környező egykori téli szálláshelyeket vetették alá szisztematikus talajmagmintavételnek és foszfátelemzésnek. A tömeges állatvágás és húsfeldolgozás ugyanis a vér és a szerves anyagok bomlása miatt tartósan és mérhetően megemeli a talaj foszfátszintjét.

A laboratóriumi elemzések kimutatták, hogy a sírok környezetében a talaj foszfátértékei megegyeznek a természetes geológiai háttérértékekkel, és a próbafeltárások során sem kerültek elő vágásra utaló csonttöredékek. A kutatócsoport megállapítása szerint a lakomákat és az állatvágásokat a szakrális tértől és a mindennapi lakóhelyektől távol, valószínűleg hegyoldalakon vagy folyópartokon tartották. A rítusokhoz csupán az állat szimbolikus részét, a koponyát szállították a sírhelyhez.

Jean-Luc Houle vezető kutató értelmezése szerint a kelet-délkeleti irányba, a felkelő nap felé tájolt lókoponyák lélekvezető funkciót töltöttek be: a hitvilág szerint hátasként szolgáltak az elhunyt lelkének a túlvilágra vezető úton.

A halomsírok kultúrája

A késő bronzkori (hozzávetőleg Kr. e. 1300 és 700 közötti) Mongólia és Dél-Szibéria legjellemzőbb tájformáló régészeti emlékei a halomsírok. Ezek a monumentális, öt-tíz méter átmérőjű központi kőhalmok általában egyetlen személy temetkezési helyét jelölik, amelyeket komplex szatellit-építmények (három-öt méteres, lovak maradványait rejtő kőkörök, valamint kisebb, juhok és kecskék égett csontjait tartalmazó halmok) öveznek. Egyes kiemelkedő síroknál a kísérő áldozati körök száma a több ezret is eléri, ami hatalmas állatállományt és kiterjedt társadalmi mozgósítást feltételez.

A most publikált kutatási eredmény azért bír kiemelkedő tudományos jelentőséggel, mert bizonyítja a profán (vágás, húsfogyasztás, lakoma) és a szakrális (temetkezés, lélekvezető áldozat) terek szigorú térbeli és rituális elkülönülését az eurázsiai sztyeppei nomád népek hitvilágában.

A korábbi feltételezésekkel ellentétben a sírhalom nem a tömeges rituális lakomák fizikai helyszíne, hanem egy letisztult, kizárólag a halottkultusznak és a túlvilági átmenetnek szentelt szakrális tér volt. Mindez rávilágít az első nagy lovas-nomád civilizációk térhasználatának magas fokú szimbolikus szervezettségére.