Öt trónkövetelő, akinek valóban volt esélye a magyar korona megszerzésére

A trónöröklés kérdése gyakran jelentett problémát a monarchiák életében. Nem volt ez másképp Magyarországon sem, ahol időről időre szintén felbukkantak a koronára áhítozó trónkövetelők. Exkirályok, törvénytelen királyfiak és szorgalmas kalandorok is kísérletet tettek már, hogy valós vagy vélt jogaiknak érvényt szerezve a magyar trónra ülhessenek.

Moson és Pozsony királya

A 11. századi magyar történelem csak úgy hemzsegett a trónharcoktól. Szent István halála után Orseolo Péter és Aba Sámuel, majd az 1050-es évek végén I. András és öccse, a későbbi I. Béla között került sor fegyveres összecsapásra. A „jó szokást” a következő generáció, így I. András Salamon nevű fia, illetve I. Béla gyermekei, Géza, László és Lampert hercegek vitték tovább az 1060-70-es évek során. Pedig a német támogatással 1063-ban trónralépő Salamon és a hercegek viszonya rövid ideig úgy tűnt, hogy normalizálódni fog. Felosztották egymást között az országot, létrejött a Magyar Királyság mintegy egyharmad részére kiterjedő hercegi tartomány, a dukátus, amelyet Béla fiai kormányozhattak.

1071-től azonban fokozatosan ismét kiújult a két ág közti konfliktus, azt követően Géza herceg a királyt megkerülve ajánlott békét az éppen ostromolt Nándorfehérvár védőinek és a zsákmányból sem részesítette Salamont. Később ezért a király is visszatartotta a hercegeknek járó zsákmányrészeket. A király tanácsadója, a hírhedt Vid ispán ezután folyamatosan arra bíztatta Salamont, hogy fossza meg a dukátustól a hercegeket, amelynek megszerzését, krónikáink szerint, magának remélte.

A viszály végül nyílt belháborúba torkollott. Az 1074-es esztendő elején még Salamon királynak kedvezett a hadiszerencse, de a március 14-én Mogyoród mellett megvívott ütközetben végül a hercegek kerekedtek felül. Az ország irányítását és a királyi címet I. Géza ragadta magához, míg Salamon a nyugati határszélre szorult vissza, mindössze Moson és Pozsony vára maradt a kezén.

A törvényesen megkoronázott Salamon természetesen nem hagyta annyiban a dolgot. Élete során több alkalommal is megkísérelte visszaszerezni elvesztett trónját. Még az 1074-es évben meggyőzte sógorát, IV. Henrik német császárt, hogy támogassa harcát. Salamon ezért cserébe a német hűbért is vállalta, de a császár hadjárata nem hozott eredményt. Géza, majd 1077-től már I. László ezután igyekeztek végleg kiszorítani az országból unokatestvérüket, de csak Mosont sikerült visszafoglalni 1079-ben, az exkirály német támogatással még évekig kitartott Pozsonyban.

Végül a német belviszályok 1081-ben arra késztették Salamont, hogy meghódoljon László előtt és hivatalosan is lemondjon a királyi címről. Salamon azonban nem tudta megemészteni, hogy László még a dukátus sem bocsátja rendelkezésére, ezért 1082-ben merényletet forralt a király ellen, amiért Visegrádon bebörtönözték. Innen István király 1083-as szentté avatása idején szabadulhatott, miután sietve távozott az országból.

A trón visszaszerzésére tett utolsó kísérlete volt talán a legkétségbeesettebb. A Kárpátoktól kelete élő besenyők vezérének felajánlotta, hogy átadja nekik Erdélyt, ha segítenek visszaszerezni koronáját. Az 1085-ben meginduló besenyő támadás Ung és Borsova vármegyékig jutott el, ott azonban László király megütközött velük és kiverte őket az országból.

Az egykori magyar királyt 1087-ben látták utoljára egy besenyő-bizánci összecsapásban, minden valószínűség szerint ekkor vesztette életét. Egy legenda szerint azonban túlélte az esetet és visszatért Magyarországra, majd végül az isztriai Póla városában telepedett le, ahol remeteként élte életét. Salamont ezért sokan szentként is tisztelték és állítólagos sírköve a mai napig látható a horvát városban.

A legszorgalmasabb trónkövetelő

Az idősödő Könyves Kálmán 1112-ben első feleségének halála után a kijevi nagyfejedelem lányát, Eufémiát vette feleségül. A király azonban hamarosan házasságtörésen érte új hitvesét, akit ezért eltaszított magától és hazaküldte orosz földre. Eufémia ekkor azonban már terhes volt és hamarosan egy fiúgyermeknek adott életet, aki a Borisz nevet kapta. Kálmán sosem ismerte el sajátjaként a gyermeket, Borisz azonban élete végéig Árpád-házi hercegnek tartotta magát és származását hangsúlyozandó fel is vette a Kalamanosz nevet.

Borisz a magyar történelem legkitartóbb trónkövetelőjévé vált. Egyesek szerint már 1128-ban próbálkozott a korona megszerzésével, ebben az évben ugyanis a Krónika egy nehezen értelmezhető epizódja szerint egy bizonyos Bors igyekezett szembeszállni II. Istvánnal. Bár eme Bors és Borisz azonosítása korántsem egyértelmű, ahhoz már nem férhet kétség, hogy 1130-31 környékén Borisz Bizáncba ment, hogy a császár segítségét kérje törekvéseihez. Bár feleségül kapta a bizánci uralkodó egyik rokonát, Anna Dukaina hercegnőt, a remélt hadi támogatást nem nyerte el.

Borisz ezután Lengyelországba ment, ahol elnyerte III. Boleszláv támogatását. Itt több magyar főember is felkereste őt és elismerte jogát a koronához II. Vak Bélával (Könyves Kálmán fiának, II. Istvánnak utódjával) szemben. A trónkövetelő és lengyel seregei végül 1132-ben indították meg támadásukat, de a Sajó menti csatában vereséget szenvedtek a magyar királytól, így Borisznak ismét le kellett tennie álma megvalósításáról.

A trónkövetelő következő lépésére közel másfél évtizedet kellett várni. 1146 tavaszán a német, a cseh és az osztrák uralkodó támogatását élvezve zsoldoshadsereget fogadott és elfoglalta Pozsony várát. II. Géza azonban bőkezű váltságdíjjal lekenyerezte Borisz zsoldosait, akik így feladták az erősséget. A magyar király ellentámadást is indított ekkor a Boriszt támogató osztrák herceg ellen és a Fischa menti csatában fényes győzelmet aratott.

Borisz ezután új taktikához folyamodott. Elrejtőzött az 1147-ben Magyarországon keresztül haladó francia keresztesek soraiban és arra készült, hogy lázadást robbantson ki II. Géza ellen. Borisz azonban hamarosan lebukott és Géza határozott szemrehányására VII. Lajos francia király sietve tovább is vitte magával a cselszövőt Bizánc felé.

1150-ben Manuél bizánci császár magyarországi hadjárata során Borisz egy önálló seregrész vezetését kapta feladatul, katonáival feldúlta az egész Temesközt. Ez volt valószínűleg az utolsó alkalom, hogy magyar földön járt, ugyanis néhány évvel később egy besenyőkkel vívott ütközetben életét vesztette. Fia, Konstantinos Kalamanos magas rangot szerzett magának a bizánci nemesség soraiban és 1163-1175 között Kilíkia tartomány helytartójaként is szolgált. Bár a korszak bizánci-magyar háborúiban ő is harcolt a magyar király seregei ellen, nincs arra utaló forrás, hogy apjához hasonlóan őt is foglalkoztatta volna a magyar korona megszerzésének gondolata.

Az Anjou-ház utolsó aranyágacskája

Az Anjou-dinasztia nagy uralkodói – I. Károly és I. Lajos – mellett minden bizonnyal eltörpül a magyar történelmi emlékezetben a tragikus sorsú II. Kis Károly személye, aki alig néhány hétig ülhetett a magyar trónon, mielőtt egy kegyetlen merénylet áldozatává nem vált. Még inkább elfeledett II. Károly fia, az „Anjou-ház utolsó aranyágacskája”, akit Magyarországon leginkább Nápolyi László néven ismertek.

Bár 1376-ban még Európa egyik leghatalmasabb uralkodói családjába született, Lászlónak nem volt egyszerű gyermekkora. Miután alig 10 éves korában elvesztette apját, a nápolyi trónt is csak hosszú évek trónharcai után tudta elfoglalni. A nápolyi Anjouknak Magyarországon is számottevő tábora maradt, főleg a horvát és boszniai területek nagyurai látták volna szívesen Lászlót a magyar trónon.

Luxemburgi Zsigmond politikája időközben egyre nagyobb feszültségekhez vezetett az országban és a bárók 1401-ben egy időre börtönbe is vetették a királyt. Ezzel párhuzamosan erősödtek meg az Anjou-párti szevezkedések is. Elsőként a dalmáciai városok álltak László mellé 1402 tavaszán, majd 1403-ra már szinte egész Szlavónia is a nápolyi trónkövetelő érdekében fogott fegyvert. Ekkora már a pápa is elismerte László igényét a magyar trónra, és a Zsigmond-ellenes mozgalom lassan országos méretűre duzzadt. Vezetői között a Magyar Királyság olyan prominens személyiségeit is megtaláljuk mint Kanizsai János esztergomi érseket vagy éppen az egykori nádort, Bebek Detrét.

Nápolyi László 1403 nyarán érkezett meg hajóival a „tengerentúlról” és augusztus 5-én egy alkalmi koronával a pápai követ meg is koronázta őt. László ezután seregeivel a Dunántúlra indult, hogy biztosítsa az akkoriban hozzá hű Győr várának védelmét. Egészen a mai Rábasebesig jutott,  Itt azonban szembekerült a Győrt időközben Zsigmond számára visszafoglaló híres hadvezér Stiborici Stibor csapataival, akik Pápóc mellett végül döntő vereséget mértek a nápolyi-magyar seregre.

Mindezt követően a felkelés fokozatosan összeomlott. Zsigmond hadvezérei szisztematikusan visszaszorították a lázadókat az ország keleti részében és Erdélyben is, míg a király feltételes kegyelmet hirdetett azon felkelők számára, akik leteszik a fegyvert. Kudarcát látva László hamarosan visszatért Zárába, majd onnan Nápolyba hajózott.

Bár Magyarországon továbbra is voltak hívei, többé nem próbálkozott a korona megszerzésével. Élete hátralévő részét egy nem kevésbé ambíciózus vállalkozásnak szentelte: saját jogara alatt akarta egyesíteni egész Itáliát. Ennek érdekében Nápolyból kiindulva folyamatosan hadjáratokat vezetett észak felé, hatalma csúcspontján még Rómát is elfoglalta. Végül 1414-ben halt meg, miután egy ostrom során megbetegedett. Halálával az Anjou-ház férfiágának története is lezárult, utódja a nápolyi trónon nővére, Johanna lett, aki bár maga is használta a magyar királyi címet, a korona megszerzésére soha nem tett kísérletet.

A törvénytelen királyfi

A magyar trónkövetelők sorában talán a legismertebb lehet Mátyás király törvénytelen fia, Corvin János. Édesapja belátva, hogy felesége, Aragóniai Beatrix nem fogja törvényes örökössel megajándékozni, mindent megtett annak érdekében, hogy Corvin trónutódlását biztosítsa. Grófi és hercegi címmel ruházta fel őt és az ország egyik legnagyobb földbirtokosává tette. Számos főurat megesketett arra, hogy fiát támogatják majd a királyválasztáson és Bécs elfoglalása után a városnak nem csak Mátyás, hanem Corvin részére is hűségesküt kellett tennie. Igyekezett trónörököshöz méltó feleséget is szerezni fia számára és végül el is jegyezték, később pedig követek útján, a felek távollétében össze is adták Corvint a milánói Bianca Sforzával.

Mátyás mindazonáltal reálpolitikusként tisztában volt azzal, hogy erőfeszítései ellenére, fia trónöröklése korántsem lesz zökkenőmentes. Utolsó éveiben ezért azzal az ajánlattal fordult a császárhoz, hogy elismeri a Habsburgok magyarországi örökösödését, cserébe azért, ha Corvin Jánost egy, a magyar koronától elszakított független horvát-bosnyák királyság uralkodójának teszik meg.

Az uralkodó aggodalma nem is volt alaptalan. 1490-ben bekövetkezett váratlan halálát követően az ország zűrzavarba süllyedt. Rövid idő alatt trónkövetelők sora lépett fel. Corvin János mellett a pápa által is elismert trónigénnyel bírt a Habsburg császár, III. Frigyes és fia Miksa, akik követelésüket a Mátyással kötött 1463-as bécsújhelyi szerződésre alapozták. Származásuk révén (édesanyjuk a néhai Albert király lánya, illetve Luxemburgi Zsigmond unokája volt) jogot formáltak a magyar koronára a Jagelló testvérek, azaz II. Ulászló cseh király és öccse, a későbbi lengyel király, János Albert is. Végezetül bejelentette – egyébként minden reális jogalapot nélkülöző – trónigényét Mátyás özvegye, Aragóniai Beatrix is.

A kezdetben a legerősebb jelöltnek számító Corvin erőfölénye azonban gyorsan elpárolgott. Mátyás egyházpolitikájának következményeképp először a püspöki kar fordult el tőle, majd Mátyás legbefolyásosabb hadvezérei – Kinizsi Pál, Báthori István, Szapolyai István – is elpártoltak. Döntésükben valószínűleg az is szerepet játszott, hogy Corvin megválasztása esetén az ország lényegében egy kilátástalan, négyfrontos háborúba (az osztrák, a cseh és a lengyel trónkövetelők mellett, délről a törökök fenyegetés is felerősödött) kényszerült volna.

Belátva az elkerülhetetlen kudarcot, délvidéki pártfogói buzdítására Corvin otthagyta a királyválasztó gyűlést és a kincstárral, valamint a Szent Koronával együtt délnek indult. A királyi tanács azonnal egy hadsereget küldött utána, amelyet Kinizsi és Báthory vajda vezettek. Corvin csapatait a Tolna vármegyei Csontmezőnél érték utol, ahol a két sereg véres összecsapásában Mátyás fia végül alulmaradt. A vereséggel Corvin álmai is sírba szálltak és követei útján hamarosan meghódolt az időközben megválasztott II. Ulászlónak és a Szent Koronát is visszavitette Visegrádra.

Az utolsó király visszatérési kísérletei

Az első világháborús vereség, majd a Bécsben és Budapesten lezajló forradalmak eredményeképpen 1918 őszén az Osztrák-Magyar Monarchia megszűnt létezni. Miután az uralkodó kísérlete a Birodalom föderális átalakítására kudarcot vallott, IV. Károly 1918. november 13-án kiadott eckertsaui nyilatkozatával visszavonult az államügyek intézésétől és kijelentette, hogy el fogja ismerni a döntést, amellyel Magyarország a leendő államformáját megállapítja. A király ezt követően családjával svájci emigrációba vonult.

Károlyi Mihály sikertelen kormányzása, a Tanácsköztársaság hónapjai, majd a román megszállást követően végül a Horthy Miklósnak sikerült elnyernie az antant támogatását és egy stabil államrendszert kiépíteni. A magát ellenforadalminak nevező új vezetés sok tekintetben restaurálta az 1918 előtti viszonyokat, így többek között Magyarország államformája ismételten monarchia lett. A trón azonban a király távollétében, és a Habsburg-restaurációt határozottan ellenző antanthatalmak miatt kvázi betöltetlen maradt. Az államfői hatalom kérdésének végleges rendezéséig ezért 1920 tavaszán a Nemzetgyűlés kormányzót választott Horthy Miklós személyében.

A IV. Károlyt újra trónra ültetni szándékozó legitimisták ekkoriban az ország egy meghatározó politikai erejének számítottak. Emlékirataiban például maga Horthy is arról írt Közép-Európa jövőjét illetően, hogy azt tartaná kívánatosnak, ha a dunai államok népei egy hatalmas államszövetségben egyesülnének a Habsburg-dinasztia törvényes örökösének vezetésével. Ebben a környezetben került sor IV. Károly két visszatérési kísérletére.

A korabeli sajtó által „húsvéti királypuccs” néven emlegetett eseménysorozat 1921. március 27-én vette kezdetét. A svájci emigrációból visszatérő IV. Károly teljesen váratlanul jelent meg Magyarországon és személyesen kereste fel Horthyt a hatalom átvétele ügyében. A meglepett kormányzó ekkor a külpolitikai helyzetre hivatkozva utasította el a király trónra való visszatérését. Mindez nem puszta légbőlkapott kifogás volt, a szomszédos államok azonnal határozottan kijelentették, hogy „nem tolerálják Károly visszatérését”. A király ezt végül el is fogadta és visszatért Svájcba.

A második visszatérési kísérlet fél évvel később, 1921 októberében került sor. Károly király október 20-án egy repülőgéppel szállt le a ma Győr-Moson-Sopron megyéhez tartozó Dénesfán és rövidesen saját kormányt nevezett ki. Október 22-én vonattal indult el Sopronból Budapest felé, seregét pedig az útba eső helyőrségek katonáiból szervezte meg. Az antant és a szomszédos utódállamok természetesen azonnal tiltakoztak, a csehszlovák és a szerb-horvát-szlovén kormány még egy katonai intervencióra is felkészült a Habsburg-restauráció sikerének esetére.

A királypárti erők egészen Budaörsig akadálytalanul haladtak előre, itt azonban október 23-án a Gömbös Gyula által sebtében toborzott budapesti egyetemistákból álló zászlóaljak állták útjukat. Bár az első, rövid tűzpárbajban a legitimisták visszaszorították az egyetemi zászlóaljakat, Károly – aki egyébként sem akart vérontással visszatérni trónjára – nem adott parancsot a további előrenyomulásra. A késlekedés lehetőséget adott Horthynak, hogy egyre több kormánypárti csapatot vezényelhessen a csata helyszínére. A küzdelem kimenetele ezután már nem is lehetett kétséges és a felek még aznap este fegyverszünetet kötöttek.

IV. Károlyt ezt követően letartóztatták és néhány napig a tihanyi apátságban őrizték. Az antant követelésére a magyar hatóságok végül átadták az uralkodót az angoloknak, akik Madeira szigetére szállították őt. Magyarország utolsó királya már a kényszerű száműzetésében értesülhetett csak arról, hogy a magyar Nemzetgyűlés 1921. november 6-án kimondta a Habsburg-ház trónfosztását. IV. Károly végül 1922. április 1-én halt meg spanyolnáthában.