Szomorú őszi napok: szolidaritás és hétköznapok 1956 októberében
1956 legmeghatározóbb közösségi tapasztalata a társadalmi szolidaritás élménye volt, amely több generációra beépült a magyar családok emlékezetébe. A forradalmi tablókon túl szinte minden családnak volt saját „56-os” története: a tüntetésekről, a Szabad Európa hallgatásáról, egy tank vagy fegyveres megjelenéséről, a hirtelen megváltozó utcaképről, az emberek szolidaritásáról, külföldre távozó rokonról. 1956 tapasztalata változást jelentett a közösségi szolidaritás, a városi terek és a társadalmi nyilvánosság érzékelésében. Nem csupán a sztálinista rendszer fenntartását nem lehetett 1956 után úgy folytatni, mint előtte, hanem a társadalom tagjainak önképe is megváltozott. Ez módosította a diktatúrát működtetők reakcióit is.
Eufória egyik pillanatról a másikra
„Aztán ki lehetett menni az utcára, és ott mindenki valami eufórikus hangulatban volt. Teljesen idegen emberek borultak egymás nyakába, ölelkeztek össze. Borzasztó nagy boldogságot éreztem, hogy valami olyasmi történt, aminek most mindenki örül. Mint hogy ha karácsony lenne” – emlékezett vissza a forradalom napjaira egy akkor még csak 6 éves kislány, Kállay Patrícia. Utcai eufória, karácsonyi vagy szilveszteri hangulat: igen gyakori képek az 1956-os mindennapokra való visszaemlékezések között.
Idegen emberek egymás nyakába borulnak, közösen éneklik a Himnuszt, lelkesen skandálnak jelszavakat. Egy nappal korábban, 1956. október 22-én ezek az emberek fásultan vagy egykedvűen mentek el egymás mellett az utcán, villamosra várva idegesen tülekedtek. Visszatérő motívuma az 1956-os utcáról szóló ábrázolásoknak, hogy ez a fásultság 1956. október 23-án egyik pillanatról a másikra megváltozott.
Az 1956-ban fontos közterek és épületek szimbólummá váltak, amelyekhez később események vagy csoportok leírása kapcsolódott. Bem-szobor, Sztálin-szobor, Kossuth tér, Köztársaság tér, Széna tér, Tűzoltó utca, Corvin köz… – sorolhatnánk az ötvenhatos jelképeket, amelyek hallatán számos érzés, indulat vagy emlékkép kapcsolódik sok olyan helyhez, amelyek fordulópontnak tartott eseményeknek adtak teret.
Az 1956-os forradalmi elbeszélések többsége Budapesthez és a vidéki nagyvárosokhoz kapcsolódik, hiszen a falu nehezen jeleníthető meg a nagyvárosi látványosságok vagy a tömegmegmozdulások helyszíneként. Annak ellenére, hogy számos fontos esemény történt a fővároson kívül, a vidékiek elsősorban a szolidaritás és az országos összefogás jelképeként jelennek meg a forradalomról szóló emlékekben: onnan érkező élelmiszer-szállítmányokról vagy a vidéki munkástanácsok csatlakozásáról az országos sztrájkokhoz.
Az összefogás azonban korántsem volt mindenki számára azonnal magától értetődő. Szigetvári István ipari tanuló, később a Tűzoltó utcai fegyveres csoport tagja, elbeszélése szerint hazafelé tartott az iskolából, amikor találkozott az október 23-i felvonulással: „Mentünk hazafelé a villamoson, amikor a Körúton nagy tömeggel találkoztunk szembe, a Rákóczi út és a Nyugati közötti részen. Nem volt kiabálás, üvöltözés, csendben ment a felvonulás. A villamosról láttuk, hogy transzparenseket visznek, de senki sem éljenezte a pártot. Nem is igen értettem, mert nem volt semmilyen ünnep, ami a felvonulást indokolttá tette volna. Hazamentünk a kollégiumba, és egész este pingpongoztunk.”
Az október 23-i felvonulás, mivel hivatalos keretek között kezdődött, nem mindenki számára tartozhatott rögvest a fontos vagy szokatlan látványosságok közé. Ilyenné a későbbi történések és később maguk a visszaemlékezők emelték. Így nem is meglepő, hogy a nap egyik fontos szereplője október 23-át egész hétköznapi módon töltötte: Nagy Imre délelőtt unokáira vigyázott, majd nem sokkal azelőtt ébredhetett fel ebéd utáni alvásából, amikor értesült arról, hogy a Bem tértől elinduló tömeg őt akarja hallani.
„Néztük a romos várost”
A Mária Valéria telepen lakó Kabelács Pál október 23-án délután otthon volt: „Késő délután jöttek a haverjaim, és hozták a hírt, hogy bent a városban lövöldöznek. Hagyjatok már, ne hülyéskedjetek! De bizony, lőnek. Na, később már hallottam, hogy a mentőautók szirénáznak, de nem gondoltam semmire. A szürkületben úgy tűnt, mintha villámlana a városban. Aztán mondták a haverok, hogy menjünk be. Dehogy megyek, nem akarom agyonlövetni magam. Aztán csak elindultunk.”
A haverok hívó szaván kívül a rendkívüli látványosság ígérete is a belvárosba indulásra ösztönözhette a fiatalembert, aki később a Tompa utcai fegyveres csoport meghatározó tagja lett. A felvonulásnál sokkal vonzóbb látványosságnak tűnt a Sztálin-szobor ledöntése, ahol már sokkal többen ott voltak azok közül, akik később fegyvert ragadtak.
Az 1956-hoz kapcsolódó elbeszélésekben számos helyen tetten érhető, hogy az elbeszélők film- vagy színházszerű jelenetekhez hasonlóan, a látványosságok számbavételével avatják eseménnyé a történetet. A látványosságok (a Kossuth téri tömeg, a Sztálin-szobor ledöntése, a Rádiónál kitört fegyveres harc) átformálták a visszaemlékezők városi terekhez fűződő viszonyát. A forradalmi látványosságok városnézését ábrázolja Nádasdy Lászlóné visszaemlékezése: „Az alatt az idő alatt jártuk a várost. (…) a Duna-parton sétáltunk, néztük a romos várost, a belvárosban nézelődtünk. A Zserbóban, kint a teraszon ültünk és nagyon finom csokoládétortát ettünk. Szomorú városnézés volt ez…”
A városban kószáló („flaneur”), a forradalmat és a látványosságokat keresőket a megörökítés vágya is hajtotta, legyen szó felnőttről vagy naplót író gyerekekről. Veress Pál festő-grafikus erre így emlékezett vissza: „A megörökítés vágya természetesen nem hagyott nyugton, s készítettem egy sorozat elég nagyméretű linómetszetet a forradalomról.” Az 1956-os gyermeknaplók és az akkori gyerekek visszaemlékezései között szinte elsődleges fontosságúak a látványosságok felkeresésének az ecsetelése.
A forradalom alatti és utáni város vásári látványosságként, élmények tárházaként tárul fel a kószáló gyermekek naplóiban. Külön áhítatos túrákat tesznek a harcok során keletkezett romok megtekintésére, a forradalom nyomainak felkeresésére, spontán vagy tervszerű módon:
„Láttuk, hogy a Nap utca sarkán a ház ledűlt. A Corvin köz is így néz ki. [rajz] A Körút 81. sz. ház a földig leomlott. [rajz] A Kilián laktanyával szemben lévő ház fele összedűlt. [rajz] A laktanya a sok ostromtól így néz ki. [rajz] Az Örökimádó templom tornya ledűlt. [rajz] (…) A Práter utca sarkán jól megnéztem a körút és az Üllői út kereszteződésénél lévő házat, hogy le tudjam rajzolni” – írta egy akkor iskolás fiú, Csics Gyula. Egykori naplója – „Magyar forradalom 1956” címmel éppen tíz éve jelent meg. Amit nem volt ideje lerajzolni, annak helyet hagyott ki a naplóban. Folyamatosan dokumentált mindent, amit látott, sajátos városképet rajzolva a látványosságokról.
Látszólag Nyugat
Az 1956-os forradalom nem egy csapásra, de megváltoztatta a társadalmi nyilvánosság korlátait. Ez a korban legnépszerűbb tömegkulturális termékek, a filmek fogyasztásában is visszatükröződött. Bár 1956-ban a magyar mozikban leggyakrabban még szovjet filmeket adtak, már ebben az évben is egyre hétköznapibbá váltak a nyugati filmalkotások. A forradalom napjaiban a mozik zárva tartottak vagy – nagy belső tereik miatt – forradalmi gócponttá váltak.
1956 után megváltozott filmkínálat: a szovjet filmek szinte teljesen eltűntek a mozikból, amelyek többségében angol, francia vagy olasz filmeket vetítettek a régi magyar filmek mellett.
Bár a szépirodalmi könyvkiadás is megváltozott, a kádári kultúrpolitika egyik fontos célja volt, hogy az 1956-os közösségi élményt kétségbe vonó, a szereplők etikai normáit negatívan ábrázoló szépirodalmat népszerűsítse. Kende Péter szerint ebbe a körbe sorolhatók az 1956 után egyre népszerűbb Moldova György 1956-tal kapcsolatos novellái, Karinthy Ferenc Budapesti ősz című regénye, illetve a forradalom egy fontos szereplőjének, Déry Tibornak Számadás című novellája is.
A forradalom napjaiban rövid időre szabaddá vált sajtó után már nem lehetett visszatérni a Szabad Nép propagandájának a hangvételéhez. A napi sajtó folyamatos pártirányítása megszűnt, megjelentek a színesként rendőrségi híreket vagy bulvárlapokhoz hasonló pletykákat közlő képeslapok. Az 1956 decembere és 1957 februárja között „új köntösben” kiadott, új vagy megújuló lapoknak (Esti Hírlap, Magyar Ifjúság, Nők Lapja) nemcsak hivatalos előfizetőkre, hanem valódi utcai közönségre is szükségük volt.
Újszerű külalak, új formátum, kevesebb politika, több fénykép, több pletyka és alacsonyabb ár. Az új lapok népszerűségére jellemző volt, hogy néhány nap alatt elfogytak, eleinte csak utcai terjesztéssel. A Magyar Ifjúságra 1958 áprilisáig nem is lehetett előfizetni. Ennek ellenére a lap példányszáma 1958-ban 180 ezer, 1961-ben 225 ezer, 1964-ben 246 ezer volt, és folyamatosan nyereséget termelt.
A Nyugat látszólag elérhetővé vált. A két legismertebb 1956-os sláger is amerikai dallamok honosításaként született meg. Az Ahogy lesz, úgy lesz című, manapság 1956-ból talán legismertebb slágert eredetileg az Alfred Hitchcock rendezésében készült Egy ember, aki túl sokat tudott című thrillerjében énekelte Doris Day. A dal magyar változatát G. Dénes György (Zsüti) írta.
Ez is érdekelhet
1956 után a jövő bizonytalansága sajátos jelentést és népszerűséget adott a slágernek. Az amerikai Dean Martin előadásában 1956-ban hetekig slágerlista-vezető Memories Are Made Of This című dal 1956 után magyar fordításban, Boros Ida előadásában Honvágydalként vált ismertté és az emigrációba menekülők tömegeinek nem hivatalos „himnuszává”. Róluk azonban évtizedekig csak virágnyelven lehetetett beszélni, akárcsak az 1956-os szolidaritás és a közösségi összefogás élményéről, amely a családi emlékeken keresztül csak búvópatakként maradhatott fenn.
