Példátlan kegyetlenséggel zajlott Kongó belga gyarmatosítása

A történelem tele van kétes alakokkal, akik saját érdeküket az emberiességi szempontok elé helyezve valamely ellenségesnek bélyegzett etnikum, vallás, osztály vagy „faj” képviselői voltak, vagy éppen hasznot húztak saját népük igába hajtásából. Kevesek voltak képesek azonban véghez vinni azt a bravúrt, hogy anélkül változtassanak munkatáborrá egy teljes országot, hogy annak területére valaha is betették volna a lábukat. II. Lipót belga királynak ez sikerült.

Szabad állam, szabad rablás

Az európai hatalmaknak a XIX. század utolsó évtizedeiben indult vetélkedését a fekete kontinens felosztásáért hagyományosan „versenyfutás Afrikáért” elnevezéssel illetik. A Belgium élére 1865-ben került II. Lipót sajnálkozva látta, hogy országát nem hozza lázba egy „tengerentúli megye” létesítésének gondolata, ezért saját maga látott hozzá ambiciózus terve megvalósításához, egy saját afrikai gyarmat kiépítéséhez.

Miután az uralkodónak sikerült megnyernie az ügynek a David Livinstone-ra rábukkanó Afrika-kutatót, Henry Morton Stanley-t, az újságíró-felfedező bázisokat épített ki, és a helyi törzsfőnökökkel számos, úgynevezett védnöki szerződést kötött a belga király nevében. Minden adott volt ahhoz, hogy az uralkodó egy Belgium területénél több mint hetvenszer nagyobb magánbirtokot hozzon létre Kongóban. Miután az 1884–1885-ben megtartott berlini kongresszuson az európai nagyhatalmak elismerték Lipót területre támasztott igényét, 1885-ben létrejött Kongó Szabad Állam. A hivatalos indoklás szerint az elsődleges cél a helyi „vademberek” civilizálása volt. Ahogy Lipót fogalmazott: „Áthatolni a sötétségen, mely egész nemzeteket burkol homályba (…), egy keresztes háború, amely méltó a haladás századához.”

Kongó legnagyobb kincsének ekkoriban az elefántcsont és a nyersgumi számított, világszerte egyre nagyobb kereslet mutatkozott irántuk. Miután az ezen árucikkekhez kapcsolódó tevékenységeket állami monopóliummá tették, Lipót gyarmati tisztviselői és az állammal szerződésben álló koncessziós társaságok képviselői mindent megtettek annak érdekében, hogy a lehető legnagyobb haszonra tegyenek szert a rabszolgaként dolgoztatott kongóiak munkaerejét felhasználva.

A közösségeknek a fenti javakból (valamint olykor élelmiszerekből is) meghatározott mennyiséget kellett beszolgáltatniuk, ám a kvótát a legtöbb esetben úgy szabták meg, hogy azt szinte lehetetlen volt teljesíteni. Ez a konstelláció a visszaélések melegágya volt, és II. Lipót fehér tisztek vezette, fekete katonákból álló magánhadserege, a Force Publique, valamint a gyarmati tisztviselők és a koncessziós társaságok milíciái sokat tettek azért, hogy a kortársak joggal nevezzék „erőszakkal érvényre juttatott törvényes rablásnak” a kongóiak skrupulusok nélküli kizsákmányolását.

A rabszolgákat gyakorta korbáccsal serkentették keményebb munkára. A kidolgozott protokoll szerint a nem megfelelően viselkedő munkásokra húsz ütést kellett mérni a chicotte nevű, vízilóbőrből készült verőalkalmatossággal. A sanyarú helyzetük ellen lázadókat egyszerűen lelőtték, házaikat felégették, és a megtorlás olykor egész családokat vagy közösségeket érintett.

A terror elől sokan a közeli erdőkbe próbáltak menekülni, amit a katonák a bujkálók falvainak felégetésével toroltak meg. A kongóiak nemcsak otthonaikat, hanem élelmiszerforrásaikat is elvesztették. A katonák gyakran addig tartották étlen-szomjan, túszokként kezelve a nőket, gyerekeket és időseket, amíg a férfiak nem gyűjtötték össze az elvárt gumiadagot. Ez olykor heteket jelentett.

Az egyik leghírhedtebb gyarmati hivatalnok, az Egyenlítő Ördögének hívott Léon Fiévez volt, aki saját maga így számolt be arról, hogyan térítette jobb belátásra egy falu lakosait, akik nem teljesítették a hal- és maniókabeszolgáltatásra vonatkozó követelését: „Háborút viseltem ellenük. Egyetlen példa elég volt: száz levágott fej, és onnantól kezdve bőséges ellátmány volt az állomáson. A célom végső soron humanitárius. Megöltem száz embert, további ötszáznak viszont megkíméltem az életét.”

Mivel a katonák lőszerhiányban szenvedtek, egyes helyeken parancsba kapták, hogy kíméljék a készleteket. Hogy bebizonyítsák, nem állatokra pazarolták a golyókat, hanem emberre lőttek, feletteseiknek be kellett mutatniuk az áldozataik levágott jobb kezét. Miközben azonban a többség tovább folytatta az állatok legyilkolását, élő emberek levágott jobb kezével igazolták „ártatlanságukat”.

Gyilkosok titkos társasága

Joseph Conrad a Kongóban átélt élményei alapján írta meg A sötétség mélyén című kisregényét (ez volt az alapja Francis Ford Coppola Apokalipszis most című filmjének, amely azonban Vietnámban játszódik). A lengyel származású Conrad gyermekkori álma volt, hogy egyszer eljusson Afrikába. Vágya 1890-ben teljesült: munkát vállalt egy gőzösön a Kongó folyón, a helyszínen átélt események azonban az emberi természetről alkotott korábbi nézeteinek radikális felülvizsgálatára késztették. Látott láncra vert, csontsovány és megtört vasúti munkásokat, haldokolni elvonuló embereket, akiken már nem látszott „semmi földi”, valamint halott teherhordókat és egy átlőtt homlokú középkorú feketét is.

Conrad regénybeli alteregója, Marlow feladata a legeredményesebb elefántcsont-begyűjtő ügynök, a titokzatos, művelt és kegyetlen Mr. Kurtz hazahozatala. A téma szakértője, Adam Hochschild szerint Kurtz karakterét elsősorban Léon Rom belga gyarmati tisztviselő figurája ihlette, aki lázadó kongóiak koponyáival vette körül a háza előtti virágágyást.

Elsőként Edmund Dene Morel, egy hajózási társaság fiatal tisztviselője emelt szót az ellen, amit feltehetően már többen észrevettek előtte: míg a cég, amelynek alkalmazásában állt, időről időre hatalmas elefántcsont- és gumikészletekkel tért vissza Antwerpenbe, addig Kongóba csak fegyvereket, lőszert, láncokat és hasonló eszközöket szállított, amelyek nyilvánvalóan nem a bennszülöttekkel való kereskedést szolgálták. Morel azt is észrevette, hogy a pénzügyekkel sem volt minden rendben. Az újságíróként is tevékenykedő hivatalnok, aki „gyilkosok titkos társaságának” nevezte el a kongóiak szenvedéseiből hasznot húzók csoportját, az első számú elkötelezettje lett az Afrika szívében zajló atrocitások feltárásának és széles körben való megismertetésének.

Morel számos köztiszteletben álló személy támogatását nyerte meg munkájához. Köztük volt Sir Arthur Conan Doyle és Mark Twain is. Utóbbit annyira felháborították a Kongóban tapasztalható visszaélések, hogy 1905-ben Lipót király monológja címmel megjelent szatirikus pamfletjében a belga uralkodó szerepébe helyezkedve ostorozta a király Kongóban elkövetett bűncselekményeinek eltussolására tett erőfeszítéseit. „Az elmúlt húsz évben milliókat költöttem arra, hogy mindkét féltekén elhallgattassam a sajtót, de így is történnek kiszivárogtatások.” Twain-Lipót kikelt a „megvesztegethetetlen kodak” – mint fogalmaz –, „az egyetlen szemtanú” ellen, akit „hosszú pályafutásom során nem tudtam lefizetni”.

Az atrocitások ellen még John Tyler Morgan, a fehér Dél megteremtéséről álmodozó egykori konföderációs tábornok is felemelte a szavát az amerikai szenátusban. Morgan ugyanis úgy vélte, hogy amennyiben csak a gyarmati tisztviselők túlkapásairól érkeznek hírek, az amerikai feketéket nehezebb lesz meggyőzni Afrikába történő visszatelepítésükről.

A Kongóban folyó súlyos visszaélések leleplezésébe számos misszionárius és más szemtanúk mellett az ír származású kongói brit konzul, Sir Roger Casement is bekapcsolódott. A brit külügyminisztérium megbízásából készített, a Kongóban folyó jogtiprásokat számba vevő, 1904 elején nyilvánosságra hozott jelentése, valamint a másik úttörő emberi jogi harcossal, Morellel közösen alapított Szövetség Kongó Megreformálásáért nevű humanitárius szervezetének tevékenysége nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Lipót elveszítette a propagandaháborút, és 1908-ban, egy évvel halála előtt a fokozódó nemzetközi nyomás miatt arra kényszerült, hogy átadja hatalmas afrikai magánbirtokát a belga államnak.

Tabu és titkosítás

Miután a király lemondott Kongóról, katonai segédjének kijelentette: „Átadom nekik Kongót, de nincs joguk megtudni, hogy mit tettem ott.” Ennek a szemléletnek a jegyében a kérdést érintő állami iratokat megsemmisítették, vagy titkosan kezelték, ami hozzájárult ahhoz, hogy a belga közvéleményt az elmúlt több mint száz évben az elhallgatás, a történések elbagatellizálása és tabusítása jellemezte.

A kérdés tisztázását az is nehezíti, hogy a rémuralom áldozatai számának tekintetében megoszlik a szakértők véleménye. Adam Hochschild több korabeli becslésre alapozva, valamint Jan Vansina professzor, a Kongó-medence egyik legnagyobb szakértőjének számításaival egyetértve úgy véli, az éhezés, az európaiak és az arab rabszolga-kereskedők által behozott fertőző betegségek (főként az álomkór és a himlő), a katonák által elkövetett gyilkosságok és a csökkenő születési arányszámok következményeként Kongó népessége az 1880 és 1920 közötti négy évtizedben nagyjából a felére csökkent, ami mintegy 10 millió áldozatot jelent.

Búr Gábor Afrika-kutató szerint azonban a korabeli, jelentős népességfogyásról tudósító statisztikák megbízhatatlanok, mivel elsődleges céljuk az adózók összeírása volt, akik persze igyekeztek elkerülni, hogy ilyesfajta listákra felkerüljön a nevük. Guy Vanthemsche, az elismert belga történész is hasonló következtetésre jut. Szerinte sem létezik megbízható forrás arra nézve, hányan éltek a XIX. század végén Afrika középső területein, ráadásul a fent idézett becslését később maga Vansina is kétségbe vonta. Vanthemsche azonban hozzáteszi: azt senki nem vitatja, hogy az áldozatok száma több százezerre, de akár több millióra is rúghatott.