Óriási veszteségek árán nyerték meg a polgárháborút az északiak

1861. április 12-én kitört a polgárháború, amelynek első „ütközete” a Sumter-erődnél emberi élet kioltása nélkül zajlott le. A következő évek nem voltak ennyire kegyesek sem az unionista, sem a konföderációs oldal erőivel: több mint hatszázezer halálos áldozat, több millió sebesült és romok maradtak az amerikai történelem legvéresebb háborúja után.

A konfliktus előszele

Észak és Dél egészen más fejlődési ívet járt be a 19. század első felétől kezdve. Míg északon az iparosodás folyamata megállíthatatlannak tűnt, és a modernizáció gyorsuló ütemben változtatta meg a mindennapi életet, addig a déli államok továbbra is az ültetvényes gazdálkodásból remélték az anyagi gyarapodást.

Az 1850-es években a gyapot ára meredeken emelkedett, ezzel együtt a déli birtoktulajdonosok rabszolga-munkaerőtől való függése tovább fokozódott. Az „okos” befektetésnek így – természetesen a mezőgazdasági termékek mellett – a rabszolgavásárlás mutatkozott.

Ezt a leegyszerűsített piaci logikát követve nagyon sok déli gazdálkodó tett szert jelentős vagyonra, talán nem véletlen, hogy ekkor még a leggazdagabb amerikaiak a déliek közül kerültek ki.

További jelentős tényező az északiak protekcionista, magas vámokra épülő gazdaságpolitikája, amely a déliek számára a gazdasági elszigetelődéssel volt egyenértékű.

A déli államok fejletlen iparát ugyan a világpiacon ellensúlyozhatta volna az ültetvényes gazdálkodásból felhalmozott, nagy mennyiségű gyapot vagy dohány, viszont a kereskedelmi kizárások – elsősorban a Brit Birodalom volt jelentős partner – hátrányosan érintették a déli tagállamokat.

Az ellentét forrása elsősorban gazdasági alapú, soktényezős kérdés, amelyet nem lehet egyszerűen a rabszolgatartásra korlátozni, noha egyértelmű: az ország fejlődése szempontjából – nem csak gazdasági, hanem morális szempontból is – kirívó jelentőségű volt a kérdés. Az akkor még jelentős, kormányzás alá nem vont nyugati területek sorsa is lényegében ettől függött: északi vagy déli mintát követnek majd?

Az 1820-as Missouri kompromisszum szabályozta, hogy hányadik szélességi foktól északra lehetnek „szabad”, míg ettől délre rabszolgatartó államok, ám a mexikói-amerikai háború 1848-as (amerikai szemszögből sikeres) lezárását követően óriási területekről kellett dönteni: a több mint egymillió négyzetkilométer jövőjének kérdése már önmagában, a meglévő ellentétek mellett is konfliktusforrásként jelentkezett.

Mai szemmel nézve talán meglepő, de az 1854-ben alapított Republikánus Párt is elsősorban ezt a kérdést tűzte ki zászlajára: a nyugati territóriumokon mindenképpen meg kell akadályozni a rabszolgaság bevezetését. Az 1854-es Kansas-Nebraska-törvény egy lehetséges kompromisszum lett volna a felek között, hiszen a telepeseknek adta volna át a jogot, hogy eldöntsék, melyik állam lesz rabszolgatartó. Azonban ezek az útkeresések mind elbuktak, és csak kiélezték a felek közötti ellentéteket.

Naivitás lenne azt gondolni, hogy az érvek elsősorban – vagy szinte kizárólagosan – morális megfontolásokon nyugodtak. Északon sem elsősorban a rabszolgák társadalmi helyzete, jóléte foglalkoztatta a politikusokat (függetlenül a pártállástól), hanem annak a gazdasági rendszernek, a szabad munkaerő-áramlásnak a gondolata, amelyet képviseltek a „déli intézményekkel” szemben.

Közvetlen előzmények

Az 1860 novemberében tartott amerikai elnökválasztást az a republikánus Abraham Lincoln nyerte, akinek a déli államokban egyáltalán nem volt támogatottsága.

Ezt az eredményt és Lincoln személyét a déli államokban már önmagában provokációnak tekintették, így 1861 márciusában hét déli állam – Dél-Karolina, Mississippi, Florida, Alabama, Georgia, Louisiana, Texas – úgy döntöttek, hogy kiválnak az Egyesült Államokból: ők lettek az első „konföderációsok”, a polgárháború kitörése után pedig további államok – Virginia, Arkansas és Tennessee is követték példájukat.

Az úgynevezett határállamok, mint Missouri, Kentucky és Maryland ugyan nem csatlakoztak nyíltan a konföderációsokhoz, viszont a népesség jelentős része a déliekkel szimpatizált.

A kivált államok „ellen-elnöknek” megválasztották Jefferson Davist, akit már februárban beiktattak pozíciójába. Korábban számos katonai tapasztalatot szerzett, a Mexikó elleni háborúban is aktívan részt vett, így Lincolnhoz képest első ránézésre – egy háborúval fenyegető konfliktushelyzetben – ideális választásnak tűnt.

Viszont – ami főleg az idő előrehaladtával vált egyértelművé – Davis kevésbé volt alkalmas a szükséges kompromisszumok megkötésére, érzelmileg sem állt stabil lábakon, ezzel szemben Lincoln idővel egyre magabiztosabban érezte magáénak a vezető szerepet.

Noha Lincoln elődje, Buchanan elnök utódja beiktatásig igyekezett középutas megoldásokat találni, hogy elkerüljék a krízist, a bizottságok nem jártak sikerrel, és a rabszolgakérdésben sem sikerült kompromisszumra jutni. A polgárháború előestéjén már az északiak sem hittek a déliekkel való kiegyezésben.

Nem úgy kezdődött, ahogy befejeződött

Az erőviszonyok kiegyenlítetlenek voltak. Hiába vált ki végül tizenegy állam, velük szemben továbbra is huszonhárom unionista tagállam maradt, akik népességarányosan egyértelműen a déli államok fölé kerekedtek.

21 millió fő északon, 9 millió délen (ebből 4 millió rabszolga). Kiterjedt vasúthálózat, fejlett technológia, modern üzemek és jelentős anyagi tőke az északiak oldalán, míg a déliek ezzel szemben csak ültetvényeiket, sajátos intézményrendszerüket, és katonai tradícióikat tudták csatasorba állítani.

1861. április 12-e nem egy emlékezetes ütközet véres évfordulója. Egy 5500 fős konföderációs hadsereg állt szemben mindössze 85 északi katonával, akik a charlestoni kikötő bejáratánál lévő Sumter-erődöt védték. Az erődöt végül harmincnégy órás bombázás után Pierre G. T. Beauregard vezetésével elfoglalták a déliek, halálos áldozatot az incidens nem követelt.

Az események láncolatában sajnos nem hasonló folytatás, vagy gyors, kompromisszummal történő lezárás következett. Az 1863-ig tartó időszakban egyáltalán nem tűnt biztosnak az északiak végső győzelme (Robert E. Lee tábornok többek között Virginia államban aratott győzelmeket), de az idő, a fokozatosan elhúzódó háború a nagyobb erőforrásokkal és tartalékokkal rendelkező északnak kedvezett.

A valódi fordulatot a gettysburgi csata hozta. Az 1863. július 1. és 3. között vívott ütközet egyértelműen az északi erők győzelmével zárult, egyben ez jelentette a déliek fokozatos visszaszorulásának kezdetét.

1865 áprilisára Lee tábornok egyre szűkülő gyűrűbe került az északiak legendás hadvezére, Ulysses S. Grant vezette hadsereg által. 1865. április 9-én Lee előtt nem maradt választás, a déliek letették a fegyvert, észak megnyerte a háborút.

Hogy ez valódi győzelem volt-e? Az északiak nézőpontjából természetesen igen, de az amerikai nemzettől ez a győzelem óriási áldozatokat követelt. Az Egyesült Államok történetének legvéresebb háborúja összesen 620 ezer emberéletet követelt.

Ami a rabszolgakérdést illeti, Lincoln 1862-es emancipációs nyilatkozata ugyan valóban reményt adott az abolicionistáknak, hogy a rabszolgatartás sötét korszaka lezárul az Egyesült Államok történetében. A háború ekkor még javában zajlott, így a déliek életét ekkor még nem befolyásolta a nyilatkozat.

A rabszolgaságot ugyan végérvényésen felszámolták, a kérdésben mégsem sikerült konszenzust kialakítani. A polgárháborút követően megalakuló Ku Klux Klan és a rákövetkező évszázad igazságtalanságai ellen harcoló fekete polgárjogi mozgalom között feszülő ellentét egyik kiindulópontjaként is felfogható az amerikai történelem sötét négy éve, és az azt megelőző időszak sikertelen kompromisszumkereső politikája.

Az amerikai polgárháború szomorú kettősségét pedig mi sem fejezi ki jobban, mint az a tény, hogy az északi győzelem kulcsszereplőjét, Abraham Lincolnt alig pár nappal a déli fegyverletétel után, április 14-én egy déli szimpatizáns, John Wilkes Booth meglőtte színházi páholyában. Az elnök másnap belehalt sérüléseibe.