Öngyilkos küldetésre indult, végül teljes legénysége túlélte az U-672 pusztulását

Több mint nyolc évtized után azonosították az U–672 jelzésű német tengeralattjáró roncsát a La Manche csatornában, Devon partjaitól mintegy 32 kilométerre. A második világháborús hadihajót 1944 júliusában vezényelték reménytelen küldetésre a szövetségesek által ellenőrzött normandiai vizekre, ahol egy brit hadihajó súlyosan megrongálta az eszközt. Bár a tengeralattjáró elsüllyedt, mind az ötvenkét tengerész életben maradt, a roncs pontos helyét azonban egy hibás korabeli feljegyzés miatt évtizedekig nem sikerült pontosan meghatározniuk a kutatóknak.

1944 márciusában Karl Dönitz tengernagy, a német haditengerészet főparancsnoka olyan üzenetet intézett a tengeralattjárók legénységéhez, amelyben a súlyos veszteségek ellenére is kitartásra és a harc folytatására szólította fel őket. A náci vezetés ekkor már tisztában volt azzal, hogy a szövetségesek egyre hatékonyabban lépnek fel a német tengeralattjárókkal szemben, Dönitz azonban továbbra is elvárta, hogy a tengerészek vállalják ezeket a rendkívül veszélyes bevetéseket. Az ilyen küldetések egyikére 1944. július 6-án került sor, amikor az U–672 elhagyta az Atlanti-óceán partján fekvő Saint-Nazaire tengeralattjáró-bázisát. Az Ulf Lawaetz parancsnoksága alatt álló hadihajó feladata az volt, hogy a La Manche csatornán keresztül eljusson a Szajna torkolatáig, és megtámadja a térségben közlekedő szövetséges hajókat. Az akció különösen kockázatosnak számított, mivel az 1944. június 6-i normandiai partraszállást követően a szövetségesek gyakorlatilag teljesen az ellenőrzésük alatt tartották a La Manche csatornát és a felette húzódó légteret.

Az U–672 a VII C típusú német tengeralattjárók közé tartozott, amelyekből különböző változatokban több mint hétszáz példány készült, így ez vált a történelem legnagyobb számban gyártott tengeralattjáró-osztályává. A 67 méter hosszú és körülbelül 865 tonna hadihajó hatótávolsága elérhette a 12 ezer kilométert, legnagyobb sebessége pedig a felszínen 17,6, víz alatt 6,7 csomó volt. Fő fegyverzetét öt torpedóvető cső és összesen tizennégy torpedó alkotta, amelyeket elsősorban az Atlanti-óceánon közlekedő szövetséges kereskedelmi és hadihajók ellen vetettek be.

A VII C típusú tengeralattjárók jelentős szerepet játszottak a német haditengerészet korábbi sikereiben, különösen 1942-ben, amikor a német tengeralattjárók több mint 1100 szállítóhajót süllyesztettek el. A következő években azonban az atlanti hadviselés erőviszonyai jelentősen megváltoztak, mivel a szövetségesek korszerűbb radar- és szonárberendezésekkel, nagy hatótávolságú repülőgépekkel és kísérő repülőgép-hordozókkal erősítették meg konvojaik védelmét. További előnyt jelentett, hogy a brit Bletchley Park kódfejtőinek sikerült feltörniük a német haditengerészet Enigma-rendszerrel titkosított üzeneteit, így a szövetségesek számos esetben előre értesülhettek a tengeralattjárók tervezett műveleteiről. A háború végéig a harci bevetéseken részt vevő 863 német tengeralattjáróból mintegy 780 veszett oda, a legénységek vesztesége pedig meghaladta a 30 ezer főt.

A rendkívül magas veszteségek ellenére Dönitz továbbra is szükségesnek tartotta a tengeralattjáró-háború folytatását, és 1944 márciusában kijelentette, hogy a katonai sikerekhez képest aránytalannak tűnő veszteségeket is el kell fogadni. Az U–672 parancsnoka, az 1916-ban született Ulf Lawaetz 1943 áprilisában vette át a tengeralattjáró irányítását, amellyel kezdetben a Balti-tengeren teljesített kiképzési feladatokat. A hadihajó novemberben indult első éles bevetésére az Atlanti-óceán északi részére, ám sem ekkor, sem a következő két hadjárata során nem sikerült ellenséges hajót elsüllyesztenie. A tengeralattjárót időközben légzőcsővel is felszerelték, amely lehetővé tette, hogy dízelmotorjait a felszínre emelkedés nélkül, sekély merülésben is működtesse, ez azonban nem javított számottevően a harci eredményességén.

Az 1944. évi júliusi bevetés már a kezdetektől kedvezőtlenül alakult, mivel a szövetséges repülőgépek már a célterület elérése előtt észlelték a tengeralattjárót, majd mélységi bombákkal támadták meg. A riasztott rombolók szintén üldözőbe vették az U–672-t, amelynek azonban sikerült viszonylag sértetlenül elmenekülnie, és ideiglenesen kivonnia magát a harcból. Ezt követően Hans-Rudolf Rösing tengernagy, a nyugati térség német tengeralattjáró-erőinek parancsnoka arra utasította Lawaetzet, hogy a Wight-sziget előtt helyezkedjen legénységével támadóállásba. Rösing korábban azzal is hírhedtté vált, hogy a német tengeralattjárókat ellenséges hajók öngyilkos jellegű, ütközéssel végrehajtott megtámadására utasította.

Július 18-án a brit HMS Balfour fregatt észlelte az U–672-t, majd Hedgehog típusú tengeralattjáró-elhárító fegyverével támadást indított ellene. A találatok következtében a német hadihajó súlyosan megsérült, a legénységnek azonban estig sikerült a felszín alatt tartania a tengeralattjárót. Sötétedés után Lawaetz elrendelte a felszínre emelkedést és a hajó elhagyását. Miután rajta és a fedélzeti gépészen kívül mindenki elhagyta a tengeralattjárót, Lawaetz megsemmisítette a fedélzeten található Enigma titkosítógépet, majd megnyitották az elárasztószelepeket, hogy a tengeralattjáró ne kerülhessen a szövetségesek kezére. Az 52 tengerész gumicsónakokba szállt, ahonnan szövetséges hajók mentették ki őket, így valamennyien brit hadifogolytáborba kerültek.

Az U–672 roncsának helye ezt követően több mint nyolc évtizeden keresztül ismeretlen maradt, aminek hátterében egy hibásan rögzített korabeli koordináta állt: a hivatalos dokumentumok ugyanis a tengeralattjáró elsüllyedésének helyét a tényleges lelőhelytől mintegy 74 kilométerre jelölték meg, ezért a későbbi kutatások hosszú ideig rossz területen igyekeztek megtalálni a maradványokat. A roncsot végül Devon partjaitól, Salcombe településtől körülbelül 32 kilométerre, mintegy 70 méter mélyen sikerült azonosítaniuk a szakértőknek. A hajótest maradványaira először portlandi mélytengeri búvárok figyeltek fel, majd 2026 augusztusában a plymouthi Gasperados búvárcsoport szakemberei erősítették meg, hogy valóban az U–672 fekszik a tengerfenéken.

A kutatócsoport tagja, Dom Robinson a BBC-nek elmondta, hogy eredetileg egy vitorlás hajó roncsára számítottak, ezért különösen meglepte őket, amikor a merülés során egy német tengeralattjáró jellegzetes szerkezeti elemeit pillantották meg. A búvár felismerte a légzőcsövet és a parancsnoki tornyot, amelyek alapján hamar egyértelművé vált számára, hogy nem a keresett vitorlás hajó maradványait találták meg. Robinson szerint a tengeralattjáró azonosítása részben a szerencsének volt köszönhető, ugyanakkor a felfedezés arra is emlékeztette, milyen félelmetes körülmények között szolgálhattak az egykori tengerészek.