Régészeti diplomácia kötötte össze egykor Washingtont és Teheránt

2026. november 21.-Múlt-kor

A 2026-os amerikai és iráni fegyveres konfliktus során megsérült iráni műemlékek éles ellentétben állnak azzal az évtizedes régészeti együttműködéssel, amely korábban összekötötte a két országot. A The Conversation portálon megjelent elemzés szerint az 1979-es iszlám forradalom előtt kiépült szakmai kapcsolatok tapasztalatai a háború utáni helyreállítás és a diplomáciai közeledés során is hasznosak lehetnek.

Összefoglaló
  • Egy 2026. márciusi amerikai légicsapás megrongálta a teheráni Golesztán-palota 19. századi termeit.
  • Az 1979-es forradalom előtt amerikai és iráni régészek évtizedeken át együtt kutattak.
  • A szakmai kapcsolatok a fegyveres konfliktus lezárása után segíthetik az örökségvédelmi párbeszédet.

2026. március 2-án egy amerikai légicsapás érte a teheráni Arg teret, és bár nem a szomszédos Golesztán-palota volt a célpont, a robbanás betörte az épületegyüttes ablakait és megrongálta 19. századi tükördíszítéseit. Az UNESCO órákon belül jelentést tett az 1789 és 1925 között uralkodó Kádzsár-dinasztia világörökségi palotájának sérüléseiről, emlékeztetve a kulturális javak háborús nemzetközi jogi védelmére.

A háború 2026 februári kezdete óta az ország több pontjáról érkeztek jelentések műemlékek károsodásáról, amelyeket Mehrnoush Soroush, a Center for Ancient Middle Eastern Landscapes kutatója is dokumentál. Olson kiemelte, hogy az amerikai régészek az 1930-as évek elején még a gyarmati mintájú leletmegosztás egyenlőtlen rendszerében kezdtek ásatásokat Iránban, ami miatt ma is jelentős iráni gyűjtemények találhatók amerikai múzeumokban.

A viszony az 1960-as években átalakult, amikor Teherán módosította műemlékvédelmi törvényeit, fejlesztette egyetemeit és múzeumait, az amerikai kutatók pedig mindinkább iráni hatósági ellenőrzés mellett dolgoztak. Cserébe az amerikai intézmények finanszírozást, laboratóriumi elemzéseket és nemzetközi kapcsolatokat adtak, például a délnyugat-iráni Deh Lurán-síkságon zajló feltárásokhoz.

Az 1970-es évekre, Mohammad Reza Pahlavi sah idején már hivatalos intézményi partnerségek működtek, amerikai szakértők segítettek a gátépítések által fenyegetett területek felmérésében, és hallgatók ingáztak Teherán, Chicago, Philadelphia és New York között. Ezt a hálózatot az 1978-ban mélyülő válság és az 1979-es iszlám forradalom törte meg; bár az ókori Ansán helyén, Maljánnál dolgozó William Sumner próbálta fenntartani a kapcsolatot, az 1979-es túszdráma (52 amerikai diplomata és civil foglyul ejtése), majd az 1980-as évekbeli iraki és iráni háború elsodorta a közös projekteket.

Olson szerint az 1960-as és 1970-es évek gyakorlata igazolja, hogy a rendszeres közös munkából fakadó személyes bizalom a diplomáciát is segítheti. Párhuzamként Trita Parsi szakértő könyvét idézte a 2015-ös iráni atomalku tárgyalásairól, ahol John Kerry amerikai és Mohammad Dzsavád Zaríf iráni külügyminiszter munkakapcsolata a kormányzati ellenségesség ellenére is megkönnyítette a kompromisszumot. A szerző a sportdiplomácia mellett a régészetet is a kulturális csere fontos eszközének tartja. Miközben az iráni restaurátorok jelenleg a Golesztán-palota összetört darabjait katalogizálják, Olson tapasztalatai alapján az iráni kutatók továbbra is nyitottak az amerikai kollégákkal való közös munkára, ami egy későbbi politikai nyitásnál értékes alapot adhat.

A 2026-ban megrongálódott Golesztán-palota Teherán legrégebbi történelmi épületegyüttese, amely a Szafavida-dinasztia 16. századi fellegvárának helyén épült ki, majd a 18. század végétől a Kádzsár-uralkodók székhelye és koronázási helyszíne lett. A 19. századi átalakítások során a hagyományos perzsa építészet elemei európai hatásokkal ötvöződtek, különösen a belső terek tükörmozaikjaiban és csempedíszítéseiben. A kulturális örökség fegyveres konfliktusok idején érvényes védelmét az 1954-es hágai egyezmény rögzíti a nemzetközi jogban. A közel-keleti háborúk tapasztalatai azonban többször megmutatták, hogy a sűrűn lakott városrészekben álló műemlékek közvetett csapások esetén is súlyosan károsodhatnak.

Az Egyesült Államok és Irán 20. századi kapcsolatait a hidegháború stratégiai szempontjai formálták, különösen az 1953-as politikai fordulat után, amikor Mohammad Reza Pahlavi sah Washington szoros szövetségesévé vált. Az 1960-as és 1970-es évek olajbevételeiből finanszírozott modernizáció során Irán tudatosan támaszkodott az ókori örökségre, ami kedvezett a nemzetközi kutatóexpedícióknak is. Az 1979-es iszlám forradalom és a diplomáciai kapcsolatok 1980-as megszakítása hosszú évtizedekre elvágta ezeket a közvetlen intézményi csatornákat. A régészeti diplomácia történetének felidézése ugyanakkor arra mutat rá, hogy a két ország közötti tudományos együttműködésnek a politikai szembenállást megelőző, mélyebb múltja van.