Ókori mindennapok a görög sziklarajzokon
Új megvilágításba helyezik az ókori görög társadalom alsóbb rétegeinek írástudását és kulturális részvételét a délnyugat-attikai régióban azonosított, Krisztus előtti hatodik századi sziklarajzok. Johannes Fouquet, az Idee Archäologie tudományos folyóiratban publikált kutatása rámutat, hogy az elitközpontú művészettörténeti narratívákkal szemben a pásztorok és egyszerű polgárok is összetett, szöveget és képet ötvöző vizuális gyakorlatot folytattak.
- A délnyugat-attikai régióban feltárt hatodik századi sziklarajzok és feliratok bizonyítják, hogy az ókori társadalom alsóbb rétegei is aktívan részt vettek a vizuális kultúra alakításában.
- A mintegy négyszáz, sziklába vésett ábra között kiemelkedő pontossággal megrajzolt hadihajók, valamint pásztorok és rabszolgák személyes bejegyzései is szerepelnek.
A görög régészet évszázadokon keresztül az elitkultúra hátrahagyott monumentális emlékeire, valamint a winckelmanni klasszikus eszményre fókuszált. Johannes Fouquet kutatása azonban a társadalom peremére szorult csoportok, az úgynevezett „mások” vizuális és írásos hagyatékát vizsgálta.
A tanulmány alapjául az a mintegy négyszáz sziklagraffitiből álló leletegyüttes szolgált, amelyet Merle Langdon amerikai régész fedezett fel az elmúlt három évtizedben a délnyugat-attikai Halai Aixónidész, Anagürüsz és Lamptrai Paraloi ókori démoszok vidékén. Az óattikai ábécével írt feliratok és a hozzájuk tartozó ábrák paleográfiai módszerekkel a Krisztus előtti hatodik századra, az archaikus korra datálhatók.
A sziklákba karcolt ábrák között fegyveres lovasok, kutyák és erotikus jelenetek mellett a legjelentősebb csoportot a tengeri járművek alkotják. A kutatók több olyan leletet is azonosítottak, amely a készítő nevével és személyes megjegyzésével együtt maradt fenn. Démomélész, egy helyi pásztor például busztrofedon, vagyis soronként váltakozó irányú írással rögzítette jelenlétét a legelőkön.
Egy másik kiemelkedő emlék Szkelidész nevéhez fűződik, aki egy döfőorral és részletesen kidolgozott belső bordázattal ellátott hadihajót karcolt a kőbe, kiegészítve a következő felirattal: „Én, Szkelidész, az északnyugati szélben a félsziget csücskén ülök, és a hajókat nézem.” Az ehhez hasonló feljegyzések páratlan bepillantást engednek a korabeli pásztorok, szabad polgárok és rabszolgák mindennapi tapasztalataiba.
A kutatási eredmények rámutatnak, hogy a kép és a szöveg együttes használata az archaikus Görögországban nem kizárólag az elit kiváltsága volt. Míg a tehetősebb rétegek fogadalmi ajándékokon és síremlékeken alkalmazták ezt a formát, a társadalom alsóbb szegmensei a sziklarajzok révén hoztak létre egyedi társadalmi jelenlétet a saját közösségükön belül.
A tengeri járművek pontos megnevezése, mint a harmincevezős és az ötvenevezős hadihajók, vagy az árbócos teherhajók elkülönítése fejlett technikai ismeretekről árulkodik. Az alkotók nemcsak a hajók szerkezeti elemeit ismerték, hanem esztétikai érzékről is tanúbizonyságot tettek, például a szélben duzzadó vitorlák vagy a hajóorrokon látható szemek ábrázolásával.
A felfedezés alapjaiban kérdőjelezi meg a korai írástudásról és a vizuális kultúra kizárólagos elitjellegéről alkotott eddigi tudományos konszenzust. A római régészettel ellentétben, amely hamar felismerte a plebejus művészet jelentőségét, a görög társadalomkutatás sokáig figyelmen kívül hagyta a nem privilegizált csoportok kulturális lenyomatait. A délnyugat-attikai sziklarajzok bizonyítják, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek ellenére a korabeli képi és írásos önkifejezés egy sokkal szélesebb, társadalmilag diverzebb réteg számára is elérhető volt az ókorban.
