Neandervölgyi kannibalizmus és a goyeti nők tragédiája

Forrás: Scientific Reports (2025)

Egy belga barlang, ahol a csontok beszélnek

Belgiumban, a Mosan-medencében fekvő Goyet-barlangrendszer „Troisième caverne” nevű ürege régóta ismert régészeti lelőhely. Már a 19. században kerültek elő innen neandervölgyi maradványok, de a korabeli ásatások dokumentációja hiányos volt, a csontok pedig összekeveredve, töredékesen maradtak fenn.

A modern kutatás csak az elmúlt évtizedekben, különösen az új tomográfiás eljárások, az ősi DNS-elemzés és a stabilizotópos vizsgálatok megjelenésével tudta újraolvasni ezt az anyagot. Most egy nemzetközi kutatócsoport, Quentin Cosnefroy vezetésével, részletesen elemezte a Goyet-barlang neandervölgyi csontjait, és meglepően koherens történetet rekonstruált hat, egymással nem rokon egyén sorsáról.

Kik voltak a goyeti áldozatok?

A vizsgálatok szerint a leletanyag legalább hat neandervölgyi egyéntől származik. Négyen felnőtt vagy serdülőkorú nők voltak, a másik két egyén pedig egy gyermek és egy újszülött fiú. A csontokon tömegesen találtak vágásnyomokat, friss csonttörésre utaló jeleket és olyan jellegzetes sérüléseket, amelyek az emberi feldolgozás és fogyasztás egyértelmű jelei. A hosszúcsontokat felnyitották a velő kinyeréséhez, egyes csonttöredékeket pedig később eszközként használtak.

A különös demográfiai arány – szinte kizárólag nők és gyerekek – már önmagában gyanússá teszi, hogy nem véletlenszerű temetkezésről vagy egy baleset áldozatairól van szó. A szerzők demográfiai modelleket és más neandervölgyi lelőhelyeket, például a spanyolországi El Sidrón barlangot és a szibériai Csagirszkaja-barlangot vették alapul, hogy kiszámolják, hogy mennyi az esélye egy ilyen összetétel véletlenszerű előfordulásának. A válasz: gyakorlatilag elenyésző.

Kecses testalkat és ellentmondás

A részletes morfológiai elemzés azt mutatta, hogy a goyeti nők még a többi európai neandervölgyihez képest is szokatlanul alacsony termetűek és gracilis, azaz kevésbé robusztus csontozatúak voltak. A hosszúcsontok keresztmetszeti vizsgálata alapján hiányoznak azok a jellegzetes csontozati jelek, amelyek a nagy távolságú, megterhelő gyaloglással vagy intenzív mozgással járó életmódra utalnak.

Ez különös ellentmondást teremt: az izotópos adatok szerint ezek az emberek nem helyiek voltak, hanem más területekről érkeztek. Mégis, csontjaik nem viselik a hosszú vándorutak terhelésének nyomát. A kutatók ezt úgy értelmezik, hogy a goyeti nők egy másik közösség tagjai lehettek, amelynek életmódja és mozgásmintázata eltért a helyi neandervölgyiekétől – és akik valamilyen okból mégis Goyet barlangjába kerültek, ahol végül áldozattá váltak.

Neandervölgyi kannibalizmus és a „kívülállók” kiválasztása

A genetikai vizsgálatok szerint a goyeti áldozatok között nem mutatható ki szoros rokoni kapcsolat. Ez szintén az ellen szól, hogy egy családi csoport tragédiájáról lenne szó, mint El Sidrón esetében, ahol egy kiterjedt neandervölgyi „család” maradványait találták meg.

A Goyet-barlangban ezzel szemben minden jel a tudatos szelekció felé mutat. A nemek és életkorok eloszlása, a külső eredetre utaló izotópos nyomok és a csontok kannibalizmusra utaló feldolgozása együtt a neandervölgyi kannibalizmus egy különleges, úgynevezett exokannibalista formáját rajzolják ki. Exokannibalizmusnak azt nevezik, amikor az erőszak és az emberhús fogyasztása kifejezetten a „külső”, idegen csoport tagjai ellen irányul, gyakran háborúhoz, területi konfliktushoz vagy presztízsharchoz kötődve.

A kutatók statisztikai modellezés alapján arra jutottak, hogy a nők és gyerekek kizárólagos jelenléte a Goyet-leletanyagban nem magyarázható természetes halandósági mintával. Sokkal inkább egy olyan helyzetet tükröz, amelyben egy neandervölgyi csoport tudatosan kiválasztott, elfogott és feldolgozott egy másik csoportból származó, fizikailag kevésbé robusztus, „kívülálló” csoportot.

Idegenek a Mosan-medencében

A csontkollagén stabil izotópos vizsgálatai lehetővé teszik, hogy a kutatók összevessék az egyes egyének étrendjét és földrajzi eredetét. Goyet esetében az adatok azt mutatják, hogy az áldozatok étrendje egymáshoz nagyon hasonló volt, és eltért a barlang környezetében élő neandervölgyiek ismert táplálkozási mintázatától. Ez arra utal, hogy a hat egyén ugyanahhoz a társadalmi csoporthoz – vagy legalábbis nagyon hasonló szokásokkal rendelkező közösségekhez – tartozott.

Az izotópos eltérések földrajzi jelként is értelmezhetők: a goyeti csontok eredményei szerint ezek az emberek nem a barlang közvetlen térségéből származtak. Ezt a nem helyi jelleget a morfológiai elemzések is alátámasztják, így egyre erősebbnek tűnik az a kép, hogy a Goyet-barlangba vezetett nők és gyerekek egy idegen, „másik” csoport tagjai lehettek, akiket foglyul ejtettek, majd elfogyasztottak.

Neandervölgyi kannibalizmus és a faj utolsó évszázadai

A Goyet-barlang eseményei 41–45 ezer évvel ezelőttre datálhatók. Ez az időszak az európai őstörténet egyik döntő, átmeneti korszaka. A neandervölgyiek ekkor még jelentős számban éltek a kontinensen, ugyanakkor már megjelentek a kulturális sokszínűség jelei és a demográfiai hanyatlás első nyomai.

Ezzel párhuzamosan a Homo sapiens első csoportjai már jelen voltak Európa egyes régióiban, például a mai Németország területén, ahol Ranis (Ilsenhöhle) barlangjából ismerjük a körülbelül 45 ezer éves modern emberi jelenlétet. A két emberfaj közötti verseny az erőforrásokért, a területekért és a vadon élő állatállományért valószínűleg fokozta a feszültségeket.

Ebben a kontextusban a goyeti esemény nem elszigetelt furcsaság, hanem a feszültséggel terhelt korszak egyik szélsőséges epizódja. A nők és gyerekek ellen irányuló, szelektív erőszak és kannibalizmus egy olyan stratégiát tükrözhet, amelyben a „másik” csoport leigázása, megalázása és kiírtása egyszerre szolgált praktikus és szimbolikus célt.

Kik voltak a tettesek: neandervölgyiek vagy a Homo sapiens?

A történet egyik legizgalmasabb kérdése, hogy kik követték el a kannibalizmust. Elméletileg felmerülhet, hogy a tettesek már a kontinensre érkező Homo sapiens csoportok tagjai voltak. A rendelkezésre álló adatok azonban inkább a neandervölgyiek irányába mutatnak.

A csontok feldolgozásának módja, a feldarabolás és a csontvelő kinyerésének technikája, valamint a csonteszközök készítésének módja mind jól illeszkedik a neandervölgyi lelőhelyek széles körben dokumentált gyakorlatához. Hasonló mintázatot láttak például más neandervölgyi kannibalizmusra utaló helyszíneken is, így Krapinában, Moula-Guercyben, El Sidrón barlangban vagy a Goyet korábbi, 2016-ban publikált anyagában.

Ezzel szemben a Homo sapiens legkorábbi, Észak- és Közép-Európából ismert csoportjainál – legalábbis ebből a periódusból – nem mutatható ki olyan, jól dokumentált viselkedés, amely pontosan ugyanezt a mintázatot adná. A kutatók ezért úgy vélik, hogy a tettesek nagy valószínűséggel más neandervölgyi csoportok tagjai voltak, akik egy idegen közösség foglyait dolgozták fel és fogyasztották el.

Nem csak a Homo sapiens sajátja az erőszak

A Goyet-barlang története fontos emlékeztető arra, hogy a konfliktus, a csoportközi erőszak és a „másik” brutalizálása nem kizárólag a Homo sapiens sajátja. A neandervölgyiek összetett társadalmi szerkezettel, szimbolikus képességekkel és rugalmas viselkedési repertoárral rendelkeztek. E repertoár szélsőséges tartományában azonban ott voltak az olyan stratégiák is, amelyek az idegen csoportok elleni szervezett erőszakot és neandervölgyi kannibalizmus formájában megjelenő exokannibalizmust jelentették.

Ugyanakkor a kannibalizmusnak a neandervölgyi világban sem volt egységes magyarázata. Más lelőhelyeken éhínséghez, túlélési stratégiákhoz vagy akár rituális, szimbolikus gyakorlatokhoz kötik. Goyet esetében viszont a demográfiai torzulás, az „idegen” eredet és a csontfeldolgozás módja együtt inkább egy célzott, csoportközi agresszióra utal.

Párhuzamos emberiség

A Goyet-lelőhely jelentősége messze túlmutat a kannibalizmus tényén. A barlang a neandervölgyiek identitásáról, területi kapcsolatairól, konfliktusairól és alkalmazkodási stratégiáiról mesél. Megmutatja, hogy ezek a csoportok nem az evolúció passzív elszenvedői voltak, hanem saját döntéseket hozó, a környezetükre aktívan reagáló közösségek.

Ahogy egyre több régészeti anyagot vizsgálnak újra modern technikákkal — a fogkő mikrovilágától az ősi DNS-ig és a csontok mikroszerkezetéig —, a neandervölgyiekről alkotott kép egyre árnyaltabbá válik. Már nem „vad” ősökként jelennek meg, hanem egy elveszett, párhuzamos emberiségként, amelynek történetei – mint a goyeti kannibalizmus – arra kényszerítenek bennünket, hogy újragondoljuk, milyen is volt valójában a jelenlétük utolsó időszaka.

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

7. Életmód és mindennapok a Kádár-korszakban
II. Népesség, település, életmód

• A magyar-román diplomáciai kapcsolatok megszűnésével fenyegetett Ceaușescu falurombolási terve
• Lelkiismereti és erkölcsi kérdésnek tekintette az amerikai elnök a Szent Korona visszaszolgáltatását
• Mit keresett Fidel Castro 1972-ben Budapesten?
• A Népliget és a Margitsziget is szóba került, mint az Úttörővasút lehetséges helyszíne
• Ilyen az, ha csináljuk a fesztivált – koncertfotók a ‘80-as évekből
• Ledobni a vörös nyakkendőt – ilyenek voltak a szocialista úttörőtáborok
• Kilincs a túloldalon
• Az én 89-em
• Benzininjekció, néma talpak és Mengele – ártatlan volt-e Tóth Ilona?