„Ne hidd, hogy vak vagy bolond voltam” – Donna Rachele, az olasz diktátorné

Ha a két háború közötti Olaszországban valaki kimondta ezt a nevet, donna Rachele, nemigen akadt, aki ne tudta volna, kit is illet ez a tiszteletet parancsoló elnevezés. Az öt gyermeket felnevelő egyszerű asszony soha nem vágyott többre, mint szerető férjre és családra. Ha lehetett, kerülte a feltűnést, a nagyszabású, hangos rendezvényeket. Inkább a családi ünnepeket, a kirándulásokat, a vidéken együtt töltött nyugodt piknikezéseket érezte a magáénak, mint a nagyváros forgatagát és a számára is egyre gyorsabbá váló világot. Férje, Benito Mussolini politikai csillaga azonban látványosan és megállíthatatlanul emelkedett, így az effajta kellemetlenségeket egyre kevésbé lehetett elkerülni.

Rávetette magát férje szeretőjére

Rachele Guidi, 1890. április 11-én született Predappio kisváros Salto nevű részében. Az elemi iskolában Rosa Maltoni volt a tanítónője, akit alkalomadtán a szintén tanítói végzettségű, ám a pályához kevés elhivatottságot érző fia, Benito helyettesített. Rachele nem volt még tízesztendős, amikor 1899-ben édesapja halálakor családjával a közeli Forlì városába költözött. Közben elhunyt Mussolini édesanyja is, és a megözvegyült férj, Alessandro Mussolini, miután fölhagyott tanult szakmájával, a kovácsmesterséggel, szintén a városba költözött.

Egy kisvendéglőt nyitott, amelynek működtetésében Rachele édesanyja is segítségére volt. Rachele és Benito 1907-ben találkoztak újra. Kapcsolatuk két éven keresztül erősödött, mindaddig, amíg az ismeretlen szocialista Mussolinit, az akkor még Ausztriához tartozó Trento városába szólította a politika. Hazatérésekor, 1909 decemberében aztán elhatározták, hogy megpróbálják együtt. Közös életük első színhelye Forlì volt, ahová Mussolinit a szocialisták kinevezték titkárnak.

Az igen ambiciózus Mussolini társaként a fiatal lánynak nem volt könnyű élete. Öt gyermekük közül első, Edda 1910. szeptember 1-jén ebben a városban látta meg a napvilágot. A szülők rendezetlen családi viszonya miatt – nem voltak házasok – az anyakönyvben ez szerepelt: Benito Mussolini lánya, az édesanya ismeretlen. Innen származik a később többször felbukkanó szóbeszéd, miszerint Edda igazi édesanyja valójában nem is Rachele, hanem az az Angelica Balabanoff volt, akit a fiatal forradalmár Mussolini még a svájci esztendők alatt ismert meg.

A hihetetlenül szerény körülmények és a sokasodó, egyre többszöri kalandokról szóló pletykák ellenére Rachele élete egyik legboldogabb pillanataként tekintett a Forlìban töltött három esztendőre. Ahogy ezt évtizedekkel később legkisebb fiának, Brunónak mesélte: „életem egyik legszebb időszaka volt. Édesapád, aki az »Osztályharc« című szocialista hetilapot szerkesztette, annyira a minden volt a számomra, mint soha többé azt követően. 120 lírát keresett egy hónapban. Húszat a pártnak kellett befizetnie, tizenöt a lakbérre kellett. Az összes többit nekem adta, én pedig, halálugrásokat csináltam, hogy sikerüljön félretenni valamit”.

Polgári házasságot 1915. december 16-án a lombardiai Treviglióban kötöttek. Az időközben katonának bevonult Mussolinit ugyanis akkor a város kórházában ápolták paratífusszal. A házaspár második gyermeke, Vittorio 1916-ban született. A következő év februárjában Mussolini egy gránáttámadás során súlyosan megsebesült, a frontra többé nem is tért vissza.

A milánói katonai kórházban lábadozott, hogy később ismét belevesse magát a politikai csatározásokba. Azokba a küzdelmekbe, amelyben a világháborút közvetlenül megelőző időben többek között egy fiatal, trentói születésű nő, Irene Dalser volt segítségére. Ám ez az ismeretség, sok másikhoz hasonlóan, több volt munkakapcsolatnál.

Ida Irene Dalser ugyanis már 1913-ban viszonyba keveredett az akkor még az országos szocialista pártlapot, az Avanti!-t igazgató Mussolinivel. Kapcsolatukból, 1915-ben, még gyermek is született, Benito Albino, akit Mussolini elismert, és akiről gondoskodott. Ekkor sokak szerint az elkeseredett Rachele az öngyilkosságot fontolgatta, annál is inkább, mert egyesek Mussolini és Dalser 1914-es egyházi esküvőjéről suttogtak.

A sebesüléséből lábadozó férjét meglátogató Rachele kínos módon szembesült a számára szomorú valósággal. „Azon melegében nem ismertem föl. Ő ismert meg engem. A szobában, ahol apád volt, sértegetve rágalmakat szórt rám üvöltve: »Én vagyok Mussolini felesége. Csak nekem van jogom, hogy a közelében legyek!« Az ottlévő katonák nevetni kezdtek. Nos, akkor dühösen rávetettem magam, és megragadtam a nyakánál. Ágyából, a sok, mozgását akadályozó kötéstől múmiához hasonló Benito megpróbált közbelépni. Fölkelt, hogy leállítson minket, egy orvos és két ápoló is azon volt, hogy szétválasszon minket. Dalser ekkor gyorsan visszavonult. Én viszont sírni kezdtem” – idézte fel a már említett Bruno fiának a kellemetlen találkozást. Irene Dalser egyébként 1937-ben, fia, Benito Albino pedig 1942-ben hunyt el, mindketten elmegyógyintézetben.

Megeszed, ami a tányérodban van!

Milánóban, az első világháború utolsó évében született meg Rachele és Mussolini harmadik gyermeke, Bruno. Ugyanitt nem sokkal később minden készen állt arra, hogy Mussolini és társai megalapítsák az olasz harci fasciókat. Rachele Guidi soha nem próbált hatással lenni férje döntéseire, politikai jellegű észrevételekre is ritkán ragadtatta magát.

Az elbeszélések szerint – noha a Mussolini család milánói lakása legszűkebb politikai mozgalmi társak szokásos találkozóhelye lett – Rachele ez alkalommal is megelégedett azzal, hogy kávét vagy frissítőt szolgált föl férjének és elvbarátainak. Az 1922-es marcia su Romát követően sem hagyta el gyermekeivel Milánót. Rachele és Benito Mussolini itt tartotta meg egyházi esküvőjét 1925-ben, szűk családi körben.

Donna Rachele később, Rómában is egyszerű, vidékies háztartást vezetett szigorú szabályokkal. Az 1927-ben született Romano, a házaspár legkisebb fiúgyermeke visszaemlékezéseiben írta meg, hogy édesanyjának mennyire fontos volt az, hogy a közös étkezések alkalmával mindenki együtt legyen, ebben pedig Mussolini is partnere volt feleségének.

Mint minden átlagos család, ekkor beszélték meg a nap történéseit, az ügyes-bajos problémákat. Donna Rachele arra is kínosan ügyelt, hogy a tányérokban sose maradjon étel. Ebben hajthatatlan volt. Amit felszolgáltak, azt bizony a gyerekeknek meg kellett enniük.

Az úgynevezett római kérdést lezáró lateráni egyezmény évében, 1929-ben született meg legfiatalabb Mussolini, Anna Maria. A szülők ekkor költöztek be a Giovanni Torlonia hercegtől jelképesen egy líráért bérelt villába, amely később a család római rezidenciája lett.

Rachele Mussolini azonban nem igazán érezte otthon magát a fővárosban, ha tehette gyermekeivel vissza-visszajárt szülőföldjére, és nyári lakhelyként inkább választotta a Forlìtól néhány kilométerre található Villa Carpenát vagy a szintén közeli Rocca delle Caminate kastélyát.

Donna Rachele sokáig bölcsen és nagylelkűen viszonyult férje kisebb-nagyobb félrelépéseihez, így őrizte meg magának Mussolinit. Clara Petacci felbukkanásakor viszont a dolgok kezdtek megváltozni: „Édesapád összes kalandjai közül csak azokra voltam féltékeny, akik a gondolatait is lefoglalták. A többi nem érdekelt.” De azért, biztos, ami biztos, Rachele saját informátori hálózatot szervezett a maga számára.

Egyre növekvő nyugtalanságához súlyos családi tragédia is társult: 1941-ben repülőgép-baleset következtében életét vesztette Bruno Mussolini, a légierő kapitánya. A diktátor Petacci-kalandja pedig tovább folytatódott. „Széttépett a féltékenység, a nálam sokkalta fiatalabb nő miatt, és leginkább arra gondoltam, hogy apádnak és nekem ez alkalommal nem lesz alkalmunk kibékülni. Megtettük ezt számos alkalommal, tudod, ne hidd, hogy vak vagy bolond voltam; amikor apád gondolatban messze járt tőlem, azt rögtön észrevettem.”

A bölcs donna

Donna Rachele kevés, ám annál helyzetfelismerőbb politikai megnyilvánulásainak egyike a Fasiszta Nagytanács 1943. július 24-re összehívott ülésével kapcsolatos. Megérezve az összejövetel célját, azt javasolta férjének, hogy tartóztassa le az ellene fordulni készülőket, és ne tegyen eleget a tanácskozást sürgető kéréseknek.

Mussolini nem tette meg. Ismeretes, hogy a tanács a szavazást követően megvonta a bizalmat a fasiszta vezértől. A rendszer megbukott. Donna Rachele a másnap a királyhoz hivatalos Mussolinit szintén keresetlen szavakkal próbálta lebeszélni az államfői kihallgatásról. Férje megint csak nem hallgatott rá. Mussolinit letartóztatták.

Annál nagyobb hatással volt viszont férjére, amikor a nagytanács „árulóinak” megbüntetéséről volt szó. Az egykoron Mussolini ellen szavazó tizenkilenc közül 1944 januárjában ötöt – köztük Rachele vejét, Edda lányának férjét, Galeazzo Ciano volt külügyminisztert – halálra ítéltek és kivégeztek. Rachele Mussolini 1945. április 17-én látta utoljára élve férjét.

A háború végén két kisebb gyermekével letartóztatták, angol fogságba kerültek, majd Ischia szigetére szállították őket. A második világháborút követően megpróbálta visszaszerezni férje holttestét. Ez utóbbi csak 1957-ben sikerült, amikor az olasz kormány döntött a hamvak visszaadásáról.

Tizenegy évvel később újabb súlyos családi tragédia érte: 40 éves korában meghalt legkisebb gyermeke Anna Maria. A politikától továbbra is távol tartva magát fordított gondot férje emlékének ápolására.

Sohasem fogadta el a fasizmus iránt rokonszenvező pártok nosztalgikusai által sugalmazott özvegy királynői szerepet. 1979. október 30-án bekövetkezett haláláig szülőföldjén élt, és továbbra is csak azzal foglalkozott, mint akkor, amikor még Mussolini felesége volt: a házimunkával, földműveléssel.

Nem gyakran beszélt a nyilvánosság előtt. Egyik utolsó televíziós nyilatkozatában unokáival kapcsolatban azt mondta: „Azt hiszem, jó nagymamájuk vagyok, még akkor is, ha túl szigorúnak mondanak.”