Banánt akart küldeni a briteknek gazdasági problémáik enyhítésére a véreskezű afrikai diktátor

Ha találomra kiválasztott személyeket megkérnének, nevezzék meg azt a fekete-afrikai diktátort, aki elsőként eszükbe jut, a legtöbben talán Idi Amin Dadát mondanák. Az ugandai despota nevének széles körben történő megismeréséhez jelentősen hozzájárult a Forest Whitaker főszereplésével 2006-ban bemutatott, a tábornok uralmának valós eseményeit fiktív elemekkel ötvöző, Az utolsó skót király című film is. Azonban a diktátor e film nélkül, pusztán kétes hírű tetteinek „köszönhetően” is komoly ismertségre tett szert.

Bokszbajnokból véreskezű diktátor

Ha csak a sikeres államcsínyeket nézzük, 1969 és 1983 között a hadsereg több mint hatvan alkalommal vette át erővel a hatalmat az afrikai országokban. Ezek egyike volt az ugandai hadsereg tábornoka, az ország egykori félnehézsúlyú bokszbajnoka, Idi Amin Dada vezetésével 1971 januárjában végrehajtott, Milton Obote kormányát megdöntő puccs.

A katonai pályafutását a brit gyarmati hadsereg kuktájaként kezdő, majd Uganda 1962-ben elnyert függetlenségét követően fokozatosan a fegyveres erők főparancsnoki tisztségéig emelkedő Idi Amin egyik legfőbb célja a régió legütőképesebb hadseregének felállítása volt.

Míg az 1960-as évek végén az ugandai vezetés még az éves költségvetés egytizedét fordította katonai kiadásokra, Idi Amin rezsimje a büdzsé közel egynegyedét. A hadsereg létszáma az 1962-es ezer főről az 1970-es évek közepére 20 ezerre emelkedett.

Különösen lényeges kérdéssé vált a felduzzasztott hadsereg lojalitásának biztosítása, ezért a tábornok gyakorlatilag szabad rablást engedélyezett a fegyveres erők kötelékeibe tartozók számára, a túlkapásokkal szemben pedig – némi eufemizmussal élve – megengedő magatartást tanúsított. Az erőszakszervezetek korlátlan hatalmát számos rendelkezés legitimálta.

Egy 1972-es rendelet, amely a rablással gyanúsított személyek elfogásának bármilyen szükséges eszközzel történő foganatosítására adott engedélyt, szabad utat nyitott a biztonsági szerveknek még a gyilkoláshoz is. Ugyanabban az évben egy másik rendelkezés lehetővé tette a katonák számára, hogy a szükséges hatósági engedély nélkül bárkit letartóztassanak.

A rezsim fegyveresei pedig éltek is a lehetőséggel. Megszokottá váltak a rejtélyes eltűnések és a gyilkosságok. A tábornok hatalomra kerülve rögtön mészárlást rendezett az Obote hadseregének fő pilléreit alkotó acsoli és lango (két észak-ugandai népcsoport) katonák között, ám a legfőbb célpontja az értelmiség volt.

A diktátor emberei elrabolták és megölték többek között a legfelsőbb bíróság elnökét, a független Uganda első miniszterelnökét, Benedicto Kiwanukát, és hasonló sorsra jutott a nagy tekintélyű Makerere Egyetem alkancellárja, valamint a Bank of Uganda vezetője is. Az anglikán egyház ugandai érseke, a rezsim elnyomó politikája ellen nyíltan tiltakozó Janani Luwum a hivatalos jelentés szerint két volt miniszterrel együtt autóbalesetben vesztette életét, miközben kihallgatásra szállították, holttestén – többek között a szájánál – azonban golyónyomok éktelenkedtek.

Az Idi Amin pribékjei által meggyilkoltak számáról nem rendelkezünk pontos adattal. A történészek és emberi jogi szervezetek becslései 30 ezer és – szinte bizonyosan túlzóan – félmillió közé teszik Idi Amin rémuralma áldozatainak a számát.

Baráti csók Nixon mindkét orcájára

A diktátorok többségénél megfigyelhető, hogy a szinte korlátlan hatalom és az elvesztésétől való félelem milyen súlyos személyiségtorzulásokat idézhet elő. Nem volt ez másképp Idi Amin esetében sem.

Skócia iránti romantikus vonzalmából kiindulva kifejtette, szívesen beteljesítené a skótok „titkos vágyát”, akikről úgy vélte, őt szeretnék királyuknak megtenni, emellett pedig kijelentette: ő „a világ legnagyobb államférfija”. Fokozatosan hatalmába kerítette a paranoia is, egy idő után már mindenkit gyanúsnak tartott.

Miközben hatalmának megtartása érdekében minden eszközzel igyekezett lekenyerezni szövetségeseit, a gazdaság romokban hevert, amihez nagymértékben hozzájárult az elnök által 1972 augusztusában meghirdetett úgynevezett gazdasági háború. A gyakorlatban ez az Ugandában élő ázsiaiak kisemmizését és elüldözését jelentette.

Idi Amin elrendelte az ugandai állampolgársággal nem, viszont „túl nagy gazdasági befolyással” rendelkező, tevékenységükkel a „korrupciót erősítő” ázsiai (főként indiai, pakisztáni és bangladesi származású) személyek kitoloncolását az országból. A mintegy 80 ezres ázsiai származású populációból végül csak 4 ezren maradtak Ugandában.

Idi Amin egykori egészségügyi minisztere az Ugandából 1977-ben elmenekülő, s a diktátor véres uralmát visszaemlékezéseiben megörökítő Henry Kyemba szerint „1973 végére bevett gyakorlattá vált a vezető tisztviselők és miniszterek körében, hogy bármelyik olyan [korábban ázsiaiak által lakott] ingatlanba beköltöztek, amely megtetszett nekik”.

A javarészt valamilyen üzleti tevékenységet folytató ázsiaiak vállalkozásait Idi Amin hívei vették kezelésbe, és a kereskedelmi és ipari vállalatok többségét rövid idő alatt lezüllesztették, és a csőd közelébe sodorták az országgal együtt.

Ahogy egyre nyilvánvalóbbá vált az új ugandai vezetés elnyomó politikája, a fekete-afrikai ország külkapcsolatai is mélypontra jutottak. Idi Amin, a gúnyos táviratok nagymestere az egyre nyilvánvalóbbá váló elszigeteltséget sajátos humorral igyekezett ellensúlyozni. Henry Kissinger amerikai külügyminiszterne például azt üzente, hogy nem túl intelligens figura, mivel nem hozzá fordul tanácsért, amikor szüksége lenne rá, II. Erzsébet angol királynőnek a brit gazdasági problémák enyhítésére egy rakomány banán elküldését ígérte, „köszönetképpen” a gyarmati időszak remek éveiért.

Amikor az Egyesült Királyság az emberi jogok egyre tarthatatlanabbá váló helyzete miatt megszakította Ugandával a diplomáciai kapcsolatokat, Idi Amin nem esett kétségbe: titulusai közé felvette a Brit Birodalom Meghódítója Afrikában címet is.

A Watergate-ügy kellős közepén megüzente az Ugandának juttatott amerikai segélyeket megcsapoló elnöknek, Richard Nixonnak, kéri a mindenható Istent, oldja meg a politikus gondjait, egyben reményét fejezte ki, hogy a jövőben az USA nem fogja továbbra is arra használni hatalmas erőforrásait, hogy elpusztítsa az életet a Földön.

Amerikai kollégájának kifejtette: „Ha az országod nem ért meg téged, gyere Amin papához, aki szeret téged. Egy csók mindkét orcádra. (…) Amikor a nemzet stabilitása veszélyben forog, az egyetlen megoldás, sajnos, az ellenzék vezetőinek bebörtönzése.”

Robbanó antilopfej

Az elszigetelődött Idi Amin legfőbb szövetségesei az arab országok maradtak. A diktátor gyakran adott hangot az Izraeli Állammal szembeni ellenszenvének. Amellett, hogy több, Hitlert méltató kijelentést is tett, üdvözölte a müncheni olimpia alatt meggyilkolt izraeli sportolók halálát, és az entebbei repülőtéren végrehajtott túszmentő akció során is nyilvánvalóvá tette, akár ártatlan civilekkel szemben is a terroristákat támogatja, ha azok Izrael ellenségei.

Amikor palesztin és német terroristák az ugandai Entebbe repülőterén landoltak az általuk eltérített, eredetileg Tel-Avivból Párizsba tartó utasszállító repülővel, Idi Amin személyesen fogadta őket, és további túszejtők csatlakozását is engedélyezte. Az Izraeli Védelmi Erők több tucat ugandai katona életét követelő túszmentő akciója végül sikeresnek bizonyult, amit a diktátor nehezen tudott megemészteni.

Elrendelte többek között az egyik túsz, a landolás után rosszulléte miatt egy kampalai kórházba szállított, 74 éves, eredetileg a fia esküvőjére tartó Dora Bloch meggyilkolását. Ugyancsak Idi Amin bosszújának lett az áldozata több száz Ugandában tartózkodó kenyai állampolgár, miután Uganda keleti szomszédjának kormánya segítséget nyújtott az izraelieknek.

Később Idi Amin utasítására ölték meg a segítségnyújtás foganatosításában kulcsszerepet játszó Bruce McKenzie egykori kenyai mezőgazdasági minisztert is. A McKenzie-t szállító repülő 1978. május 24-én, közvetlenül az ugandai diktátorral lefolytatott találkozót követően robbant fel. A tragédiáért felelős bomba egyes források szerint az Idi Amin által búcsúajándékként a kenyai politikusnak átadott kitömött antilopfejbe vagy egy faragott, oroszlánfejet ábrázoló faszoborba volt elrejtve.

Bűntudat helyett nosztalgia

Miközben az ország gazdasági helyzete egyre katasztrofálisabb képet mutatott (1970 és 1980 között a GDP 25 százalékkal csökkent), Idi Aminon végképp eluralkodott az őrület. Az ugandai hadsereg 1978 októberében megtámadta déli szomszédját, Tanzániát, hogy visszaszerezze Kagera tartományt.

A háború hajszálpontosan megmutatta, mennyire érte meg a költségvetés kiugróan magas hányadát a hadseregre költeni. Idi Amin villámháborúra készült, ám a fegyveres konfliktus csak 1979 áprilisában a diktátor elmozdításával ért véget. Az ország élére hamarosan ismét Obote került. 

A muszlim Idi Amin előbb Líbiában, majd Szaúd-Arábiában telepedett le, ahol egy fényűző villában élhette le hátralévő évtizedeit. Napjait a Korán olvasgatása mellett pecázással, úszással, tangóharmonikázással töltötte, 1997 áprilisában egy olasz újságírónak, Riccardo Oriziónak adott interjújában pedig kifejezte aggodalmát az emberi jogok Ugandában tapasztalható helyzete miatt.

Arra a kérdésre, hogy érez-e a bűntudatot a tettei miatt, széles mosollyal azt válaszolta: „Nem, csak nosztalgiát.” Bokszolómúltjára utalva kijelentette, azt szeretné, ha nagyszerű sportolóként emlékeznének rá. 2003-ban a dzsiddai Fejszál Király Kórházban halt meg.