Zeneszó mellett vallatta foglyait Paraguay diktátora, hogy az utcán ne hallják sikolyaikat

1989 nem a diktátorok éve volt. A szovjet érdekszférába tartozó kelet- és közép-európai államok többségében földcsuszamlásszerű változások zajlottak, amelyek következtében Erich Honecker, Todor Zsivkov és Wojciech Jaruzelski is kénytelen volt visszavonulni a hatalomból, Kádár János meghalt, Nicolae Ceaușescunak pedig még az életét is kioltották a romániai forradalom idején. Mindeközben Dél-Amerika több országa is történelmi fordulóponthoz érkezett. Augusto Pinochettől a chilei nép egy 1988-ban tartott referendum során megvonta bizalmát, és 1989-ben kezdetét vette az ország demokratikus átalakulása, Paraguayban pedig katonai puccsal megdöntötték Alfredo Stroessner 35 éven át – Kádárnál is hosszabb ideig – tartó uralmát.

Látod, végig hazudtál nekünk

A két világháború között Paraguayba emigrált, egy sörfőzde könyvelőjeként dolgozó bajor apa és egy paraguayi paraszti családból származó anya gyermekeként született Stroessner az asuncióni katonai akadémia elvégzése után tüzérségi tisztként szolgált a Paraguay és Bolívia határán található – ám mint kiderült, valójában nem létező – olajmezőkért 1932–35-ben vívott Chaco-háborúban.

Paraguayban 1948 és 1954 között hat elnököt buktattak meg államcsínnyel. Az 1951-ben vezérkari főnökké kinevezett Stroessner ideje 1954-ben érkezett el, amikor Federico Chávez elnök uralmának megdöntésével magához ragadta a hatalmat.

Augusztusban egyedüli jelöltként megnyerte az elnökválasztást, majd mandátumát további hét, színleg demokratikus keretek között lezajlott elnökválasztáson hosszabbította meg. A választások egyediségét szavatolta, hogy Stroessner gyakran kapott szavazatokat már elhunyt támogatóitól is.

Az elnök 1959-re már annyira biztosnak érezte a pozícióját, hogy felfüggesztette az 1930 óta gyakoratilag folyamatosan érvényben lévő hadiállapotot. A demokratikus szabadságjogok visszaállításáról született elhatározása a jelek szerint azonban nem állt túlságosan szilárd lábakon, tekintve, hogy egy, a közlekedési eszközök jegyárainak emelkedése miatt zavargásba torkolló diáktüntetés elég volt ahhoz, hogy visszaállítsa a hadiállapotot, amelyet vidéken 1970-ben, a fővárosban pedig csak 1987-ben töröltek el.

Stroessner több évtizedes uralmának kulcsa a hadsereg mellett a kormányzó Colorado Párt sakkban tartása volt, amelynek köszönhetően a katonai rezsim nagy befolyású tömegpártra támaszkodhatott. Az értelmiségi szakmát űzők többségének kötelező volt belépni a pártba, mint ahogy az államigazgatásban sem lehetett enélkül elhelyezkedni. A lakosság majd negyede volt párttag.

Stroessner az egyik legkiterjedtebb dél-amerikai besúgóhálózatot hozta létre, amely az ország minden apró zugában lecsapott a „felforgató” eszméket vallókra. A liberális párt vezérét, Carlos Levi Rufinellit 1975-ig tizenkilencszer börtönözték be, és hatszor kínozták meg. „Még ők sem tudták, hogy mit akarnak. De amikor tűket dugnak a körmeid alá, bármit bevallasz nekik. Feladsz mindenkit, és akkor azt mondják: »Látod, végig hazudtál nekünk«” – nyilatkozta a politikus a New York Times-nak.

A jogvédő szervezetek szerint a paraguayi diktatúra időszakában 1-3 ezer embert gyilkoltak meg vagy tüntettek el, és több ezerre tehető a bebörtönzöttek és megkínzottak száma. A politikai foglyokat gyakran zeneszó mellett vallatták reggeltől estig, hogy sikolyaikat ne hallják az utcán.

Stroessner mindennek ellenére nem szerette, ha diktátornak nevezték. A politikai jogok korlátozását, az elnyomást a „béke árának” nevezte, és úgy vélte, a „kommunizmus nélküli demokrácia” kifejezés sokkal jobban illik az El Stronato néven is emlegetett rendszerére.

Gyilkos átverés és a „terror archívuma”

A rezsim talán legismertebb politikai foglyát, a később emberi jogi aktivistaként tevékenykedő Martín Almadát 1974-ben „értelmiségi terroristaként” börtönözték be, miután kritizálta az oktatási rendszert, és felemelte a szavát a tanárok munkakörülményeinek javítása érdekében.

Feleségének, Celestinának nyolc napon át játszották be a telefonba, hogyan üvölt a vallatások során. A feleség néhány nappal később egy, a férje véres ruháit tartalmazó küldeményt kapott, majd pedig egy éjszaka felhívták, mondván: „A felforgató tanár meghalt, jöjjön el a holttestért” – annak ellenére, hogy a férfi életben volt.

Celestina nem sokkal később elhunyt. Hivatalosan öngyilkos lett, Almada azonban meg van róla győződve, hogy a titkosrendőrség végtelenül aljas, lelki terrorja következtében szívrohamot kapott.

1992-ben Almada fedezte fel a „terror archívumát”, amely 700 ezer dokumentumot tartalmazott a dél-amerikai diktatúrák titkosszolgálatainak működéséről, valamint a Kondor-hadműveletről.

Az Egyesült Államok által támogatott jobboldali dél-amerikai diktatúrák titkosszolgálatai ennek keretén belül szorosan együttműködtek egymással, hogy már csírájukban elfojthassanak minden, a hatalom megszerzésére irányuló kísérletet.

Az USA sokáig az antikommunizmus egyik dél-amerikai bástyájáként tekintett Stroessner Paraguayára, ám Jimmy Carter elnökségétől kezdve kezdett megromlani a két ország közötti viszony.

Az ország nemzetközileg üldözött bűnözők menedékévé vált. A háborús bűnösök közül megfordult Paraguayban Eduard Roschmann, a rigai mészáros és Josef Mengele is, de a megbuktatott nicaraguai diktátor, Anastasio Somoza, Auguste Ricord nemzetközi hírű heroindíler és Georges Watin, a de Gaulle elleni 1962-es merényletkísérlet egyik résztvevője is itt lelt menedékre.

A „lángelméjű kormányos” bukása

A diktátor munkabírása hatalmas volt. Naponta mindössze négy órát aludt, hajnalban kezdett dolgozni, esténként pedig hadtörténeti könyveket tanulmányozott. Az Egyesült Államok paraguayi nagyköveti tisztét 1972 és 1977 között ellátó George Landaunak többször is kifejtette, hogy legszívesebben egész nap horgászna és vadászna, de sajnos ilyesfajta könnyelműséget nem engedhet meg magának, Paraguay népének ugyanis szüksége van rá.

„A nemzet sorsának lángelméjű kormányosa” – ahogy hivatalos életrajzírója nevezte – nem tudott ellenállni a diktátorok esetében gyakran megjelenő kísértésnek, hogy egy egész települést magáról nevezzen el: így lett Paraguay második legnagyobb városából Puerto Presidente Stroessner (ma: Ciudad del Este).

Asunción főterén hatalmas neonreklám hirdette: „Béke, munka, jólét Stroessnerrel”. Az elnökről utcákat, kórházakat és iskolákat neveztek el, és még az asuncióni nemzetközi repülőtér is a nevét viselte.

A diktátor gyakorta panaszkodott amiatt, hogy a nemzetközi média nem veszi figyelembe az országa felvirágoztatása érdekében tett erőfeszítéseit. A vádakkal szemben általában a komoly infrastrukturális beruházásokkal (utak, autópályák, hidak építése), az iskolák és a hadsereg által üzemeltetett vidéki kórházak számának növekedésével, az analfabéták számának és a gyermekhalandóság csökkenésével, valamint a világ akkori legnagyobb (energiatermelés szempontjából még ma is az) vízerőműve, a brazil-paraguayi határon fekvő Itaipú-gát megépítéséhez hasonló kirakat beruházásokkal védekezett.

1977 és 1980 között a latin-amerikai országok közül valóban Paraguayban volt a legnagyobb, évi átlag közel 11 százalékos gazdasági növekedés, amely azonban nem járt együtt a társadalmi egyenlőtlenségek csökkenésével. Sőt, tovább nőtt az életszínvonalbeli különbség a folyamatosan gazdagodó felső rétegek, valamint a szegényebbek között.

A földterület jelentős hányada – egyes források szerint több mint 80 százaléka – alig több mint 300 földbirtokos kezén összpontosult. Paraguay a csempészet fellegvára lett: a fegyverektől kezdve a whiskyn, kávén, cigarettán, drogokon és parfümökön át a lopott autókig és hamis útlevelekig szinte mindennel kereskedtek, alig akadt olyan termék, amellyel ne üzleteltek volna illegálisan.

A félelem és a korrupció egész Paraguayt átitatta. „A rezsim túlélését nem csupán annak köszönhette, hogy kevésbé látványosan gyakorolta az elnyomást, hanem annak, hogy tudatosan szétzilálta a paraguayi társadalmat. A diktátor öröksége a morális értékrend teljes lerombolása” – jegyezte meg egy alkalommal Augusto Roa Bastos. A legjelentősebb paraguayi író tirannuszaurusznak nevezte Stroessnert, egyszerre utalva ezzel zsarnoki törekvéseire, az általa képviselt hatalomgyakorlási mód elavultságára, valamint a dél-amerikai ország élén töltött hosszú évtizedekre. 

A Stroessnerhez közel állók közül sokan meggazdagodtak, a lojalitás tekintetében azonban akadtak problémák. A diktátor hatalmát végül 1989. február 3-án megdöntő, véres puccs élén álló Andrés Rodríguez, Stroessner egykori bizalmasa a lánya révén még rokoni kapcsolatba is került a paraguayi vezérrel, mégis elárulta „jótevőjét”. Képességei alapján alighanem valóban alkalmas volt Stroessner utódlására, ugyanis kevesen tudnák véghezvinni azt a bravúrt, hogy 500 dolláros havi fizetésük mellett felépíttessék a versailles-i kastély mását.

A Stronato évtizedeinek véget vető véres államcsínyt követően Stroessner hiába folyamodott amerikai vízumért, azt a választ kapta, hogy Brazíliában is kiváló orvosok vannak. Élete utolsó éveit egy brazíliavárosi villában töltötte. 2006-ban, 93 éves korában hunyt el.