Modern technológiával vizsgáltak egy ókori germán dobozfibula párt
Modern képalkotó és anyagvizsgálati eljárásokkal vizsgáltak meg egy egyedülálló, késő császárkori germán dobozfibula párt. A németországi Halberstadtban megrendezett augusztus végi régészeti konferencián bemutatott eredmények rávilágítanak arra, hogy az orvosi és anyagtudományi technológiák miként szolgáltathatnak kulcsfontosságú adatokat egy ókori germán ötvösműhely működéséről anélkül, hogy az értékes műtárgyak fizikai épségét veszélyeztetnék.
- A jénai INNOVENT kutatóintézet és a helyi egyetem régészeti gyűjteménye röntgen-komputertomográfiás és röntgenfluoreszcenciás elemzésnek vetett alá egy harmadik századi germán ékszert.
- A technológia roncsolásmentes bepillantást engedett a Dienstedt mellett feltárt, úgynevezett dobozfibula belső szerkezetébe és anyagösszetételébe.
- Az elemzések kimutatták, hogy a páratlan gazdagságú germán női sírból származó, státuszszimbólumként funkcionáló ékszert eltérő összetételű fémlapokból és huzalokból szerelték össze.
A vizsgált, közel nyolc centiméter átmérőjű, aranyozott és gyöngyhuzallal díszített ezüst brosspárt eredetileg 1837-ben találták meg a türingiai Dienstedt falu közelében, útépítési munkálatok során.
A leletek egy rendkívül gazdag germán női temetkezésből származnak, amelyet a szakirodalom a Haßleben-Leuna csoporthoz sorol, és nagyjából Krisztus után 300 köré, a Római Birodalmat megrengető harmadik századi válság végére datál. Az elhunyt az uralkodói elit tagja lehetett, sírjában római importból származó elefántcsont markolatú kést, borostyán nyakláncot és ezüst ékszereket is találtak, amelyek közül a két masszív, mechanikus szerkezetre emlékeztető dobozfibula a leginkább kiemelkedő.
A leletek jelenleg a jénai Friedrich Schiller Egyetem Ős- és Koratörténeti Gyűjteményében találhatók, belső szerkezetüket a kutatók mindeddig kizárólag egy 1908-as, a tárgy szétszerelésével járó leírás alapján ismerték.
A jénai INNOVENT alkalmazott kutatóintézet szakemberei most röntgen-komputertomográfiát és röntgenfluoreszcenciás analízist alkalmaztak az ékszereken. A tomográfia háromdimenziós modellt készített a tárgy belsejéről, láthatóvá téve az illesztéseket anélkül, hogy a műtárgyat szét kellett volna szerelni. A röntgenfluoreszcencia a fém összetételét elemezte, és a sugarak visszaverődése alapján azonosította a fő fémeket, valamint a nyomelemeket és a szennyeződéseket is, olyan gyártási részleteket fedve fel, amelyek szabad szemmel láthatatlanok maradtak volna.
A legjelentősebb felfedezés az ötvösműhely nyersanyag-használatára vonatkozik. A vizsgálat kimutatta, hogy a fibula központi tengelye mentén szokatlanul nagy tisztaságú rezet használtak. Ugyanakkor az ólom és az ón nyomai bizonyítják, hogy az ékszer alapját nem egyetlen, egybefüggő fémdarabból öntötték, hanem több, kissé eltérő összetételű fémlemezből illesztették össze.
Hasonló kettősség figyelhető meg a díszítő drótkarikáknál is, az öt vizsgált huzalból három azonos anyagból készült, míg kettő összetétele eltér, ami arra utal, hogy a mester különböző forrásból származó anyagokat dolgozott egybe.
Ez is érdekelhet
A Rajna és a Duna menti római limesen túl élő germán közösségek, jelen esetben a hermundurok, élénk kereskedelmi kapcsolatban álltak a birodalommal. A dienstedti leletgazdagság bizonyítja, hogy a barbár területeken is létezett egy szűk, komoly gazdasági potenciállal rendelkező elit, amely képes volt egy magasan képzett, vélhetően a helyi településen működő kézműves megfizetésére.
A mostani kutatás egyedülálló módon vázolja fel egy ókori ötvösműhely mindennapi gyakorlatát, a nyersanyagok beszerzésétől a komplex fémötvözetek tudatos felhasználásáig, új szintre emelve a korszak germán iparművészetének megítélését.
