Mindhiába keresték a hatalmasnak képzelt déli kontinenst a kora újkor hajósai

A felfedezőknek mindig is megvoltak a maguk „Szent Gráljai”, olyan utak, vagy megismerésre váró célpontok, amelyek elérésére sokan indultak el. Afrika megkerülése, a Föld körülhajózása, vagy az északnyugati átjáró megtalálása ilyen célok voltak. A déli kontinensről szóló elképzelések már az ókorban felbukkantak, és akkor, amikor a hajózás fejlődése eljutott odáig, hogy a különböző birodalmak kimerészkedtek a déli tengerekre, számos felfedező és kalandor eredt a legenda nyomába.

Ismeretlen föld

Terra australis incognita, azaz az ismeretlen déli földrész. Sokáig ezen a néven szerepelt az a terület, amelynek a létét csak feltételezték. A 17-18. századra kristályosodott ki az az elmélet, amely szerint valahol a déli féltekén kell lennie egy nagy és hatalmas kontinensnek.

Ekkoriban már mindenki tisztában volt azzal, hogy a Föld gömbölyű, de a tengereknek csak egy részét fedezték még fel, így nem tudták, hogy mi található a déli sark irányában.

A nagy déli kontinensről szóló elképzelés egyáltalán nem volt új: már i. e. 530-ban a tételéről híres Püthagorasz azt feltételezte, hogy a bolygó szféráinak kiegyensúlyozásához szükséges, hogy létezzen egy déli földdarab.

Az i. e. IV. században Arisztotelész hasonlóképpen fogalmazott akkor, amikor kifejtette, hogy a déli sark körül szárazföldnek kell lennie, hasonlóan az északi pólushoz. Az ő elképzelését bővítette ki Klaudiosz Ptolemaiosz, a i. sz. 2. században élt csillagász, aki szerint az Indiai-óceánt dél felől egy kontinens zárja le.

Ptolemaiosz Geographia című munkája a reneszánsz idején fellendülő térképkészítésnek vált az egyik fontos alapjává, így a déli kontinensről szóló elképzelés a felfedezésekkel együtt ismét megjelent a köztudatban.

Hogy az Indiai-óceán nem teljesen zárt, arra az Afrikát megkerülő portugál felfedezők már akkor rájöttek, amikor Bartolomeu Dias 1488-ban elérte a Jóreménység-fokot.

A portugálok, és később a spanyolok felfedezéseihez nagyban hozzájárult az a tény, hogy a Közel-Keleten, és a Balkánon felemelkedett az Oszmán Birodalom, amely elzárta, vagy legalábbis gazdaságtalanná tette az addigi kereskedelmi utakat. Afrika megkerülésével, majd Amerika felfedezésével kézzel fogható közelségbe került az ismeretlen déli kontinens felfedezése.

Spanyolok és portugálok Óceániában

Az amerikai kontinensen túli tengerről pedig először Vasco Núñez de Balboa 1513-as expedíciójából szerezhettek értesülést az európaiak, amikor a spanyol felfedező a mai Panama területén lévő egyik hegyről megpillantotta a Csendes-óceánt.

1520-ban Magellán expedíciója felfedezte a Tűzföldet, majd a Fűszer-szigetek felé hajózott.

Az útját nemcsak a Föld körülhajózása motiválta, de az a tény is, hogy nemcsak Afrika, hanem Amerika megkerülésével is eljuthattak a fűszerekhez.

1521-ben meglátta az első polinéz atollt, Pukapukát, de pechjére csaknem teljesen elkerülte a szigetvilágot és Ausztráliát.

A Mariana-szigetekhez tartozó Rotát 1521. március 6-án érte el, de a helyiek elkötötték a csónakjukat, ezért Magellán a partra küldött egy büntetőexpedíciót, amely hét bennszülöttet megölt. Az eset után Tolvaj-szigeteknek nevezte el a területet.

1526-ban Jorge de Meneses a Fűszer-szigetek irányából érkezett meg az Új-Guineához tartozó Madárfej-félszigetre.

A területet mégsem ő, hanem Íñigo Ortiz de Retes nevezte el Új-Guineának, mert a lakói az afrikai Guineára emlékeztették őt, amikor 1545-ben partra szállt.

Telepesek a déli kontinens nyomában

A következő felfedező, Álvaro de Mendaña de Neira már azzal a szándékkal indult el Peruból, hogy megtalálja a déli kontinenst. A felfedezőutat az motiválta, hogy a spanyolok olyan történeteket hallottak az inkáktól, amelyben egy gazdag területről szóltak a nyugati óceánban.

Mendaña három hónapos hajózás után, 1568. február 7-én szárazföldre bukkant, amelyet Santa Isabelnek nevezett el, de később kiderült róla, hogy egy szigetcsoportot hajózott körül, amelyet utóbb Salamon-szigeteknek nevezett el. Hat hónapig tartózkodott a területen, ezalatt pedig rendszeresen összecsaptak a bennszülöttekkel.

Második útjára 1595–1596-ban került sor, és 378 telepest, köztük nőket is vitt magával, hogy kolonizálják a Salamon-szigeteket. Szerencsétlenségére azonban képtelen volt újra megtalálni az általa felfedezett földet, és végül Nendo szigetén kötöttek ki 1595. szeptember 8-án. A helyiek eleinte segítőkészek voltak, ám a jó viszony hamar ellenségeskedésbe fordult.

Az állandó harcokban a spanyolok lőfegyverei nem értek sokat, mert az esőtől a lőporuk benedvesedett. A legénység egy része fellázadt, a telepeseket pedig a malária is megtizedelte. Maga Mendaña is áldozatul esett a kórnak. A kormányzói székben a felesége, Isabel Barreto de Castro követte, aki a bátyjával együtt még kitartott a szigeten, de október 30-án elhagyták azt, ezzel az első kolóniaalapítás a Csendes-óceánon kudarcba fulladt.

A portugál születésű Pedro Fernandes de Queirós részt vett Mendaña sikertelen vállalkozásában, de ez sem szegte kedvét ahhoz, hogy 1605–1606 során 160 emberrel és három hajóval útra keljen megtalálni és a spanyol korona számára elfoglalni a nagy déli földrészt. Felfedezték például a Buen Viaje szigeteket (ami ’Jó utat’ jelent spanyolul), és felfedezte az Új-Hebridák (a mai Vanuatu) legnagyobb szigetét, Espiritu Santo-t. Mivel Queirós azt hitte, hogy a déli kontinenst találta meg, a sziget teljes neve La Austrialia del Espiritu Santo lett.

Queirós hajóját azonban 1606 júniusában egy vihar elszakította a társaitól. Az expedíció vezetője visszahajózott a mexikói Acapulcóba, a helyettese, Luis Váez de Torres azonban, miután azt hitte, hogy parancsnoka hajótörést szenvedett, folytatta az utat.

Torres végighajózott az ő nevét viselő szoroson, amely elválasztotta Ausztráliát és Új-Guineát, bizonyítva ezzel, hogy utóbbi sem azonos a keresett nagy déli kontinenssel, hanem egy önálló sziget. Az utazásáról kevés forrás maradt fent, így az sem kizárt, hogy ő maga látta Ausztrália partjait, de írásaiban sosem állította, hogy megtalálta azt. A feladata végeztével Manilába hajózott vissza.

Őrségváltás a tengereken: a németalföldi felfedezők

A spanyol tengeri hatalom hanyatlása a déli kontinens keresésében is változást hozott, mert az angolok és a hollandok nem akarták, hogy a fűszerekhez történő hozzáférés spanyol kézen maradjon.

A Fűszer-szigetekről a 17. század elején kiebrudalták az ekkor a spanyol korona uralma alá tartozó portugálokat, és ezzel párhuzamosan felderítették a térséget. Willem Janszoon 1605–1606 során a Jáva szigetén lévő Bantenből indulva, a Duyfken („galambocska”) névre hallgató hajója fedélzetén.

Janszoon körülhajózta Új-Guineát, de nem haladt át a Torres-szoroson, hanem délre fordult, és a York-félsziget nyugati részén partra szállt. Ő volt az első európai, aki Ausztrália földjére tette a lábát.

Ennek ellenére maga Janszoon úgy hitte, hogy az a föld még Új-Guineához tartozik, és a néhány hónappal később arra hajózó Torres felfedezése ellenére a holland térképek egy ideig követték Janszoon hibás feltételezését.

Dirk Hartog 1616-ban a Holland Kelet-indiai Társaság megbízásából, az Eendracht (angolul Concord) nevű hajóval tartott Batávia (a mai Dzsakarta) felé, mikor a többiektől egy vihar elválasztotta.

Hogy le ne maradjon, a navigátora javaslatára az Indiai-óceánon keresztül vezető rövidebb utat választotta, és 1616. október 25-én elérte Ausztrália nyugati partjait a róla elnevezett szigetek közelében.

Ő volt a második feljegyzett európai, aki Ausztrália földjére léphetett.

Terra Australis bukása

A holland Abel Tasman szintén Batáviából indult 1642 augusztusában, de előbb egy óriási kitérőt tett Mauritiusra, majd azzal az elképzeléssel indult el keletre, hogy olyan messzire jusson, amilyen messzire csak lehetséges. Ausztráliától délre elhajózva, 1642. december 3-án szállt partra az általa Van Diemen-földnek nevezett Tasmania szigetén.

Az útját folytatta, és Új-Zéland két szigetét is megtalálta, de azt hitte, hogy a terület már a mai Argentína déli részéhez tartozik, ezért nem adott neki külön nevet, hanem északra fordult, és visszatért Batáviába.

A második útján, 1644-ben, Ausztrália északnyugati partvidékeit derítette fel, de érdemi kereskedelmi eredménnyel nem járt az utazása, amivel a megbízója, a Holland Kelet-Indiai Társaság is elégedetlen volt. Mindazonáltal Tasmania felfedezése azt is jelentette, hogy az ausztrál kontinens sem azonos azzal az elméletben létező nagy déli földterülettel, amelyet a felfedezők nagy szorgalommal kerestek.

Samuel Wallis angol felfedező 1767-ben érte el Tahitit. A helybeliek mintegy kétezer kenuval eveztek ki elé, és kövekkel dobálták meg, mire Wallis az ágyúival közéjük lövetett. A vízért partraszálló legénységet is megtámadták, de miután a helyiek újra vereséget szenvedtek, nem próbálkoztak többet az ellenállással.

Sőt, mikor a francia Louis Antoine de Bougainville néhány hónappal később elérte Tahitit, a helyiek békésen közeledtek, meztelen nőket is felvonultatva maguk előtt. A franciák rácsodálkoztak a fogadtatásra, és a tapasztalataik nagyban hozzájárultak a háborítatlan paradicsomban élő békés bennszülöttekről, és a „nemes vademberekről” szóló toposz elterjedéséhez.

James Cook expedíciói számoltak le véglegesen Terra Australis létezésével. Első expedícióján (1768-1771) megkerülte a Földet, de közben körülhajózta Új-Zélandot, és Ausztrália keleti partját, bizonyítva ezzel azt, hogy nem tartoznak a dél-amerikai kontinenshez. Második expedícióján (1772-1775) pedig a Csendes-óceán déli részét fedezte föl, miközben a lehető legközelebb hajózott az Antarktiszhoz.

Cook útjai véglegesen bizonyították a tengerjárók számára, hogy a nagy déli kontinensről szóló történetek nem felelnek meg a valóságnak, de ez az ókorból eredő elképzelés mégis hozzájárult ahhoz, hogy jelentős energiákat fektessenek a számos szigetet, és Ausztráliát felfedező expedíciókba.