Meztelenkedés, nyilvános korbácsolás és a csaló Nero – ilyenek voltak az ókori olimpiák

A ma kezdődő riói nyári olimpia nézői számára az ókori olimpiák több vonatkozásban ismerősek lennének: rangos nemzetközi verseny, több tízezres éljenző tömegek, és olyan versenyszámok, mint a sprint, a birkózás, a diszkoszvetés és a gerelyhajítás. A versenyzők az ókorban is éveken át készültek szakértő edzőik segítségével, a győzteseket pedig elismerésben részesítették, és gyakorta gazdagodtak meg győzelmüket követően. Sok tekintetben azonban teljesen eltértek az ókori olimpiák az újkoriaktól.    

Veszélyes versenyek

Számos olyan szegmense van azonban a több ezer évvel ezelőtt zajló olimpiai játékoknak, amelyek manapság már nagyon furcsán hangzanának a nézők számára. Nehéz elképzelni például egy újkori nyári olimpián száz ökör feláldozását, vagy a csaláson kapott sportolók nyilvános megkorbácsolását, de a páncélban vívott versenyek kora is lejárt – olvasható a National Geographic cikkében. Feltehetően az is megrökönyödést keltene, ha a sportolók meztelenül versenyeznének. Emellett különbség még az is, hogy az ókorban csak az első helyezettet díjazták, a második és harmadik helyezettek hoppon maradtak.

Az első olimpiát a történelmi források tanúsága szerint i. e. 776-ban rendezték Olümpiában. A rendezvény feltehetően az elesett harcosok és helyi hősök tiszteletére, temetésükkor rendezett játékokból nőtte ki magát, bár a legenda szerint a játékokat Héraklész alapította. Az olümpiai versenyeket közel 1200 éven át négyévente megrendezték, mígnem a keresztényként a Zeusz tiszteletét utálatosnak tartó Theodosius császár i. sz. 393-ban be nem tiltotta a rendezvényt. 

A ókori hadviselés számos versenyszám bevezetését ihlette. Egy páncélzatban futó katonatömeg például hatékony módja volt annak, hogy a seregek meglepetést okozzanak, és megfélemlítsék az ellenséget (Hérdotosz ír például arról, hogy a görög sereg egy alkalommal elkezdett a perzsák felé futni a marathóni csatában, akik megrökönyödtek az általuk korábban nem tapasztalt magatartás láttán).

A hoplitodromia, vagyis a fegyveres futás során 25 atléta tette meg a két stadionnyi, vagyis kétszer 192 méteres távot, miközben lábvértet, sisakot viseltek és egy pajzs volt a kezükben. A felszerelés összesen közel 15 kilogrammot nyomott. A gerelyhajítás során a versenyzők egy pajzsba dobták bele vágtató lovukról gerelyüket. A katonák bevett gyakorlatáról Xenophón emlékezett meg.

A két- vagy négylovas kocsikkal vívott, különösen veszélyes kocsiversenyek rendkívüli népszerűségnek örvendtek. Harci szekereket az ókori Görögországban már a mükénéi kultúra időszakában is bevetettek, a négylovas kocsiversenyek pedig az ókori olimpiák egyik legrégebbi versenyszámát jelentették, mivel már i. e. 680-ban is megjelentek a rendezvényen. A lovak és a kocsik fenntartását csak a gazdagok engedhették meg maguknak, és bár a győzelemért járó dicsőséget a magukénak tekintették, általában kocsihajtókat fogadtak fel, hogy a versenyek veszélyeinek ne ők maguk legyenek kitéve. Gyakoriak voltak a – sokszor halálos kimenetelű – balesetek is.

A neves kocsihajtók egyike volt Nero római császár is, aki i. sz. 67-ben részt vett az olümpiai kocsivsersenyen, ám a szabályok nem különösebben érdekelték. A négylovas versenyben egy tízlovas kocsival vett részt, de így sem tudta teljesíteni a távot, mivel leesett a kocsijáról. Ennek ellenére őt kiáltották ki győztesnek, mondván, ő nyerte volna a versenyt, ha sikerül befejeznie a futamot.

Csalás, ujjtörés és halál

Az ökölvívás, a birkózás és a kettő keveréke, a pankráció szintén szorosan kapcsolódott a valódi harchoz.  A bokszolók bőrszíjakból készített kesztyűt viseltek, és mivel nem létezett ring, nem tudták sarokba szorítani ellenfelüket, és a végtelen terület egyben a verseny időtartamát is meghosszabbította. Ha a viadal órákig elhúzódott, akkor a bokszolók megegyezhettek, hogy bemosnak egyet egymásnak, miközben a másik nem védekezik.

Legalább egy esetben haláleset is előfordult az ökölvívóversenyek során. Pauszaniasz beszámol róla például, hogy egy Damoxenosz és egy Kreugasz nevű versenyző viadalán előbbi kinyújtott újjakkal felhasította ellenfele bőrét, és kiszakította a beleit. A birkózás és a pankráció is brutális küzdelemmel járt. A birkózóknak háromszor kellett a földre vinniük ellenfelüket a győzelem érdekében, és mivel nem voltak súlycsoportok, a nagyobb tömegű sportolók óriási előnnyel indultak. A pankrációban a harapáson és az ellenfél bőrének körömmel való felsértésén kívül minden megengedett volt. Egy „Ujjhegy úr” néven ismert versenyző arról volt ismert, hogy már a küzdelem elején eltörte ellenfele ujjait, hogy világossá tegye, ki a mérkőzés egyértelmű esélyese. Egy másik versenyző ellenfelei bokáját csavarta ki. 

A versenyszámok gyakori brutalitása ellenére – paradox módon – az olimpiák időszaka a rövid béke heteit jelentette az egymással gyakorta hadban álló városállamok életében. Az olimpikonok szabadon utazhattak a játékok idején, a részt vevő államoknak pedig be kellett szüntetniük ellenségeskedésüket. Mivel az 5. századtól kezdve Észak-Afrikából, Kis-Ázsiából, az Ibériai-félsziget nyugati részéről és a Fekete-tengertől is érkeztek atléták, a fegyverszünetet idejét háromhónaposra hosszabbították meg. A rendelkezést megszegőknek bírságot kellett fizetniük Zeusz olümpiai templomában.

Zeusznak számos szobrot emeltek, és ökröket vágtak le a tiszteletére a versenyek idején. Az i. sz. 2. századra az összegyűlt hamvak már hét méter magasan álltak. A játékok kezdetén az atléták Zeusz előtt tettek esküt. A sportolók testvérei, apjai, valamint edzői szintén Zeusz előtt tettek esküt arról, hogy betartják a szabályokat, valamint arról, hogy a versenyzőket legalább tíz hónapon át készítették fel a viadalokra.

A játékok persze ettől függetlenül nem voltak mentesek a csalástól. Voltak birkózók, akik olívaolajjal kenték be a testüket, hogy ellenfeleik ne találjanak fogást rajtuk, de emellett a bírák, valamint a versenytársak lefizetése is bevett szokásnak számított. Akiket tetten értek, nyilvánosan megkorbácsolták és bírság fizetésére kötelezték, szégyenüket pedig felirattal ellátott, a versenyzők stadionhoz vezető útja mentén felállított szobrokkal tették még hangsúlyosabbá. Az ókori olimpiák számos aspektusához hasonlóan a NOB feltehetően ennek a szokásnak a felélesztését sem tervezi.