Melltarisznyák és eltűnt bugyik – viseltek-e alsóneműt a középkori nők?

Egy Ausztriában előkerült régészeti lelet kérdéseket vetett fel elődeink ruházkodási szokásaival kapcsolatban. A férfiak inget és a mai rövidnadrágra emlékeztető, térdig érő alsónadrágot viseltek, a nők hasonlóképp inget, de nadrág nélkül. Mindössze ennyit tudtunk a középkori alsóneműkről, de egy kelet-tiroli felfedezést követően mára bővebb ismereteink vannak arról, mit hordtak a nők a középkorban felsőruhájuk alatt.

Erkölcstelen tarisznyák

Az először 1190-ben említett Lengberg kastélyt a 15. században egy második szint ráépítésével fényűző palotává alakították át. 2008 júliusában egy átfogó felújítás során az egyik emeleti szoba padlózata alatt egy üreget találtak, tele hulladékkal, amely még a 15. századi építkezés során került oda. Az üregben uralkodó szárazság miatt a szemét szerves anyagból álló része, főleg megmunkált fa, bőr és különböző textíliák kiemelkedően jó állapotban maradtak meg.

A vászondarabok közül négy pedig a modern melltartókra emlékeztet. A döntő ismérv a jellegzetes kosarak megléte, míg az ókori görög és római mellpántok egyszerű bőr- vagy vászoncsíkok voltak, amelyek a test köré tekerve inkább lelapításra, mintsem kihangsúlyozásra szolgáltak.

Léteznek írott középkori források, amelyek a női mell megtartására utalnak, de mind meglehetősen homályosan fogalmaznak. Henri de Mondeville, IV. (Szép) Fülöp francia király és utódja, X. Lajos udvari sebésze 1312–20 között született Cyrurgiájában így írt: „némely nők […] két tarisznyát helyeznek ruhájukba, a mellek méretéhez, szorosra igazítva, majd minden reggel beléjük teszik [a mellüket] és egy hozzáillő pánttal, ha lehet, rögzítik”.

Ezek az „erszények” az ókori mellpántokkal azonos célt – a nagy mellek megtartását – szolgálták. Ellenben az „ingek tarisznyákkal, amelyekbe melleiket teszik”, amelyekről Konrad Stolle panaszkodik a Türingia és Erfurt történetét részletező 1480-as krónikájában, gyaníthatóan az ellenkező hatást érték el, ugyanis Konrad a „teljességgel szemérmetlen” kifejezéssel zárja leírását.

Egy ismeretlen 15. századi délnémet szerző egyértelműen a mellek hangsúlyozására utalt szatirikus költeményében: „Számos nő csinál két melltarisznyát, és azokkal rója az utcákat, hogy minden ifjú, ki rájuk néz, láthassa szépséges melleiket; De akiknek túl nagy a melle, szűk erszényeket csinál, hogy ne legyen a városban pletyka a nagy melleiről.” Mint látható, a középkori melltartók mindkét irányba működtek.

A Lengberg kastélyban talált „melltartók” közül kettő „tarisznyás ingnek” tűnik. Sajnos mindkettőnek csak egy-egy kosara maradt meg, de úgy tűnik, a kosarak fölött a dekoltázs takarására szolgáló anyagrész is tartozott hozzájuk; így leginkább egy rövid, épp a mellek alatt végződő ing és egy melltartó kombinációjaként írhatók le.

A harmadik sokkal közelebb áll egy modern melltartóhoz, és elképzelhető, hogy ezt írta le az ismeretlen német szerző „tuttenseck”, vagyis „melltarisznya” néven. Két széles vállpánttal rendelkezik, és a kosarak szakadozott szélei egy hátsó pánt jelenlétére is utalnak. A vállpántokat varrott csipke, a „tarisznyák” alsó szegélyét paszomány és csipke díszíti. A negyedik „melltartó” leginkább a modern hosszított („longline”) modellekhez hasonlít, amelyek az 1950-es években voltak népszerűek, de mára sem mentek ki a divatból. Ennél a példánynál mindkét kosarat két-két vászondarabból varrták össze, és az őket közrefogó szövet leér a bordakosár aljáig, hat fűzőlyukkal az oldalán, amelyekkel szorosra lehetett húzni. Keskeny vállpántokat és a dekoltázst díszítő csipkét is találunk rajta.

A melltartók közül kettőt radiokarbonos kormeghatározásnak vetettek alá a svájci Szövetségi Műszaki Főiskolán, és az eredmény szerint a 14. század vége és a 15. század második fele közti időszakból származnak.

Nincs bizonyíték arra, hogy minden középkori nő hordott volna „melltarisznyákat” – de néhányan biztosan. Bár társadalmilag elfogadott lehetett a mellek laposítására történő használata, a mellek alakjának kiemelését az ezt övező panaszok és szatirikus megjegyzések tanúsága szerint általában nem nézték jó szemmel.

A férfihatalom alsója

A jelenleg elfogadott álláspont szerint a nők nem hordtak bugyit vagy más hasonló alsóneműt egészen a 18. század végéig. A Lengbergben talált, tökéletes állapotban fennmaradt vászon alsónadrág viszont újra begyújtotta a vitát: férfi vagy női?

A lengbergi alsónadrág a 14–15. század fordulóján kialakult típushoz tartozik; ekkor kezdett a férfiak harisnyája vagy nadrágja két külön szár helyett egyetlen ruhadarabbá válni, így nem volt szükség többé a hosszú szárú alsónadrágra, hogy kitöltse a helyet a két különálló szár között. Az alsónadrág kiterítve homokórára emlékeztető alakot formáz, keskeny szíjakkal a sarkoknál. Háromszor is megfoltozták vászondarabokkal, amelyek mostanra átfedik egymást.

A korabeli festmények, fametszetek és miniatúrák – szakrális és világi eredetűek egyaránt – kizárólag férfiakat ábrázolnak ilyen alsónadrágban: egy kis darab, az ülepet és az ágyékot takaró szövet, a csípőnél masnira kötött szíjakkal rögzítve. Amikor nők viselnek (alsó)nadrágot, az mindig a középkorban elterjedt humorforrás, a „fejtetőre állt világ” kontextusában jelenik meg.

A nadrágok és alsónadrágok a férfihatalom jelképei voltak, és az őket viselő nők vagy házsártos, a férjük tekintélyét elorozni próbáló feleségek, vagy erkölcstelen perszónák voltak. Boccaccio De claris mulieribus (Híres asszonyokról) című könyvének 1474-es német fordításának egyik illusztrációja Szemiramisz asszír királynőt és két udvarhölgyét ábrázolja – alsónadrágban. A szöveg pedig ezt mondja róla: „Szemiramisz, egykor Ninosz felesége, saját fiának öltözött be”, és „úgy mondják, számos férfinak odaadta magát, köztük saját fiának, Ninüasznak is”.

Az alsónadrágokra is vonatkozik az, ami a melltartókra: csak, mert úgy gondolták, a nőknek nem kéne hordaniuk őket, még nem biztos, hogy nem is hordták – különösen, mert a hónap bizonyos napjain igen hasznosak. Szóval mit csináltak a nők a menstruáció alatt? Némely – főleg férfiaktól származó – beszámolók szerint semmit, azt a képet festve, mintha a nők vércseppeket hagytak volna maguk mögött, amerre csak jártak. De két angol bibliafordítás, az 1609–10-es Douay-Rheims Bible és az 1611-es King James Bible említi a „tisztulásban lévő nő rongyait” (Izajás 64:6). A szóhasználat azt sugallja, hogy a fordító tisztában volt a szövetdarabok ilyetén használatának lehetőségével – és az alsónadrág a helyükön tartotta volna a „rongyokat”.

A 16. században néhány itáliai nő biztosan hordott bugyit. Toledói Eleonóra (1522–62) bírt egy példánnyal 1561-ben, ötven évvel később pedig számos darabot készítettek Medici Mária francia királyné (1573–1642) számára. De a női alsóneműk még mindig rosszallást váltottak ki. Pietro Bertelli 1594-es Diversarum nationum habitus (Különböző nemzetek öltözete) című könyvében a nők közül csak a velencei kurtizán visel alsónadrágot. Másrészről viszont az angol Fynes Moryson, aki 1591–95 között beutazta Európát, így írt az itáliai hölgyekről: „A város szüzei, és különösen a nemeshölgyek […] sok helyütt selyem- vagy vászonnadrágot viselnek ruhájuk alatt”. De hozzáteszi: „Láttam kurtizánokat […] férfinak öltözve, szegfűszínű vagy világos zekében és nadrágban.” Továbbá a németalföldi nők is hordtak bugyit, legalábbis Moryson ezt írja: „a legfőbb hölgyek közül néhány nem bírván a különös hideget […] vászonból vagy selyemből való nadrágot visel”.

Mi a helyzet az angol nőkkel? Vajon I. Erzsébet viselt bugyit? 1603-ban készült temetési képmása fűzővel és bugyiban ábrázolja. Bár egyes vélemények szerint a keskeny alsónemű csak utólag, 1760 körül került rá, a „Nagy Királyi Ruhatár feljegyzései” (1558–1603) leírja, hogy John Colte 10 font sterlinget kapott „Ő megboldogult Felsége képmásáért […] egy fűzővel és egy alsónadrággal”. Emellett arra is van benne utalás, hogy Erzsébet birtokában volt „hat dupla vászon nadrág, finom hollandi szövetből”, amelyek 1587-ben készültek. Ezek vajon bugyik vagy harisnyák? De vajon Anglia királynője miért ne követelte volna ki magának ugyanazt a jogot a bugyihordáshoz, mint Franciaország királynője? És vajon ki merte volna megkérdőjelezni az alsónemű-választását?

Ami pedig a 17. századi Angliát illeti, Samuel Pepys író-poilitikus, arra gyanakodva, hogy felesége megcsalja, ezt írta naplójába 1663. május 15-én: „De szégyenkezem, ha arra gondolok, miképp választottam a hazugság útját, hogy lássam, viselt-e ma is a feleségem alsónadrágot, mint szokott”; június 4-én pedig: „…és figyeltem, hogy lássam, vesz-e magára bugyit a feleségem, és ő, szegény lélek, vett”.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy minden középkori és kora újkori nő viselt melltartót és bugyit, de néhányan mindenképp. Figyelembe véve, hogy a Lengbergi „melltarisznyák” egy kastélyból kerültek elő, valószínűleg a felsőbb néprétegek között voltak elterjedtek, illetve olyan nők között, akik valamilyen okból nem fordítottak nagy figyelmet a társadalmi konvenciókra.