Mégsem a halottakat festették a japán sírok falára
Nem a halottakat ábrázolják a dél-japán Kjúsú szigetén található, Kofun-kori sírkamrák falfestményein felbukkanó emberalakok - derül ki az Antiquity című régészeti folyóiratban közzétett legújabb kutatásból. C. Zancan tanulmánya rávilágít, hogy a 6-7. századi ábrázolások egy egységes, a halálról és az ősök tiszteletéről szóló vizuális hagyomány szimbolikus elemei voltak.
- Az Antiquity című régészeti folyóiratban megjelent új tanulmány szerint a 6-7. századi, japán Kofun-kori sírkamrák falfestményein látható elnagyolt emberalakok nem az elhunytakat ábrázolják.
- A Kjúsú szigetén vizsgált leletek azt mutatják, hogy az arctalan pálcikafigurák mérete eltörpül a részletgazdag állatábrázolások mellett, és csupán a túlvilági átmenet szimbolikus kísérőiként szolgáltak.
- A dekorációk szigorú rituális logikát követve az élők és holtak birodalma közötti határokat jelölték ki, éles kontrasztot mutatva a kortárs koreai sírok státuszszimbólumaival.
A kései Kofun-korban, a Krisztus utáni hatodik és hetedik század folyamán jelentős átalakuláson mentek keresztül a szigetország elit temetkezései. A korábbi, lezárt halomsírokat felváltották az oldalsó bejárattal ellátott kőkamrák, amelyeket a családok éveken át, újabb temetések céljából folyamatosan újranyitottak.
Japán díszített sírjainak több mint fele az ázsiai kontinenssel, különösen a Koreai-félszigettel szoros történelmi kapcsolatot ápoló Kjúsú szigetén található. A sírkamrák falait körök, hajók, lovak és geometrikus minták borítják, amelyek között elszórtan emberi alakok is megjelennek. Az új elemzés rávilágított, hogy ezek az apró, többnyire arctalan figurák nem rendelkeznek az életkort, a nemet vagy a társadalmi rangot jelző egyedi vonásokkal.
A kutatók megállapították, hogy az emberalakok szinte soha nem játsszák a főszerepet a vizuális kompozíciókban; méretük rendre eltörpül a környező állatok vagy szimbólumok mellett. Az Ózuka-sír leletanyaga egyértelműen bizonyítja, hogy az aránytalanság nem a művészi képességek hiányából fakadt. A bejárat közelében látható hat lovas jeleneténél az állatokat részletgazdagon, nagy szemekkel, díszes hámokkal és a nemüket is feltüntetve festették meg, míg az azokat megülő embereket csupán elnagyolt, arctalan pálcikaemberként ábrázolták, akik a lovak méretének alig negyedét teszik ki. Ez a tudatos művészi döntés azt jelzi, hogy az alkotók számára a temetkezési térben más szimbólumok hordoztak kiemelt fontosságot.
A figurák térbeli elhelyezkedése egy szigorú rituális logikát követett a sírokon belül. A sziklába vájt bejáratok külső oldalán fegyveres, arcvonásokkal is rendelkező alakok álltak, akik a sír megközelítőivel néztek farkasszemet. Az élők és a holtak birodalma közötti határvonalat, a sírkamrába vezető folyosót egy másik figuracsoport jelölte ki, míg a legkisebb alakokat a hátsó falra festették, közvetlenül oda, ahol maga a holttest nyugodott.
Ez is érdekelhet
Ez az elrendezés éles kontrasztot mutat a koreai Kogurjo-királyság kortárs sírjaival, ahol a hatalmas, középpontba állított emberi figurák az elhunyt társadalmi státuszát hirdették. Ezzel szemben Kjúsú szigetén a geometriai formák és az állatok domináltak, az emberalakok pedig az ősök világába vezető átmenet állomásait jelképezték.
A tanulmány szerzője szerint a személyes részletek szándékos mellőzése arra utal, hogy a festmények nem egy-egy konkrét történelmi személy dicsőítését, hanem a halálról szóló közös hitvilág megörökítését szolgálták. A kutatás egyben felhívja a figyelmet a Kjúsú szigetén található páratlan régészeti emlékek kritikus állapotára is: a több mint ezerháromszáz éves falfestmények jelentős része az időjárási körülmények és az öregedés miatt folyamatosan pusztul, így a kora középkori japán temetkezési szokások e ritka bizonyítékainak azonnali dokumentálása elengedhetetlen a jövőbeli kutatások számára.
