Lehet, hogy mégsem az Arnolfini házaspár látható Van Eyck leghíresebb festményén
A 15. századi flamand festészet egyik legismertebb alkotása, Jan van Eyck 1434-ben készült Arnolfini házaspár című festménye a művészettörténet egyik legtöbbet vitatott rejtélye, amelyet egy új elmélet most alapjaiban kérdőjelez meg. A londoni National Gallery friss, Van Eyck portréit bemutató kiállításának katalógusában megjelent tanulmány szerint a képen valójában maga a festő és felesége látható. A The Art Newspaper beszámolója arra világít rá, hogy bár a felvetés nem teljesen új, a részletes bizonyítási kísérlet komoly szakmai vitát váltott ki a vezető európai művészettörténészek között.
- Egy német kurátor a londoni National Gallery új kiállításának katalógusában kérdőjelezte meg az Arnolfini házaspár identitását.
- Stephan Kemperdick szerint az 1434-es festményen maga Jan van Eyck és felesége, Margareta látható.
- Számos elismert művészettörténész vitatja az elméletet, a korabeli leltári bejegyzések és a szemszínek eltérése miatt.
Stephan Kemperdick, a berlini Gemäldegalerie régi német, németalföldi és francia festményekért felelős kurátora a festményen látható, szokatlanul nagy és hangsúlyos feliratra alapozza elméletét. A „Johannes de eyck fuit hic 1434” (Jan van Eyck itt volt, 1434) felirat a kutató szerint közvetlen fizikai kapcsolatot teremt a művész és a megfestett férfi alakja között.
Kemperdick érvelésében kitért az ágy támláján, a női alak feje közelében faragott formában megjelenő Szent Margit-ábrázolásra is, amely véleménye szerint szimbolikus utalás a művész feleségére, Margareta van Eyckre. A berlini múzeum szakembere ráadásul átnevezte a gyűjteményükben található, egyértelműen ugyanezt a férfit ábrázoló Van Eyck-portrét is, elhagyva az Arnolfini nevet.
Az Arnolfini családnévhez való ragaszkodás egy 16. századi hivatkozáson alapul. W. H. James Weale brit művészettörténész az 1860-as években azonosította a festményt Ausztriai Margit Habsburg-németalföldi kormányzó egyik korabeli leltárában. A francia nyelvű dokumentumban a „hernoul le fin” kifejezés szerepelt, amelyet a kutatók hagyományosan a Luccából származó, Brüggében tevékenykedő gazdag olasz kereskedőcsalád, az Arnolfinik nevének eltorzult francia változataként értelmeztek. Kemperdick ezzel szemben most azt állítja, hogy a leltári bejegyzés valójában nem vezetéknevet takar, hanem egy későbbi, a festményen látható alakot „megcsalt csalóként” azonosító gúnynevet jelenthet, mivel a késő középkorban a művet sokan zsánerképként, és nem valós portréként értelmezték.
A londoni National Gallery szakértői, Emma Capron és Nicholas Flory ugyanakkor komoly fenntartásaiknak adtak hangot a publikált elmélettel kapcsolatban. A kurátorok legfőbb ellenérve, hogy a festő feleségéről, Margaretáról fennmaradt egy 1439-es, egyértelműen azonosított Van Eyck-portré (amely a brüggei Groeningemuseum tulajdona, és szintén szerepel a londoni tárlaton). Ezen a későbbi képen a nőnek szürkéskék szeme van, míg az Arnolfini házaspár női alakjának szeme egyértelműen barna. Más vezető szakemberek, mint Till-Holger Borchert és Maximiliaan Martens szintén szkeptikusak maradtak, és továbbra is kitartanak amellett, hogy az 16. századi leltári bejegyzés nagy bizonyossággal a luccai családra utal.
Jan van Eyck (1390 körül – 1441) a kora németalföldi reneszánsz festészet legkiemelkedőbb alakja, Jó Fülöp burgundi herceg udvari festője volt. Különleges olajfestési technikája, a részletek hihetetlenül precíz, mikroszkopikus kidolgozása, valamint a fények és árnyékok valósághű ábrázolása forradalmasította az európai művészetet.
Ez is érdekelhet
Legismertebb műve a genti oltárképe mellett az 1842 óta Londonban őrzött Arnolfini házaspár, amely a perspektivikus ábrázolás és a rejtett szimbolika (a hűséget jelképező kutya, a mindent látó isteni szemet szimbolizáló domború tükör) iskolapéldájává vált. A festmény rejtélyét fokozza, hogy az olasz kereskedőcsalád lehetséges tagjai közül Giovanni di Arrigo Arnolfini a kép készítésekor még nem volt nős, míg unokatestvére, Giovanni di Nicolao Arnolfini felesége már halott volt.
A londoni National Gallery "Van Eyck: The Portraits" című, 2027. április 11-ig látogatható kiállítása a művész mind a kilenc fennmaradt fatáblás portréját összegyűjtötte. Bár a most megjelent tanulmány új dimenziót adhat a kép értelmezésének, a galéria hivatalosan továbbra is az eredeti azonosításnál marad. Ha Kemperdick elmélete végül bizonyítást nyerne, annak messzemenő következményei lennének a művészettörténetre nézve: többek között érvénytelenítené a londoni múzeum egy másik, 1433-as Van Eyck-festményének jelenlegi, „feltételezett önarcképként” való besorolását is. Az új hipotézis jól mutatja, hogy az életrajzi adatok hiányában Van Eyck munkássága még hatszáz év távlatából is a művészettörténet egyik legizgalmasabb, megfejtetlen területe maradt.