Auschwitz után a lőszergyárban folytatódott a fogság: Fisch Sarolta emlékei
Egy bihari zsidó család mindennapjaitól Auschwitzon át a német hadiiparig vezet Fisch Sarolta története, aki túlélte a holokausztot, ám a fogság testi következményeit élete végéig viselte. A Magvető Kiadó Tények és Tanúk című sorozatában megjelent "Elmondom neked…" című kötet visszaemlékezése a deportálás előtti falusi életet és a hazatérés után is folytatódó megpróbáltatásokat egyetlen összefüggő sorsként mutatja be.
- Fisch Saroltát 1944-ben Berekböszörményből a nagyváradi gettón át Auschwitzba deportálták, majd egy németországi lőszergyárban dolgoztatták.
- A robbanóanyagokkal végzett kényszermunka egész életre szóló egészségkárosodást okozott számára.
- A Magvető Kiadónál megjelent visszaemlékezést lánya jegyezte le, a történeti jegyzeteket pedig unokája állította össze.
Fisch Sarolta 1924-ben született Berekböszörményben, és 2020-ban hunyt el. Húszéves volt, amikor a magyar hatóságok rokonaival együtt a nagyváradi gettóba hurcolták, majd Auschwitzba deportálták, ahol családjának számos tagját meggyilkolták. Őt magát később a Kassel közelében fekvő Hessisch Lichtenau hadiipari üzemébe szállították kényszermunkára. A 2026 szeptemberében napvilágot látott kötethez Spiró György írt előszót, a jegyzeteket pedig az emlékező unokája, Selmeci Bojána Veronika készítette, így a könyv három nemzedék közös munkájával őrzi meg a család történetét.
Szegénység és összetartás a bihari határ mentén
A visszaemlékezés nagy erénye, hogy részletesen megidézi az elhurcolás előtti világot. A felbukkanó rokonok nem pusztán későbbi áldozatokként, hanem hús-vér családtagokként, szomszédokként és a megélhetésükért küzdő emberekként jelennek meg. A családi emlékezet olyan mindennapi részleteket is megőrzött, amelyek a hivatalos nyilvántartásokból szükségszerűen kimaradnak: hogyan osztották meg egymás között a munkát, ki vigyázott a gyerekekre, és mit jelentett a gyakorlatban a rokoni összefogás.
A könyv elején Sarolta korai apai árvaságát és családja szegénységét idézi fel. Édesanyja toll és nyersbőr felvásárlásából tartotta el gyermekeit, gyalog vagy kerékpárral járva a környező falvakat; amíg ő úton volt, a kicsikre a rokonok viseltek gondot. A történet jól érzékelteti a vidéki zsidóságon belüli vagyoni különbségeket: a kereskedői foglalkozás ebben a közegben gyakran bizonytalan, filléres bevételekre épülő létfenntartást jelentett, a szűkösség pedig még a beteg családtagok ellátását is behatárolta. A szülői ház, az iskola, a templomok és a rokonok otthonai egy szorosan összeszövődött határ menti közösséget rajzolnak ki, amelyet a személyes találkozások, az üzleti kapcsolatok és a vallási ünnepek tartottak össze.
Jogfosztástól az auschwitzi szelekcióig
Ezt a szerves közösségi hálót számolta fel a többéves állami jogfosztást követő deportálás. Az 1938-tól megszavazott zsidótörvények fokozatosan ellehetetlenítették a családok megélhetését, Magyarország 1944. március 19-i német megszállása után pedig a német és a magyar hatóságok szoros együttműködésével felgyorsult a zsidóság kifosztása és elhurcolása. A gettósítást a magyar közigazgatás, a rendőrség és a csendőrség hajtotta végre: május 15. és július 9. között mintegy 437 ezer embert deportáltak Magyarországról, túlnyomó többségüket Auschwitzba.
A táborba érkezőket azonnal szelekciónak vetették alá. A vagonokból kiszálló családokat szétválasztották, az SS orvosai pedig rövid szemrevételezéssel döntöttek arról, kit minősítenek munkaképesnek, és kit küldenek egyenesen a gázkamrákba; az időseknek és a kisgyermekeknek szinte semmi esélyük sem volt az életben maradásra. A munkára kiválasztott foglyok azonban szintén csak bizonytalan haladékot kaptak: éhezés és erőszak várt rájuk, miközben sokukat más koncentrációs táborokba és hadiipari üzemekbe szállították tovább.
Kényszermunka a robbanóanyaggyárban
Fisch Sarolta fogságának következő állomása, Hessisch Lichtenau a táborrendszer kevésbé ismert, ám a tömeggyilkosság és a gazdasági kizsákmányolás összefonódását pontosan mutató helyszíne volt. 1944. augusztus 1-jén ezer, döntő részben magyarországi zsidó nő érkezett ide Auschwitzból. A foglyokat Buchenwald egyik külső altáborában helyezték el (anélkül, hogy megjárták volna a főtábort), és a közeli Hirschhagen robbanóanyaggyárában dolgoztatták őket, amelyet a Dynamit Nobel vállalatcsoporthoz tartozó Verwertchemie működtetett.
A nők naponta gyalog tették meg a tábor és az üzem közötti mintegy öt kilométeres utat. A gyárban tizenegy órás műszakokban, mindössze félórás szünettel dolgoztak a lőszerek előkészítésén és tisztításán, valamint a mérgező robbanóanyagok feldolgozásán. A legyengülés és a betegség itt is közvetlen életveszélyt jelentett: az SS 1944 októberében 206, munkaképtelennek minősített nőt visszaküldött Auschwitzba, ahol a megérkezésük után szinte bizonyosan meggyilkolták őket.
Sarolta túlélte a tábort, ám 1945-ben, huszonegy évesen súlyos betegen tért haza. Ahogy arra Spiró György előszava is kitér, a németországi kényszermunka következtében kialakult nyelőcsőszűkülete élete végéig elkísérte. A fizikai sérülés így évtizedekkel a felszabadulás után is mindennapi valósággá tette számára az üldöztetést, összekötve a fogság hónapjait a háború utáni hosszú évtizedekkel.
Ez is érdekelhet
Három nemzedék emlékezete
Az "Elmondom neked…" nem csupán egyéni sorsdokumentum, hanem a családi emlékezet átadásának lenyomata is. A címben szereplő személyes megszólítás jelzi, hogy eredetileg családon belüli elbeszélésről volt szó, amelyben Sarolta saját élményei mellett a meggyilkolt rokonoktól egykor hallott történetek is helyet kaptak.
Azzal, hogy az édesanya szavait a lánya lejegyezte, az unoka pedig történeti jegyzetekkel egészítette ki, a bensőséges családi tudás a külső olvasók számára is követhető tanúságtétellé alakult. Míg a szakmai jegyzetapparátus a nevek, a földrajzi helyszínek és a történelmi háttér pontosításában segít, addig az élőszavas elbeszélés megőrzi mindazt az érzelmi többletet, ami a puszta adatok mögött rejlik: kiknek a hiányával kellett együtt élnie a hazatérőnek, és hogyan vált a túlélő története a következő nemzedékek közös örökségévé.