Langyos sör, hideg virsli: mindennapok a kommunista tömegszervezetekben

A Kádár-korszakban az uralkodó párt a tanácsokat és a „társadalmi” szervezeteket is ellenőrizte. Ebből következett, hogy az MSZMP területi, munkahelyi alegységei döntöttek közvetlenül vagy közvetve az élet majd minden kérdéséről, legyen szó költségvetésről, elérendő népgazdasági célokról vagy a helyi ünnepségekről, rendezvényekről. Az 1980-as évekre jellemző „felpuhulás” az ellenőrzés mértékén ugyan változtatott, magának a rendszernek a működésén azonban nem.

Párttag is „lógott” a SZER-en

Az egyes intézmények pártalapszervezetei az MSZMP szervezeti rendszerében és működésében kulcsfontosságú helyet foglaltak el. A tagság számára mindenekelőtt ezek biztosították azt a keretet, amelyben a párthoz való tartozás megvalósult. Az irányítás, az ellenőrzés és a társadalommal való kapcsolattartás az úgynevezett instruktorok személyén keresztül valósult meg. Elviekben ők biztosították, hogy a pártvezetés ne szigetelődjön el a nyolcvanas években már nyolcszázezer főt számláló párttagságtól, képes legyen az új impulzusok fogadására, a tömegek nagy része pedig azonosuljon a politikai döntésekkel, vagy legalább fogadja el azokat.

A párttagok tájékozódásának fóruma az alapszervi gyűlés lett volna. A felsőbb pártszervek elemzései szerint azonban itt többnyire a titkár előterjesztését hallgathatták meg, a tagok számára ezek sokszor felsorolásszerűek, sablonosak voltak. Az információ sokszor megrekedt az alapszervi titkárnál, még az országos/helyi ügyekben is többet tudtak meg a sajtóból, mint az MSZMP hasonló szintű szerveitől. „Emiatt is van bizalmatlanság, kevés ismeret a felsőbb szervek munkájáról, sok a »jólértesültség«, a pletyka, az informális csatornákon történő információszerzés” – állapította meg az MSZMP Budapesti Bizottsága Párt- és Tömegszervezetek Osztálya által „a párton belüli demokrácia érvényesüléséről” és az alapszervezetek feladatairól írt jelentés.

Pedig a tagságnak igénye volt arra, hogy országos kérdésekről tájékozódjon. Egy 1987-ben készült anonim felmérés szerint egy részük jelezte, hogy „a jobb és konkrétabb tájékozódása miatt” hallgatja többek között a Szabad Európa Rádió (SZER) magyar nyelvű adásait, olvassa az ellenzék kiadványait, továbbá jelezték, „hogy különböző folyóiratok sokkal »bátrabban« és »valósághűbben« foglalkoznak a társadalmi élet kérdéseivel, mint pl. a Népszabadság”.

A dolgozók „hangulatáról”, azaz az őket legjobban érdeklő bel- és külpolitikai véleményekről az alapszervezetektől felfelé haladva értesült a legfelsőbb pártvezetés is. Miközben nyilvánvalóan nagy szenzáció volt a nyolcvanas évek hangulatjelentéseiben is a magyar űrhajózás sikere, Csernobil, az útlevélkérelmek vagy a bős–nagymarosi vízlépcső, egyre nagyobb súlyt kapott a gazdasági élet, a lakossági fogyasztási cikkek hiánya vagy bősége, „az életszínvonal csökkenése, valamint a társadalmi-politikai feszültségek növekedése”.

Népfrontos itt mindenki

A pártutasításokat, irányelveket a társadalom felé az MSZMP országos „hálózata” mellett az úgymond társadalmi szervezetek – például a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ), a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége, a Magyar Szovjet Baráti Társaság, a Magyar Úttörők Szövetsége és a Magyar Honvédelmi Szövetség (MHSZ) vagy a különböző egyesületek, lakóbizottságok, szövetkezetek – juttatták el.  Ezek a szervezetek ott voltak az oktatásban (a nyolcvanas években a fővárosban például több mint ötszáz közoktatási intézményben közel hétezer párttag pedagógus dolgozott), a kulturális és művészeti életben, a lakóbizottságokban, s mindenütt programokat szerveztek, de még a választások lebonyolításában is tevékeny részt vállaltak.

Mindezeket a Hazafias Népfront (HNF) fogta össze, amely területi szervezetein keresztül látta el az országgyűlési és tanácstagválasztások megszervezését és lebonyolítását, valamint a társadalmi rétegekkel való kapcsolattartást. Előbbinél a „tömegtájékoztatást” a helyi képviselő-csoportok biztosították. A nyolcvanas évek közepének újdonságát a kötelező kettős, illetve lehetséges többes jelölés jelentette az országgyűlési választásokon, hiszen a korábbi gyakorlat szerint csak a népfront jelöltjeire lehetett szavazatokat leadni (1985-ben a „spontán” jelöltek közül 32 jutott be az országgyűlésbe). A társadalmi kapcsolatok legfőbb csatornái ugyanakkor a különféle akciósorozatok (Béke és barátság hónap, Békét mindenkinek lakótelepi gyermekprogramok, Béke, az emberiség és a környezetvédelem, Kirándul a család akciósorozatok, Mindenki győztes lehet teljesítménypróba stb.), a bizottságok (alkotmány, ifjúsági, nőügyi, sport stb.) voltak. A népfront továbbá saját médiaportfólióval rendelkezett, benne a Magyar Nemzet, a Képes Újság, a Népfront, az Olvasó Nép és a Honismeret című lapokkal.

Buli, majd elhidegülés

Speciális pártcsatorna volt a KISZ. Az MSZMP ifjúsági szervezetének legfőbb feladatául azt jelölték meg, hogy felkészítse a fiatalságot a párttagságra, és különféle rendezvények, programok megszervezése mellett, annak ürügyén részt vegyen az ifjúság politikai nevelésében, szabadidejük felügyeletében, szórakozásuk irányításában. Az egy-egy koncerten való részvétel, de a könyvek, hanglemezek beszerzése, a diszkóklubok megszervezése legtöbbször a KISZ-en keresztül zajlott. A szövetség lapja a Magyar Ifjúság, az Ezermester és a Füles volt. Tagjai mindemellett számos „társadalmimunka-felajánlást” tettek, részt vettek a Budapest Sportcsarnok felépítésében, a Margitszigeti Úttörőstadion felújításában vagy éppen a metróhoz kapcsolódó munkálatok kivitelezésében is.

A mai napig vitát generálnak az úgynevezett építőtáborok is, amikor gyakran városi fiatalok vettek részt építkezéseken, mezőgazdasági munkákban. A legtöbb akkori részvevőnek ez a mai napig nosztalgikus emlék, hiszen „jó bulinak” számított, a vállalatok, termelőszövetkezetek dolgozói egykoron viszont joggal panaszkodtak a fiatalok rosszul végzett munkájára.

A nyolcvanas évek közepén a helyi KISZ-szervezetek funkcionáriusai nap mint nap tapasztalhatták, hogy a fiatalok számára az ifjúsági szövetségi tagság már nem annyira vonzó, mint korábban. „Csökkent a KISZ-nek mozgósító szerepe. Nem igazán tudja a KISZ megtalálni a forradalmi szerepét, mint mondjuk annak idején, amikor a Hanság lecsapolását végezték építőtáborokban” – mondta a VII. kerületben működő, 30-as számú Szakmunkásképző Intézet másodéves rádió- és tv-műszerész tanulója, illetve KISZ szervező titkára az 1985-ös budapesti pártértekezleten.

Habár a párt folyamatosan fiatalításra törekedett, hiába számláltak a nyolcvanas évek közepén a 34 ezer alapszervezetben már 913 ezer KISZ-tagot, az ötvenes években sem túlreprezentált 30 év alatti korosztály aránya a párttagságban ekkorra mégis 8% alá süllyedt. Az MSZMP nyilvántartásaiból egyértelműsíthető, hogy a pártot elhagyók száma is nőtt, 1988-ban az előző évhez képest megtízszereződött. A kilépés indokai általában a bürokrácia, a „szervezeti élet elhidegülése”, az „összeköttetések érvényesülése” voltak, az óvatosabbak a családi okra, vagy az egyéni sérelemre, sőt voltak, akik – talán meglepő, de – a vallásosságra hivatkoztak. Megdöbbentő őszinteséggel nyilatkozott egy kilépő párttag: „az elmúlt évek helyi és központi politikájának eseményei kétségessé tették számomra az eddig tanultak valószínűségét. 40 évi munka után nem tudok egy 3 tagú családot elfogadható szinten [el]tartani.”

Robog a barátságvonat

Az úttörőszövetség taglétszáma (pártoló tagokkal együtt) a nyolcvanas években megközelítette a másfél milliót. A 6–14 éves tanulók 98%-át avatták fel úttörőnek. A kisdobos- és úttörőközösségek tevékenységét közel 102 ezer úttörővezető és 117 ezer pártoló tag segítette. A kék és vörös nyakkendős csapatok 7300 KISZ-szervezettel, 2980 üzemmel, szövetkezettel, 14 400 szocialista brigáddal építettek ki kapcsolatot.

Az úttörőmozgalomnak két fő feladata volt: a kisdobosok és az úttörők világnézeti, politikai erkölcsi nevelésének erősítése, az úttörők KISZ-életre való felkészítése, de kétségtelenül hasznosak voltak azok az akcióik, amelyeket a polgári gondolkodás és életmód hiányában szervezniük kellett: a környezetvédelmi őrjáratok, társadalmi munkában a közterületek (parkok, játszóterek) rendben tartása, a napközis táborok, a papír- és vasgyűjtések. Az úttörők számára a legnépszerűbbek a sport- és turisztikai programok voltak.

Néhány, a Budapesti Úttörőelnökség által szervezett program 1982-ből: Kisegítő iskolák járőrversenye, Tájékozódási Kupa őszi fordulója, parlamenti fenyőfaünnepség, kisdobos egészségügyi vetélkedő, bábcsoportok területi elődöntői, Úttörő Honvédelmi Kupa lövészverseny, modellező-, tűzoltó-, rádió-iránymérő verseny és Barátságvonat a Szovjetunióba.

A szövetség – a KISZ-hez hasonlóan – folyóiratokat tartott fenn, ezek sorába tartozott a Pajtás, a Kisdobos, a Dörmögő Dömötör és a Szegeden szerkesztett Kincskereső.

Generációk között

A pártszervek által rendezett, koordinált események voltak az állami ünnepségek is, köztük például Budapest felszabadulása (február 13.), a szovjet hadsereg megalapítása (február 23.), az 1848–1849-es szabadságharc és polgári forradalom (március 15.), a magyar Tanácsköztársaság kikiáltása (március 21.), hazánk felszabadulása (április 4.), Lenin születése (április22.), a győzelem napja (május 9.), a nagy októberi szocialista forradalom (november 7.), továbbá a nemzetközi nőnap (március 8.), a május elseje, az alkotmány ünnepe (augusztus 20.), a fegyveres erők napja (szeptember 29.). A központi ünnepségek mindig reprezentatív helyszíneken zajlottak (például a Gellért-hegyi Felszabadulási emlékműnél), és sokszor demonstratív jelleget kaptak (légi és vízi parádé).

A kötelező protokoll szerint részt vettek benne az MSZMP központi és helyi bizottságainak, a tanácsoknak, a fegyveres erőknek, a társadalmi és tömegszervezeteknek a vezetői és „az ideiglenesen hazánkban tartózkodó szovjet parancsnokok”. Néha meghívást kaptak olyan, az aktuális ünnephez kapcsolódó személyek, mint többek között Budapest „felszabadításának” harcosai vagy az egykori partizánok.

Különösen nagy szervezést igényelt a pártszervezetektől a proletárinternacionalizmus ünnepe, május 1-je, hiszen Budapesten 150–200 ezer dolgozó vonult fel a Dózsa György úton, az alkalomra dekorációk készültek, azt országszerte majálisok, kulturális és sportprogramok színesítették. Az ünnep lehetőséget adott az „1919-es veteránokkal” való találkozók megszervezésére is, ami kétségkívül ápolta a generációk közötti kapcsolat kialakulását. A szervezés döccenőiről korabeli vicc is született: Miről szól a május 1-je? A langyos sörről és a hideg virsliről.

Kommunista és szabad a szombat

Általában valamely ünnepséghez, évfordulóhoz kapcsolódtak az úgynevezett kommunista szombatok, jubileumi és kongresszusi (munka)versenymozgalmak, amelyek lebonyolítása az ötnapos, illetve 40 órás munkahét 1981 és 1984 közötti bevezetése miatt egyre nehézkesebbé vált. Ahogy az említett pártértekezleten a Pamutfonóipari Vállalat vezérigazgatónője fogalmazott:

"A mi iparunkban a szabad szombat bevezetése óta a dolgozóknak, üzemi vezetőknek nincs szombatja, gyakran vasárnapja sem, mert a többlettermelést a létszám katasztrofális csökkenése és hígulása miatt csak túlórákkal lehet létrehozni. Teljesen mindegy a dolgozók szempontjából, hogy túlórának, vagy VGMK-nak [vállalati gazdasági munkaközösségnek] nevezem, a lényeg, hogy leányaink és asszonyaink nem a családjukkal töltik a pihenőidőt. Megunja a férj, megsínyli a gyerek.”

Ezek a „felajánlások” valójában sokszor a „fusi” és a „maszek” munkák, esetleg a vállalati ünnepségek leplezései voltak, de a részvételt sem volt egyszerű megszervezni, hiszen ekkoriban álltak át az iskolák az 1976-ban bevezetett 11 napos ciklusról 10 naposra, azaz már nem volt minden második szombaton tanítás. Azonban ezeket a hétvégi napokat a gyerekeknek, ha a szülők dolgoztak, vagy kommunista szombatot tartottak, gyakran az iskolában, napköziben kellett tölteniük.