2024. nyár: Hírhedt emberrablások
ITT vásárolhatsz termékeinkből

A csehek „nem tanultak a mi ’56-unkból” – a prágai tavasz és a magyar katolikus egyház

2023. március 29. 16:05 Múlt-kor, Aetas

A ’60-as évek magyarországi átlagpolgára a prágai tavasz reformjairól, valamint a reformfolyamatnak véget vető 1968. augusztus 21-i katonai intervencióról és a rákövetkező eseményekről tájékozódni kívánván csak rendkívül szűrt és torzított híradásokhoz juthatott, ha forrásai a hivatalos médiumok voltak. Ám ahogy a korai ’50-es években sem, a ’60-as évek végén még kevésbé lehetett az országhatárokat hermetikusan lezárni. A felvidéki magyarsággal való rokonsági, ismeretségi és kulturális kapcsolatok már önmagukban jelentékeny rést ütöttek a hivatalos hallgatás falán. Ennél is sokkal hatékonyabb „réstörőknek” bizonyultak a Szabad Európa Rádió és az Amerika Hangja (illetve a nyugati határszélen fogható osztrák televízióadások), amelyeknek a valós hírekre kiéhezett magyar rádióhallgatók döntő többsége korábban is célközönsége volt, a tárgyalt időszakban pedig különösen. E hírforrások sem ellensúlyozhatták azonban az alapvető „valóság-alulkínálatot”, amely más korokban is jó táptalaj volt a rémhírek, valamint a pesti humor, a politikai viccek számára, az utóbbiak pedig műfajukból adódóan metaforikusan a lényeget ragadták meg.

Prágai tavasz

Mezey András Prágai tavasz, prágai ősz – Egyházpolitika és a magyar katolikusok reagálásai korabeli hangulatjelentések alapján című tanulmánya az Aetas történelemtudományi folyóirat 34. évfolyamának 3. számában jelent meg, és az alábbi linkre kattintva teljes egészében olvasható.

A szűrt és valós hírek, rémhírek hatása alól természetesen a magyar egyházak hívei, papjai, lelkészei sem vonhatták ki magukat. Kérdés, hogy mindennapi életüket, intézményeik működését befolyásolták-e a prágai tavaszról, majd következményeiről szóló információk, miként vélekedtek a fejleményekről, milyen jóslásokba bocsátkoztak ezekre vonatkozóan.

Jelen tanulmányunkban erre keressük a választ, elsősorban a katolikus egyházra fókuszálva, hiszen az egypártrendszer fenntartói számára végig ez a makroközösség és intézmény maradt az első számú közellenség. Ugyanakkor a csehszlovákiai események természetesen a magyar evangélikus és református egyházakat sem hagyták hidegen, sőt egy vonatkozásban helyzetük még kényesebb is volt, hiszen képviseltetniük kellett magukat a Keresztyén Békekonferencián, amelynek aktuális értekezletét március végén épp Prágában tartották.

Az Állami Egyházügyi Hivatal 1951-es alapításától kezdve rövid megszakítással mindvégig az egyházakat ellenőrző és kézben tartó legfelsőbb pártállami szerv volt, gyakorlatilag önálló minisztériumként, mindenkori elnöke pedig államtitkári minőségben funkcionált. A Hivatal 1968-as szereplése azért is figyelemreméltó, mert épp a megelőző év végén kötött megállapodást a Belügyminisztériumon belül működő állambiztonsági szervekkel (III/I), amelynek értelmében bizonyos hírszerző és belső elhárító tevékenységet folytathatott, bár informálisan ezt korábban is megtette. Így a nagyobb közérdeklődést kiváltó bel- és külpolitikai események idején maga az ÁEH szintén gyűjtött hangulatjelentéseket.

E hangulatjelentésekből és a beszélgetésekről készült feljegyzésekből a megfélemlítettség és a közéleti állóvíz sajátos egyvelege rajzolódik ki. A magyar katolikus egyház ekkor már túl volt 1945 utáni történelme sokadik megpróbáltatásán. Gazdasági létalapját a földosztással vesztette el, a ’40-es évek végén, ’50-es évek elején lezajlott főpapi perek (Mindszenty József, Grősz József), valamint a felülről kikényszerített békepapi mozgalom a hierarchia gerincét roppantotta meg, az egyházi iskolák államosítása viszont a leghatékonyabb formájú ifjúságnevelést vette ki a kezéből, illetve kényszerítette illegalitásba.

A II. világháború és a rendszerváltás közt eltelt időszakban mintegy 515 világi pap és 392 szerzetes szenvedett rövidebb-hosszabb börtönbüntetést, egyházi személyt bírósági ítélettel végeztek ki. A forradalom után berendezkedő, majd konszolidálódni kezdő Kádár-rendszer egyházpolitikai irányváltását az 1958. júniusi-júliusi párthatározatok fémjelezték: a pártvezetés a népfrontpolitikát előtérbe helyezve a deklaráció szintjén már különbséget tett a vallásos világnézet, valamint a klerikális reakció közt. Míg az előbbi ellen az ideológiai, felvilágosító munkával vívott harcot propagálták, az utóbbi ellen politikai-adminisztratív (azaz rendőri) eszközökkel kívántak küzdeni.

E hatalmi-diplomáciai játszmák közepette a nagyvilágban épp az 1968-as év vált az egész évtized során felhalmozódott társadalmi-politikai feszültségek robbanással fenyegető tetőpontjává. A nyugat-európai és USA-beli diák- és néger polgárjogi lázadások, a vietnami háború elleni tiltakozáshullám, a könnyűzene tömeghatása és az „emberarcú szocializmus” csehszlovákiai reformkísérlete (a teljesség igénye nélkül) mind tekinthető úgy, mint ennek egy-egy indikátora. Magyarországot e nemzetközi hatások hullámverései meglehetősen lecsillapult és módosult formában érték el: a vietnámi háború elleni tüntetéseket maga az egypártrendszer szervezte-kontrollálta.

Viszont a rendszer organikus fejlődése és a magyar közelmúlt önmagukban is elegendőek voltak ahhoz, hogy a ’68-as esztendő itthon is az évtized tetőpontjává nőjön. A hosszas előkészítés után meghirdetett új gazdasági mechanizmus ugyan csak áttételesen illeszthető bele a világpolitikai fejlemények kontextusába (sokkal konkrétabban a szocialista blokk hasonló reformkezdeményezéseibe), mégis mint a rezsim önellentmondásait felerősítő s így végső fokon erózióját előkészítő folyamat messze túlmutatott önmagán. Más szóval, ha következetesen végig tudják vinni, a gazdaságirányítás kádári liberalizációja már a ’70-es évek végén beláthatatlan belpolitikai következményekkel járt volna. A prágai tavasz történései „kicsiben”, azaz rövid időtávon ezeket a következményeket „modellezték le”.

Nem véletlen, hogy a magyar közvélemény rokonszenvvel és saját országa jövőjét illetően várakozással tekintett rájuk. Az aktuális társadalmi feszültség – jobban mondva, amit a hatalomgyakorlók a megelőző és ezutáni korszakkal összehasonlítva is túldimenzionáltan így éltek meg – azonban nem ebből fakadt, sokkal inkább generációs jelleget öltött. Ez volt a Cseh Tamás által megénekelt „ifjúsági probléma”, amely nemcsak „nyár fele tetőzött”, hanem egész éven át: a hatalom egyfolytában félt a fiataloktól, bár azok nem foglaltak egyetemet, nem gyújtogattak, vagy hajigáltak macskaköveket, mint párizsi kortársaik.

Ám az új ízlésbeli, zenei trendeknek hódoló lázadásukban annak minden konszolidáltsága mellett is egy sokkal elementárisabb rémkép testesült meg: az 1956-ban fegyvert fogott pesti srácok emléke, akiket ők is nem egyszer példaképüknek tekintettek. Ilyen hús-vér hagyományt a nyugati jóléti államok diáklázadói nem mondhattak magukénak, s motivációik mögül a létező szocializmus diktatórikus elnyomása is hiányzott. Így csupán az establishment bürokratizmusa, a fogyasztói lét kiszámíthatósága és az unalom léphetett elő számukra fő ellenséggé.

Az aktuális külpolitikai eseményekről gyűjtött hangulatjelentések épp erről az attitűdről rögzítettek pillanatfelvételt, így aligha meglepő, hogy a prágai tavasz iránti már említett rokonszenv keresztény közegben már jóval árnyaltabb, és csak kevés megszólalónál érhető igazán tetten. Többségük magánbeszélgetéseiben is némi fenntartással nyilatkozik róla, majd a prágai ősz idején már kimondottan aggodalmaskodva, elítélően: a reformfolyamat ikonikus vezére, Alexander Dubček szerintük „túl liberális”, „túl messzire ment”, vagy éppen „nagy könnyelműség volt a részéről kiengedni a kezéből a hatalmat”.

Ebből következőleg a nyilatkozók helyeslik – ha óvatoskodva is és a békés kibontakozásban reménykedve – a reformkísérleteknek véget vető katonai intervenciót: „…»időben való segítség«, »jól átgondolt« volt a fegyveres beavatkozás. Remélhetőleg ezután nem megmerevedés, hanem konszolidáció jön.” „Várható volt a közbelépés, hogy az 1956-os ellenforradalom véres eseményeit megelőzzék” – jelentette ki Szabó Zoltán esztergomi teológiai tanár. A magyar közelmúlt egyébként is jó összehasonlítási alap volt, többfelől elhangzott az a vélemény, hogy a csehek „nem tanultak a mi ’56-unkból”.

Elgondolkodtató, hogy az ÁEH hivatalnokai mire számítottak az általuk kezdeményezett elbeszélgetéseknél, hiszen aki tehette, természetesen kitért a nyílt véleménynyilvánítás elől. Többen hangsúlyozták, hogy „nincs idejük politizálni”, „nem lehet ma még tisztán látni” az események okait és a kimenetelét, vagy épp tájékozatlanságot mutattak (ami a hivatalos híradásokat tekintve nem is lehetett meglepő).

Bánk József győri segédpüspök sem kommentálta sem az intervenciót, sem az előzményeit, ehelyett pacifista elmélkedésbe kezdett arról, hogy egyre több feszültséggóc van a világban, és egyre nyomasztóbb hatalom az emberek kezében: „…több ezer szputnyik van már fenn az űrben, és az emberiség mégis boldogtalan. Vajon hova fog ez vezetni?” – tette fel végül a szónoki kérdést. Az apolitikus kívülálló szerepébe bújt Bartos Béla tassi plébános pedig csupán azon sajnálkozott, hogy a történtek miatt nem jutott hozzá időben új Skoda autójához.

Támogasd a Múlt-kor szerkesztőségét!

Miért támogassam a Múlt-kort?

2024. nyár: Hírhedt emberrablások
Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.
12 450 ft 9 990 Ft
Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.
20 000 ft 14 990 Ft
Legfrissebb
Legolvasottabb

Játsszon!

Miről híresült el I. Miklós pápa?

Történelmi adattárak

Mi történt a szülinapomon?

Adja meg e-mail címét, és hetente megküldjük Önnek a Múlt-kor legjobb írásait!

Bezár