Közelebb kerültek a kutatók a hétköznapi maja közösségek életéhez
A kisebb vidéki maja közösségek mindennapi étrendjét és mezőgazdasági alkalmazkodóképességét térképezte fel egy új tanulmány. Az emberi maradványokon végzett stabil izotópos vizsgálatok bizonyítják, hogy a közemberek étkezése bár alapvetően a kukoricára épült, a helyi környezeti erőforrások rugalmas kiaknázásával biztosította a lakosság túlélését az egykori társadalmi és környezeti válságok időszakában.
- A guatemalai Petén térség kisebb településeiről származó csontmaradványok vizsgálata bizonyítja, hogy a kukorica a hétköznapi maják mindennapi táplálkozásának is a legfőbb alapja volt.
- A lakók étrendje rugalmasan alkalmazkodott a helyi környezethez, így a folyók mentén élők több halat, míg a hegyvidékiek több kukoricát fogyasztottak.
- A kutatás szerint a kukoricatermesztés jelentősége a klasszikus maja korszakot követő társadalmi átalakulások és a nagyvárosok elnéptelenedése után sem csökkent.
A történettudomány és a régészet eddig elsősorban a nagy maja városok, mint Tikal, Calakmul és Caracol elit rétegeinek temetkezéseire fókuszált, így a vidéki lakosság táplálkozási szokásairól kevés információ állt rendelkezésre. A mostani kutatás során a szakemberek ötvenhét emberi csontkollagén és harminchét fogzománc mintáját elemezték, amelyek a guatemalai Petén régió délkeleti részének kisebb lakókörnyezeteiből származnak.
A szén és nitrogén kémiai arányainak mérésén alapuló stabil izotópos elemzés lehetővé tette a kutatók számára, hogy pontosan nyomon kövessék az egykori növényi és állati eredetű táplálékok, valamint a tengeri vagy édesvízi erőforrások fogyasztásának arányát a klasszikus maja korban, vagyis a 250 és 900 közötti időszakban.
Az eredmények rávilágítottak arra, hogy a vidéki települések lakói a nagy központokhoz hasonlóan kiemelten támaszkodtak a kukoricára, étrendjüket azonban más növényekkel, illetve kukoricatáblákon táplálkozó vagy azzal etetett szárazföldi állatok húsával is kiegészítették. Szarvasok, pekarik, kutyák és pulykák egyaránt szerepeltek az étlapon, de az adatok jelentős regionális eltéréseket is mutattak a földrajzi adottságok függvényében.
A hegyvidéki területeken élők táplálkozása erősebben kötődött a kukoricához, míg a szavannás vidékeken magasabb volt az édesvízi halak, csigák és hüllők aránya. A kutatók megfigyelték a fogyasztás életkor szerinti eloszlását is, eszerint a kisgyermekek kevesebb kukoricát fogyasztottak, ami a szilárd táplálékok bevezetésével fokozatosan nőtt a felnőttkor felé közeledve.
A felfedezés új perspektívába helyezi a klasszikus maja civilizáció összeomlásának időszakát és az azt kísérő mezőgazdasági folyamatokat. A kutatás adatai szerint a kukoricára való utaltság a települések elnéptelenedésével párhuzamosan sem csökkent, sőt bizonyos területeken fokozódott a kilencedik század végén. A posztklasszikus korai központokból származó minták ugyanakkor az izotópértékek nagyobb változatosságát mutatják, ami egy sokkal diverzifikáltabb élelemszerzési stratégiára utal.
Ez a variabilitás egyértelműen bizonyítja, hogy a vidéki közösségek a politikai és környezeti instabilitásra fenntartható és ellenálló élelmiszer-termelési válaszokat adtak, kiegészítve a korábbi tudományos ismereteket a civilizáció túlélési mechanizmusairól.
