Kenyérre épült az ókori mediterrán étrend
A ma egészségesnek tartott, zöldségekre és tengeri halakra épülő ókori mediterrán étrend csupán egy utólagos mítosz, valójában a gabonafélék jelentették a korabeli táplálkozás alapját. Konstantine Panegyres történész friss elemzése szerint a modern felfogás egy szelektív rekonstrukció, amely figyelmen kívül hagyja a korszak társadalmi és földrajzi valóságát.
- Az ókori Mediterráneumban élők étrendjének alapját a mai elképzelésekkel ellentétben a gabonafélék és a kenyér jelentették.
- A zöldségek és a halak mindennapos fogyasztása nem volt általános, a halhús kifejezetten drága luxuscikknek vagy nehezen elérhető élelemnek számított.
- A ma ismert, egészségesnek tartott mediterrán étrend csupán egy modern, szelektív rekonstrukciója a változatos egykori étkezési szokásoknak.
A klasszikus korban a kenyér és a különböző gabonapépek alkották a mindennapi kalóriabevitel jelentős részét. Ezt támasztják alá a korszak legfontosabb orvosi szövegei, köztük a 129 és 216 között élt Galénosz írásai. A neves orvos az élelmiszerek tulajdonságairól szóló munkájában a búzát nevezte a legértékesebb és legszélesebb körben használt tápláléknak.
A kenyér nem kiegészítője, hanem az étkezések fő eleme volt, bár megítélése társadalmanként változott. Míg Julianus római császár a leginkább tápláló élelemként hivatkozott rá, addig a húst és tejet fogyasztó etiópok emésztésre alkalmatlan ételnek tartották a gabonakészítményeket. Galénosz feljegyzései rávilágítanak a feldolgozás fontosságára, egy rosszul elkészített, finomítatlan gabonából főzött kása ugyanis súlyos emésztési zavarokat okozott a korabeli leírások szerint.
Az ókori emberek étrendjében a gyümölcsök és zöldségek is szerepeltek, de ezeket gyakran inkább gyógyászati célokra használták, mintsem a mindennapi táplálkozás alapjaként. A zöldségekben gazdag étrend az ókorban sokszor nem a tudatos egészségmegőrzés, hanem a szegénység jele volt. A modern mediterrán konyhával ellentétben a hüvelyesek, mint a lencse, a csicseriborsó és a csillagfürt sokkal jelentősebb szerepet töltöttek be, mivel olcsó és tartalmas tápanyagforrást biztosítottak.
A friss hal szintén nem számított általános élelmiszernek, elérhetősége a földrajzi elhelyezkedéstől és az egyén anyagi helyzetétől függött. Rómában például a Tiberis folyóból származó halak fogyasztása sokszor egészségügyi kockázatot is jelentett a szennyvíz miatt, a tengeri hal pedig kifejezetten drága luxuscikknek minősült.
A 200 körül alkotó Athénaiosz görög író munkássága is rávilágít arra, hogy a Mediterráneumban nem létezett egyetlen, egységes étkezési kultúra. Leírásaiból kiderül, hogy az élelmiszerek ára és elérhetősége régiónként drasztikusan eltért. Míg a mai Spanyolország területén fekvő Lusitania provinciában a tengeri herkentyűk és a húsok rendkívül olcsók voltak, addig a birodalom más részein a halért vagyonokat kellett fizetni.
A korabeli receptek szintén eltérnek a mai ízléstől, egy Krisztus előtt ötödik századból származó szicíliai leírás például vastag sajtréteggel és bőséges olajjal javasolta elkészíteni a halat.
A kutatás végkövetkeztetése szerint a jelenlegi mediterrán étrend egy utólagos, modern konstrukció, amely a korabeli valóságból kiemeli az olívaolajat és a zöldségeket, miközben elhallgatja az ókori menüket uraló jelentős mennyiségű kenyeret és sajtot.
