Kardcsörtetés, pátosz és kódolt traumák: 1848 ezer arca a magyar filmvásznon

A magyar filmgyártás elmúlt több mint egy évszázadában az 1848–49-es forradalom és szabadságharc ábrázolása sosem pusztán a múltidézésről szólt. A némafilmek színpadias pátoszától a Horthy-korszak operettes könnyedségén át a modern mozi látványos akciójeleneteiig a mozgókép mindig a társadalom titkos vágyainak, traumáinak, vagy éppen emlékezetpolitikai céljainak tükre volt. Hogyan lett Petőfiből osztályharcos agitátor, majd hollywoodi akcióhős?

Amikor a 19. század legvégén a mozgókép megjelent Magyarországon, az 1848-as szabadságharc még nem távoli, poros történelem volt. A dualizmus korában az „öreg honvédek” köztiszteletben álló, élő szereplői voltak a kávéházak és a sétálóutcák mindennapjainak. A nemzet emlékezetét Jókai Mór heroikus, romantikus prózája és a korszak akadémikus történelmi festészete uralta. Nem meglepő hát, hogy a legelső filmes próbálkozások is ezt a grandiózus, de statikus vizuális világot másolták.

A némafilmkorszak elveszett öröksége

A korai magyar filmgyártás kutatása sokszor a régészethez hasonlít: a hazai némafilmek mintegy 93 százaléka – a gyúlékony celluloid és a történelmi viharok miatt – megsemmisült. Így sokszor csak megsárgult plakátok, újságkivágatok és forgatókönyv-töredékek mesélnek az első próbálkozásokról. Tudjuk azonban, hogy az úttörő rendezők (mint például Garas Márton, aki 1920-ban a Névtelen vár című Jókai-művet vitte vászonra) még nem a történelmi valóság kritikai bemutatására törekedtek. A korabeli némafilmek kamerái statikusak voltak; a beállítások Madarász Viktor vagy Székely Bertalan festményeinek teátrális „élőképeit” (tableau vivant) reprodukálták. Nem összefüggéseket kerestek, csupán illusztrálták azt a dicsőséges nemzeti mítoszt, amelyet a közönség már betéve ismert.

Operett-történelem a Horthy-korszakban

Az első világháborús vereség és az 1920-as trianoni békeszerződés traumája alapjaiban írta át a történelem funkcióját Magyarországon. A Horthy-korszakban a filmipar a megrendült nemzeti önbizalom helyreállítását kapta feladatul. Amikor a 30-as években a hangosfilm tömegmédiummá vált, a stúdiók rájöttek: a legkönnyebben úgy lehet gyógyítani a nemzeti sebeket, ha a szabadságharcot csillogó, „fehértelefonos” romantikába és fülbemászó dallamokba csomagolják.

Petőfi, a kommunista agitátor

Az 1948-ban államosított filmipar a kommunista pártállam közvetlen irányítása alá került. A Rákosi-rendszernek életbevágóan fontos volt, hogy saját diktatúráját a magyar függetlenségi küzdelmek logikus folytatásaként – és beteljesüléseként – mutassa be.

Ennek a törekvésnek a csúcsa az 1953-as, csillagászati költségvetésből készült Föltámadott a tenger volt. A film valójában Révai József népművelési miniszter tollbamondása alapján készült: a történetben Petőfi Sándor szinte osztályharcos, proto-kommunista agitátorként vezeti a pesti népet. A polgári reformereket (mint Batthyány Lajos) háttérbe szorították, a szabadságharcot eltipró cári orosz intervenció tényét pedig a szovjet-magyar „örök barátság” jegyében igyekeztek a lehető legkisebbre kicsinyíteni. A film nem a 19. századról szólt, hanem a Rákosi-korszak ideológiáját vetítette vissza a múltba.

Nemzeti giccs és kódolt 56-os traumák

Az 1960-as és 70-es évek elhozták a magyar film formanyelvi forradalmát, a Kádár-korszak kultúrpolitikája pedig kettős játékot űzött 1848 emlékezetével. Egyfelől Várkonyi Zoltán rendezésében zöld utat kaptak a grandiózus, színes, szélesvásznú Jókai-adaptációk (köztük az 1965-ös A kőszívű ember fiai). Ezek az alkotások magas színvonalú szórakoztatást nyújtottak, és egy depolitizált, biztonságos szelepet biztosítottak a nemzeti büszkeség megélésére.

Másfelől viszont a szerzői filmesek elkezdték lebontani a heroikus pátoszt, hogy a múlt díszletei között beszéljenek az 1956-os forradalom kibeszéletlen, cenzúrázott traumájáról. Sára Sándor 80 huszár (1978) című mesterműve a deheroizálás csúcsa: nincs benne lobogó zászló, csak sár, fagy, kilátástalanság és értelmetlen halál. Lugossy László Szirmok, virágok, koszorúk (1984) című filmje pedig a világosi fegyverletétel utáni fojtogató Bach-korszakot mutatja be – a besúgók, a megalkuvás és a poszttraumás teher világa a kortárs kritika szerint is a Kádár-kori konszolidáció tűpontos metaforája volt.

Polgári rehabilitáció és akció-mítosz

A rendszerváltással a cenzúra megszűnt, a filmfinanszírozás átalakult, és a kötelező ideológiai elvárások eltűntek. Az 1990-es évek gazdasági nehézségei miatt eleinte nem készültek nagyszabású történelmi filmek, de az ezredfordulótól kezdve több, markánsan eltérő alkotói megközelítés rajzolódott ki, amelyek mind másként értelmezték 1848 történelmi forrásait.

Bereményi Géza állami megrendelésre készült megaprodukciója, a 2002-es A Hídember a radikális márciusi ifjak helyett a reformkori arisztokráciát, Széchenyi Istvánt helyezte a középpontba. A film szakított a leegyszerűsítő ellenségképpel. Klemens von Metternich kancellár (Darvas Iván alakításában) nem egy gonosz karikatúra, hanem egy rendkívül intelligens, a birodalom egyensúlyát védő, racionális reálpolitikus. A film a történelmi források (naplók, levelezések) alapján a politikai kompromisszumok és a diplomácia nehézségeit hangsúlyozta, reflektálva a 2000-es évek elejének polgári, konzervatív értékrendjére.

2015-ben Rudolf Péter hatrészes televíziós sorozata, a Fehér Béla azonos című regényéből készült Kossuthkifli volt talán a legdrasztikusabb szakítás a korábbi 1848-as kánonnal. A cselekmény 1849-ben játszódik, egy abszurd road-movie formájában. A forradalom és szabadságharc itt nem dicsőséges, magasztos eseménysor, hanem egy kaotikus, groteszk, sárral, babonákkal és emberi kicsinyességgel teli háttér. A sorozat megosztotta a közönséget és a kritikát is, de irodalom- és filmtörténeti szempontból tökéletesen illeszkedett a posztmodern mítoszrombolás trendjébe.

Kárpáti György Mór független, kis költségvetésű 2019-es szerzői filmje, a Guerilla a szabadságharc egy eddig teljesen elhallgatott epizódjára, a világosi fegyverletétel utáni hetekre fókuszál. A filmben nincsenek látványos csaták vagy ismert történelmi hősök. A történet az erdőben bujkáló, a fegyverletételről még nem tudó, sebesült honvédek pszichológiai drámája. Míg a korábbi filmek a hősiességet emelték ki, a modern történelmi kutatásokkal összhangban a Guerilla a háború utáni poszttraumás stresszt, a kilátástalanságot, az éhezést és a fizikai szenvedést mutatta be kíméletlen realizmussal.

A legélesebb váltást azonban a 2024-ben bemutatott Most vagy soha! hozta el. A készítők nyíltan felvállalták, hogy egy új, a Z-generáció számára is vonzó mítoszt akarnak teremteni. A történelmi hűséget (például azt a tényt, hogy március 15. zsenialitása éppen a vértelen, békés nyomásgyakorlásban rejlett) feláldozták a modern hollywoodi akciófilmek oltárán. A Guy Ritchie-filmeket idéző verekedések és a fiktív osztrák titkosügynök, Farkasch beemelése éles vitákat váltott ki a történészek (köztük Hermann Róbert) körében, de egyértelműen jelezte: a mozgókép ma is hajlandó a populáris látványosság kedvéért újraírni a valóságot.

A folyamat tehát kört írt le: 1848-49 filmes emlékezete az ideológiai mítoszépítéstől a nyers realizmuson át eljutottunk a digitális akció-mítoszig.