Juntája tagjait is lefokozta a puccsal hatalomra került Pinochet tábornok

17 éve, 2006. december 10-én halt meg Augusto Pinochet chilei tábornok, aki 1973-ban véres puccsal döntötte meg Salvador Allende törvényesen megválasztott elnök uralmát. Az országot ezután a katonai kormányzat vezetőjeként, majd 1990-ig államfőként irányította. Megítélése máig megosztja a chileieket: sokan a véres megtorlások felelősét, mások viszont az országot a kommunizmustól megmentő, a gazdaságot konszolidáló államférfit látják benne.

Hatalomátvétel és véres megtorlás

Augusto José Ramón Pinochet Ugarte egy felső középosztálybeli valparaísói család sarjaként látta meg a napvilágot 1915. november 25-én. A gyalogsági tisztképző, majd a santiagói katonai akadémia 1936-os elvégzése után – ahova csak harmadik próbálkozásra vették fel – a hadiakadémia instruktora lett. 1966-ban megkapta a dandártábornoki rangot, 1969-ben a hadsereg vezérkari főnökévé nevezték ki.

Politikai pályafutása 1973-ban kezdődött, amikor az országban már anarchikus állapotok uralkodtak. Az 1970-ben megválasztott, marxista ideológiában hívő Salvador Allende békés úton akarta szocialista állammá alakítani Chilét.

Az ország a latin-amerikai térségben a fejlettebb államok közé tartozott. Az ásványkincsek – elsősorban réz és vasérc – kitermelése és értékesítése mögött komoly gazdasági érdekek húzódtak meg. Ennek fényében nem meglepő, hogy az államosításokba kezdő Allende feldühítette a hazai vállalkozókat és a rézbányákat közel 80 százalékban birtokló Egyesült Államokat is.

A várt eredmények azonban elmaradtak, a nép remélt meggazdagodása helyett a tőke kiáramlott az országból, beruházások hiányában a bányák üzemeltetése nehézségekbe ütközött. A kormány kénytelen volt leértékelni a nemzeti valutát, miközben zuhanni kezdett a legfontosabb exportcikk, a réz világpiaci ára is.

Az Egyesült Államok kereskedelmi embargóval gyakorolt nyomást a szorult helyzetben lévő Chilére. Elszabadult az infláció, a kereskedelmi ügyleteket az államot megkerülve a feketepiacon bonyolították le, a szegénység rémétől rettegő lakosság sztrájkokat és tüntetéseket szervezett, amelyek leveréséhez a hadsereget kellett bevetni.

Allende kormányzását 1973 augusztusában a legfelsőbb bíróság és a parlamenti többség illegálisnak minősítette, mire az elnök a néphez „fellebbezett”. Az alkotmányos válság nyomán lemondott a hadsereg főparancsnoka is, helyére Allende Pinochetet nevezte ki, aki ekkor már a puccsot készítette elő.

Az amerikai támogatást élvező Pinochet elszánta magát a káosz megszüntetésére, és felszólította Allendét, hogy mondjon le, majd hagyja el az országot. A pénzügyi érdekek mellett a Truman-doktrína is közrejátszott az amerikai intervencióban: a kommunizmus elleni harcra az Egyesült Államok óriási pénzösszegeket áldozott.

A szocializmushoz rögeszmésen ragaszkodó, bukott elnök nem hallgatott a felszólításra, ezért a hadsereg – egy kubai típusú diktatúra megakadályozása érdekében – 1973. szeptember 11-én átvette a hatalmat. Az elnöki palotát, ahol Allende elbarikádozta magát, elfoglalták, az elnök reménytelen helyzetét látva öngyilkosságot követett el.

Az ország vezetését négytagú junta vette át, amelynek élére Pinochet került. Első intézkedése volt, hogy a katonai vezetésen belül megszilárdítsa hatalmát: 1974 júliusában már elnökként vezette az országot, a junta további tagjait pedig „tanácsadói” szintre fokozta le. Rendkívüli állapotot hirdettek ki, a pártokat betiltották, az ellenzékkel véresen leszámoltak.

Becslések szerint legkevesebb 3200 embert gyilkoltak meg, tízezreket zártak börtönbe (néhány év alatt ez a szám a 130 ezret is elérte). Egy időre még a nemzeti stadiont is koncentrációs táborrá alakították át, több ezren emigráltak.

Pinochet emberei egyes politikai foglyokkal napokon keresztül nagy hangerővel hallgattattak különböző slágereket, többek között George Harrison és Julio Iglesias dalait. A vallatók gyakran nyomták bele a foglyok fejét egy saját vizeletükkel és ürülékükkel teli vödörbe, áramot vezettek a nemi szervükbe, de a nemi erőszak sem volt ritka.

A gyanú szerint a híres chilei költő, Pablo Neruda sem természetes halállal vesztette életét. Nem csak az embereken állt bosszút az új katonai vezetés, gyakran került sor irodalmi művek megsemmisítésére és könyvégetésekre is. 1986-ban Gabriel García Márquez Titokban Chilében című könyvéből 15 ezer példányt dobtak a lángok közé.

A gazdaság konszolidációjától a bukásig

A véres megtorlások után megkezdődött a gazdaság helyreállítása. Az új gazdaságpolitikát az úgynevezett „chicagói fiúk” (a Chicagói Egyetemen végzett, Milton Friedman monetarista nézeteit követő közgazdászok) dolgozták ki, alapelvük szerint „Chile a proletárok országa helyett a vállalkozók országa lesz”. A diktatúra alkukötésre kényszerítette a chilei nemzetet: amennyiben elfogadják a regnáló hatalmat, az országot kivezetik a gazdasági válságból.

A szigorú monetáris politika és a szabadpiaci reformok meghozták eredményüket, Chile a térség legdinamikusabban fejlődő gazdasága lett. A privatizáció útjára lépő, „láthatatlan” állam olyan alapvető szektorokból is kihátrált, mint az egészségügy és az oktatás. A csoda azonban nem tartott örökké, a külföldi hitelek elapadása után, 1982-ben a nemzeti össztermék 14 százalékkal esett vissza, a munkanélküliségi ráta 30 százalékra emelkedett.

Pinochet 1974-ben korlátlan időre államfővé nyilvánította magát, és felvette a „Capitán General” címet. Politikájának alappilléreit az 1981-es új alkotmányban rögzítette, amely a mai napig – néhány reform kivételével – érvényben maradt. A változásra törekvő chilei polgárok a 2020. október 25-re kiírt népszavazáson óriási többséggel szavazták meg egy új alkotmány – és egy új alkotmányozó testület – felállítását, a végleges tervezet elfogadásáról a tervek szerint a jövő évben, 2022-ben döntenek.

A Pinochet által „védett demokráciának” nevezett rendszer kiterjesztette a hadsereg szerepet, torzította a választási rendszert, és a hatalmi ágakat sem választotta külön – a törvényhozás egyes feladatai közül többet a végrehajtó hatalom vezetője, az elnök gyakorolt.

Elnökségét népszavazás hosszabbította meg nyolc évvel 1981-ben, de a következő szavazással nem várták meg az 1989-es évet. 1988 októberében a lakosság többsége már újabb megbízatása ellen voksolt 55 százalék nem, 43 százalék igen arányban, ám Pinochet az 1989-ben megtartott első, valóban demokratikus szavazásig nem lépett vissza. A választók ekkor végül Patricio Aylwinnak szavaztak bizalmat, akivel kezdetét vette az ország demokratikus átalakulása.

Nemzetközi nyomásra 1990-ben lemondott elnöki tisztségéről, ugyanakkor 1998-ig még megtartotta a hadsereg főparancsnoki tisztségét, s örökös szenátorként hazájában mentelmi jog illette meg. A diktatúra felelősségre vonását tovább bonyolította egy 1978-ban született amnesztiatörvény, amelynek értelmében az 1973 és 1978 között elkövetett bűncselekmények elkövetőit nem ítélhették el.

Külföldön viszont nem húzódhatott jogi barikád mögé. 1998-ban az Egyesült Királyságba utazott orvosi vizsgálatra, és egy spanyol bíró, Baltazar Garzón elfogatóparancsára letartóztatták, végül 94 rendbeli kínzással vádolták meg.

Két évig tartó tárgyalások után betegségére hivatkozva szabadon bocsátották, és a cukorbeteg, kezdődő demenciától szenvedő diktátor visszatérhetett Chilébe. Pinochet 2002 júliusában lemondott örökös szenátori tisztéről, 2004-ben a fellebbviteli bíróság megvonta tőle a mentelmi jogot.

Ezután több eljárás indult ellene emberiesség ellen elkövetett bűncselekmények, pénzügyi visszaélések, gyilkosságban való bűnrészesség és adócsalás miatt, 2005 végén rövid ideig házi őrizetben is tartották. Bíróság elé állítani azonban nem sikerült, a tárgyalásokat újra és újra elhalasztották megromlott egészségi állapota miatt (többször kapott szélütést, agyvérzést, kétszer még az utolsó kenetet is feladták neki.)

Pinochet 2006. december 10-én halt meg szívroham következtében. Santiagóban, nem sokkal halála előtt egy nyilatkozatban elismerte politikai felelősségét a vezetése alatt elkövetett borzalmakért.