Gyémántmezőkön ülve szegényítette el országát a kongói diktátor, Mobutu

„Az embernek mindenki számára érthető példát kell statuálnia, és meg kell teremtenie az uralom feltételeit és annak szabályrendszerét. Mikor egy vezető döntést hoz, akkor döntött, és pont.” Mobutu Sese Seko, a Kongói Demokratikus Köztársaság (1971-től Zaire) vezetője, így kommentálta az uralma ellen szervezkedők nyilvános akasztását, amely 50 ezer ember előtt zajlott 1966 júniusában. Mobutu 1965. november 24-én vértelen katonai puccsal ragadta magához a hatalmat. Több mint három évtizedes regnálása alatt a kleptokrata diktátor közel 5 milliárd dollárral rövidítette meg az államkasszát, ezzel a tönk szélére sodorva az ásványkincsekben gazdag közép-afrikai országot.

Kerülőúton a hatalom felé

Joseph-Désiré Mobutu egy szakács és egy szobalány gyermekeként született 1930. október 4-én. Az intelligens, szabadidejében rengeteget olvasó Mobutunak egy szerelmi ügy miatt meg kellett szakítania tanulmányait és el kellett hagynia a katolikus misszió bentlakásos iskoláját. Az ifjú ezután hét éven keresztül a rendfenntartó feladatokat ellátó Force Publique-ban teljesített szolgálatot.

Mobutu olvasás iránti vonzalma fegyveres szolgálata alatt is megmaradt, előszeretettel forgatta Machiavelli, Churchill és de Gaulle műveit. 1956-ban leszerelt és újságírónak állt. Két év múlva Belgiumba utazott, hogy ott újságírói továbbképzésen vegyen részt. Itt számos antikolonista kongói fiatallal találkozott, köztük a Kongói Köztársaság leendő miniszterelnökével, Patrice Lumumbával, akivel barátok lettek.

Mobutu csatlakozott a Lumumba által alapított Kongói Nemzeti Mozgalomhoz, és nemsokára barátja jobbkeze lett. Egyesek szerint azonban Mobutut már ekkor behálózta a belga titkosszolgálat, hogy az adatokat gyűjtsön Lumumbáról és a kongói függetlenséget szorgalmazó Kongói Nemzeti Mozgalomról.

Az Afrika szívében fekvő Kongó belga gyarmatként kezdte a 20. századot, amelynek eleje különösen katasztrofális volt a Kongó-medencében élő bantuk számára. II. Lipót belga király ugyanis magánbirtokaként kezelte a hatalmas területet és ókori despotákat megszégyenítő módon, rabszolgasorba süllyesztette az ott lakó bennszülötteket.

A Kongói Szabadállam nyersgumitermelése óriási hasznot hozott az uralkodónak, de a vele járó embertelen munkakörülmények és a fékevesztett kizsákmányolás 14-15 millió kongói életét követelte.

A második világháborút követően, a nyugati államok gyarmatbirodalmainak szétesésével felcsillant a reménysugár. 1960-ban Patrice Lumumba, a Kongói Nemzeti Mozgalom vezetője megnyerte a választásokat, koalíciós kormány alakult és megszületett a független Kongói Köztársaság.

Lumumba nem feledkezett meg barátjáról, Mobuturól sem, akit egy külügyminiszteri poszttal ajándékozott meg. A forrongó politikai helyzet miatt azonban Mobutu hamarosan új pozícióba került, és átvette a kongói hadsereg irányítását.

A függetlenséget azonban nem követte egyetértés, az ásványkincsekben gazdag Katanga magától a köztársaságtól is függetlenedni akart. Az országban politikai instabilitás uralkodott, amelyet az egykori gyarmatosítók is szítottak.

A bányaérdekeltségeik miatt aggódó belgáknak azzal kellett szembesülnie, hogy Lumumba a Szovjetuniótól kért „fegyvert és paripát” a szakadárok megrendszabályozására.

A szovjetek fegyvert ugyan adtak, viszont Lumumba nem tudott fizetni a katonáinak, így a hadsereg vezetője, Joseph-Désire Mobutu megtalálta azokat a belga és amerikai csatornákat, amelyek a kommunista veszély elhárítása érdekében hajlandóak voltak pénzelni őt és katonáit.

A kinyitott pénzcsap meghozta a katonák lojalitását, Mobutu 1960 szeptemberében végrehajtotta első katonai puccsát, eltávolítva egykori barátját a kormány éléről. Lumumba fel akarta venni a kesztyűt, aminek az lett a vége, hogy Mobutu emberei átadták őt a szakadár katangai erőknek, akik brutálisan meggyilkolták a volt miniszterelnököt.

Tüzes nyomot és szegénységet hagyott maga után

A kongói krízis azonban nem akart megoldódni, így Mobutu a hadsereg fejeként 1965. november 24-én újabb vértelen puccsal magához ragadta a hatalmat.  Hatalomra kerülése után feloszlatta a parlamentet, és felszámolta a többpártrendszert, majd 1966 júniusában több százezres tömeg előtt kivégeztette Évariste Kimba egykori miniszterelnököt, valamint három minisztertársát.

Emberei két évvel később az amnesztia ígéretével hazacsalogatott ellenzéki vezért, Pierre Mulelét is kegyetlenül megkínozták: többek között a szemgolyóit és a nemi szervét is kitépték, majd – amikor még mindig életben volt – levágták a végtagjait.

Mobutu propagandahadjáratot indított az afrikai hagyományokhoz való visszatérés, valamint a gyarmati múlt maradványainak a felszámolása érdekében. Amellett, hogy Zairére keresztelte át az országot és a Kongó folyót, betiltotta a nyugati ruhaviseletet, a lakosságot az európai hangzású nevek lecserélésére kötelezte, és még a göndör haj kiegyenesítését is megtiltotta.

Ekkoriban vette fel a Mobutu Sese Seko Nkuku Ngbendu Wa Za Banga nevet, amelynek jelentése: hatalmas harcos, akinek kitartása és törhetetlen győzni akarása hódításról hódításra visz, tüzes nyomot hagyva lába után.

Ahogy teltek az évek, Mobutu személyi kultusza egyre bizarrabb jelleget öltött: a „hatalmas harcos” az állami televízió hírműsorának főcímében rendre egyfajta istenként megjelenítve szállt le a felhők közül. A nép fiai pedig azt híresztelték, hogy mahagóni sétabotjának, amelyet csak ő tud felemelni, hatalmas varázsereje van.

A nepotizmus és a korrupció az egész országot áthatotta. A diktátor minden fontosabb pozícióba rokonait és ismerőseit ültette, és egy idő után már ellenfeleit is különböző adományokkal és a meggazdagodás reményével kecsegtető hivatalokkal kenyerezte le.

Mobutunak harminc év alatt sikerült a világ egyik legszegényebb országává tennie Zairét, annak ellenére, hogy birodalma hatalmas réz-, kobalt- és uránérckészletekkel, valamint gyémántmezőkkel rendelkezett. Az ország elszegényedését jól tükrözte az utak állapota: 1960-ban Zaire tíz burkolt úttal rendelkezett, ebből az 1990-es évekre mindössze egy maradt többé-kevésbé használható állapotban, miközben a külföldi segélyeket elsikkasztó diktátor felépítette pompázatos, a dzsungel Versailles-jaként emlegetett palotáját.

A „hatalmas harcos” uralmának alkonya a hidegháború végén köszöntött be. A nyugati hatalmak bányaérdekeltségeik, valamint a szovjet és kínai befolyás növekedésétől való félelmük miatt sokáig szemet hunytak Mobutu diktatórikus hatalomgyakorlása felett, ám a bipoláris rendszer megszűntével a teljhatalmú vezető nemzetközi politikai tekintélye jelentősen devalválódott.

1996-ban a növekvő társadalmi és etnikai feszültségek miatt polgárháború tört ki Zairéban, amely maga alá temette Mobutu hatalmát is. Az „Afrika legnagyobb rablójának” kikiáltott diktátort a következő évben, marokkói száműzetésében érte a halál.