Japán közlegény megmentése – a katona, akinek 1974-ben ért véget a második világháború

A japán birodalom 1945. augusztus 15-én bejelentett kapitulációjával, illetve a szeptember 2-án aláírt feltétel nélküli megadásával fejeződött be a második világháború. Mindez meglehetősen váratlanul érte a japán népet, amelyet korábban arra készítettek fel, hogy az utolsó emberig harcoljon a szigetországban partra szálló szövetséges csapatok ellen. Voltak, akiket évekig, vagy akár évtizedekig el sem ért a hír (vagy éppen ellenséges propagandának hitték). Ilyen továbbharcoló katonák többnyire a Csendes-óceán stratégiailag kevésbé jelentős szigetein maradtak. Közülük a legnevezetesebb az 1974-ig „hadban álló” Onoda Hiroo története.

Egyértelmű parancs

Onoda 1922-ben született a Honsú szigetén található Vakajama tartományban, és 18 évesen csatlakozott a japán hadsereghez. Itt hírszerzőtisztté képezték a híres Nakano Iskola Futamata nevű tagozatán, ahol gerillaharcot is oktattak az ígéretes intelligenciájú tiszteknek. Ez a kiképzés később meghatározó szerepet játszott Onoda életében.

A 22 éves Onodát 1944. december 26-án vezényelték a Fülöp-szigeteki Lubang szigetére, ahol azt a feladatot kapta, hogy minden lehetséges módon akadályozza meg, hogy a sziget a szövetségesek kezére kerüljön. A parancs szerint el kellett pusztítania a leszállópályát és a kikötő mólóját is. Onoda egyedül érkezett, de egy már ott lévő japán egységhez csatlakozott. Az ott lévő, magasabb rendfokozatú tisztek azonban nem engedték meg neki, hogy a korábban kapott feladatait végrehajtsa. Mivel az említett infrastruktúra ép maradt, az amerikai és Fülöp-szigeteki csapatoknak nem volt nehéz dolguk Lubang elfoglalásakor.

A szövetségesek 1945. február 28-án szálltak partra a szigeten, és a japán csapatok nagy része vagy elesett a harcokban, vagy megadta magát. Látva helyzetüket, és bízva gerillakiképzésében, Onoda három társának megparancsolta, hogy tartsanak vele a sűrű dzsungellel borított hegyvidékre, amely az elrejtőzés egyetlen lehetőségét biztosította számukra a mindössze 24 kilométer hosszú és 10 kilométer széles szigeten.

Hitetlenkedés és ellenállás

Ezen hónapokban mind a Fülöp-szigeteken, mind a Csendes-óceán más helyszínein még sok helyen tartottak ki hozzájuk hasonlóan japán katonák. Onoda kétely nélkül bízott felettese, Tanigucsi Josimi őrnagy korábbi ígéretében: „Bármi is történjék, visszajövünk érted”, és annak a parancsnak is engedelmeskedett, hogy semmilyen körülmények között nem lehet öngyilkos.

A dzsungelben élő kis csapat először 1945 októberében értesült arról, hogy nincs miért tovább harcolni. A rejtőzködő katonák éppen megint lelőttek egy tehenet – rendszeresen jártak hasonló módon élelmiszert „rekvirálni” a környező településekről –, s akkor találták meg azt a japán nyelvű röplapot, amelyet a falusiak raktak ki a legelőre. „A háborúnak vége lett augusztus 15-én. Gyertek le a hegyekből!” – ez állt a papíron. Onoda és emberei arra jutottak, hogy mindez csak szövetséges propaganda, hiszen ha valóban vége a háborúnak, akkor a helybéliek sem lőnének már rájuk, amikor meglátják őket.

1945 végén már repülőről is szórták azokat a röpcédulákat, amelyen a Fülöp-szigetek védelmével hajdan megbízott japán hadsereg, a 14. területi hadsereg főparancsnoka, Jamasita Tomojuki szólított fel minden japán katonát a megadásra. Onodáék a szórólap tüzetes vizsgálata után arra a meggyőződésre jutottak, hogy az hamisítvány.

A gerillaegységben az első törés csak 1949 szeptemberében következett be: Akacu Juicsi közlegény megelégelte a többévi bujkálást, és otthagyta a többieket. Mintegy hat hónapot töltött ezután egyedül a dzsungelben, majd 1950-ben Fülöp-szigeteki katonáknak adta meg magát. Ezt követően Onodáék még a korábbiaknál is óvatosabban mozogtak, mivel attól féltek, Akacu elárulja őket. Ez annyiban volt csupán igaz, hogy a Fülöp-szigetekről hazaszállított Akacutól megtudta a japán közvélemény és a katonák családjai is, hogy életben vannak.

Az utolsó emberig

1952-ben – Akacu hazatérésének hatására – a három megmaradt katona családjaitól való leveleket és fényképeket szórtak le ismét repülőkről, amelyek szintén arra biztatták őket, hogy adják meg magukat. Onoda azt gondolta, a szövetségesek biztosan megszállták már Japánt, és kényszer alatt küldetnek hamis üzeneteket családjaikkal. Ezért úgy döntött, hogy továbbra is, a felmentő sereg megérkezéséig kitart.

Simada Sooicsi tizedest 1953 júniusában egy, a helyi halászok által leadott lövés érte a lábán, Onoda azonban rendelkezett elegendő orvosi ismerettel ahhoz, hogy segítse teljesen felépülni. Egy évvel később azonban, 1954. május 7-én egy, a katonákat kereső csoport egyik tagja lelőtte Simadát, így csupán Onoda és Kozuka Kinsicsi közlegény maradt a dzsungelben. Ők ketten több mint egy évtizedig tovább bujkáltak, és rendszeresen zaklatták a helyi lakosságot, fosztogatásaik során több embert is meggyilkoltak – ezekről azonban későbbi önéletrajzában Onoda nem tett említést.

1972 októberében a helyi rendőrség rajtaütött a két gerillán, akik éppen a helyi lakosok rizskészletének felgyújtásával foglalatoskodtak. Kozukát két lövés érte, és meghalt: Onodának viszont sikerült elmenekülnie, ám végképp magára maradt. Ekkorra már Japánban hivatalosan mindkettőjüket halottá nyilvánították: Simada maradványainak hazaszállítását követően néhány év után a hatóságok úgy gondolták, Onoda és Kozuka ennyi éven keresztül biztosan nem maradhattak életben. Miután kiderült, hogy 1972-ben még nagyon is éltek, Kozuka tetemének „előkerülését” követően újult erővel indult meg a keresés Onoda után – sikertelenül.

1974-ben egy – korábban Ázsia, Észak-Afrika és a Közel-Kelet több országát is bejáró – japán kalandor, bizonyos Szuzuki Norio a japán médiában úgy nyilatkozott, hogy szeretné látni „Onoda hadnagyot, egy vadon élő pandát és az »utálatos hóembert« [azaz a jetit] – ebben a sorrendben.” A bejelentést követően Lubangra utazott, és nyakába vette a sűrű dzsungelt, ahol valóban megpillantotta Onodát. S mielőtt még az lelőtte volna, Szuzuki rákiáltott: „Onoda-szan, a császár és a japán nép aggódik Önért.” Ez hatott, a két férfi ezután összebarátkozott, noha Onoda továbbra sem volt hajlandó feladni az ellenállást a felettesétől érkezett parancs híján.

Szuzuki több közös fényképpel és más bizonyítékokkal tért vissza Japánba, s továbbá tolmácsolta a katona feltételeit is. A japán kormány komolyan vette a feladatot, és felkutatta Onoda eredeti parancsnokát, Tanigucsi őrnagyot, aki azóta már könyvkereskedőként tevékenykedett. Tanigucsi 1974. március 9-én Lubangra repült, ahol találkozott a dzsungelből előjövő Onodával, akivel a következő parancsokat közölte:

1. A császári parancsnak megfelelően a 14. területi hadsereg megszüntetett minden harctevékenységet. 2. Az A-2003 számú katonai főparancsnoksági parancsnak megfelelően a vezérkari különleges század felmentésre kerül minden katonai kötelezettség alól. 3. A különleges század vezénylete alatt álló egységek és egyének kötelesek beszüntetni a katonai tevékenységet, és a legközelebbi magasabb rendfokozatú tiszt vezénylete alá helyezni magukat. Ahol nem található tiszt, ott az amerikai vagy Fülöp-szigeteki erőkkel kötelesek kommunikálni, és követni az ő előírásaikat.

Onoda ezt követően formálisan megadta magát: átadta kardját, működőképes állapotú Ariszaka 99-es típusú puskáját, 500 darab lőszert és több kézigránátot, valamint a tőrt, amelyet még 1944-ben kapott édesanyjától, hogy önkezével vessen véget életének, ha fogságba esne. Habár az eltelt 29 év alatt több embert is megölt, és rendszeresen bocsátkozott tűzharcba a helyi rendőrséggel, azon körülmény figyelembevételével, hogy úgy tudta, a háború még mindig tart, Ferdinand Marcos akkori Fülöp-szigeteki elnök teljes körű amnesztiában részesítette.

Idegen a saját országában

Hazaérkezése után Onoda óriási népszerűségnek örvendett – sokan arról győzködték, induljon el az országgyűlési választásokon. „Nincs megadás: Az én harmincéves háborúm” címmel kiadott önéletrajza sok példányban fogyott, és egyedülálló betekintést nyújt abba, hogyan élt csaknem három évtizeden keresztül a vadonban, folytatva „harcát”.

A japán állam tetemes összeget ajánlott fel Onodának elmaradt fizetése kompenzálására, ő ezt azonban nem fogadta el. Amikor jóakarói mégis ráerőltettek egy nagyobb összeget, azt a napjainkban igen sok vitát keltő Jaszukuni-szentélynek adományozta. Onodát meglehetősen rosszul érintették az 1945 óta Japánban bekövetkezett változások, és a szélsőjobboldali, a korábbi militarizmushoz és nagyobb császári hatalomhoz való visszatérést pártoló Nippon Kaigi (Japán Konferencia) nevű párt felé kezdett közeledni.

Olyannyira nem érezte magát otthon az új Japánban, hogy 1975-ben Brazíliába költözött, ahol egy hozzá hasonló gondolkodású japán kolónia élt. Itt feleségül vett egy japán nőt, és marhákat tartott. 1984-ben visszaköltöztek Japánba, ahol megalapították az „Onoda Sizen Dzsukut”, azaz „Onoda Természetiskolát”, amelynek keretében Japán-szerte több helyszínen a hagyományos értékekre neveltek japán ifjakat.

1996-ban visszatért Lubangra, ahol 10 ezer amerikai dollárnak megfelelő összeget adományozott a helyi iskolának. Idős koráig évente három hónapot továbbra is Brazíliában töltött. 2014-ben 91 évesen hunyt el Tokióban egy tüdőgyulladás szövődménye következtében.