Japán és a Német Birodalom útja a háborús szövetség felé: az antikomintern paktum

Mindkét állam ugyanazt a célt, a nagyhatalmi státusz megerősítését tűzte ki zászlajára. A Német Birodalom Európában tört hegemóniára, míg Japán a Távol-Kelet „védelmezőjeként” lépett színre, és az ellenfél – ideológiájában a kommunizmus, valójában a Szovjetunió – természetes szövetségesekké formálta őket az 1930-as években. A két fél 85 éve, 1936. november 25-én kötötte meg az antikomintern paktumot, amelyet a második világháborúhoz vezető út egyik legfontosabb diplomáciai lépéseként tartunk számon. 

Útkeresés a két világháború között

Míg a Német Birodalom vesztes félként kereste a kiutat az első világháború utáni elszigeteltségből, és tört nagyhatalmi státuszra, addig Japán az első világháborút – hivatalosan – a győztesek között zárta le.

Ennek ellenére az 1922-es washingtoni konferencia pontjai, a Japán számára megalázó, a Csendes-óceán pacifikálására törekvő flottaegyezmény elégedetlenné tette a politikai vezetést. Az Egyesült Államok és a Brit Birodalom a tengereken megőrizte fölényét, erre – és az 1920-as évek válságaira – válaszul Japán Kelet-Ázsiában keresett kárpótlást.

A nagy rivális Kína ellen 1931-ben, Mandzsúria elfoglalásával – és Mandzsukuo bábállam megalapításával – lépett fel a szigetország, amely önmagát a kontinens katonailag és gazdaságilag legfejlettebb országaként, „Kelet-Ázsia védelmezőjeként” definiálta.

A Német Birodalomban Hitler 1933-as hatalomra kerülésével kiéleződött a revans vágya, fokozódott az állami propaganda. Az 1920-as években tapasztalható szovjet orientáció – a rapallói egyezmény 1922-ben, valamint a német-szovjet barátsági szerződés 1926-ban – megakadt, helyette az ideológiai szakadékra, a kommunizmus elleni harcra helyeződött a hangsúly.

A 1930-as évek közepén Hitlernek még nem állt érdekében a britekkel való viszony elmérgesítése, a nyugati szomszédok helyett elsősorban a Szovjetuniót tekintette fő ellenségnek. Ennek fényében 1935. június 18-án a britekkel flottaegyezményt kötött, amellyel egy újabb lépést tett kommunista vetélytársa elszigetelése felé.

Az események alakulásával a németek és a japánok között magától értetődőnek tűnt egy természetes szövetség kialakulása, ezzel véglegesen harapófogóba szorítva szovjet riválisukat. Az agresszív politika korlátozására törekvő Népszövetség elhagyása 1933-ban mindkét fél részéről fontos lépés volt a barátság felé vezető úton. Mindeközben a pártpropaganda magas fokon izzott, hogy közvetítse a választott népek – hamis – mítoszát.

A szövevényes politikai viszonyok és az ellentétes érdekek gátat szabtak a gyors szövetségkötésnek. A náci ideológiában a japánok „másodrendű” fajnak számítottak, időre volt szükség, hogy a propagandagépezet változtasson a kialakult képen. A japánok mindvégig bizalmatlanul közelítettek a németek felé, akik ősellenségükkel, a kínaiakkal ápoltak szoros gazdasági kapcsolatot: ezt igazolja, hogy 1936 márciusában 100 ezer márka kölcsönt biztosítottak Kínának német termékek vásárlására.

A bizalmatlanságot felülírta a Komintern 1935-ös, VII. kongresszusa, ahol a hangsúly a kommunista ideológia erőszakos terjesztésétől az egyéb baloldali irányzatokkal lehetséges szövetségkeresés irányába mozdult el. A fasizmus ellen koalíciót – akár a centralistákkal kiegészülve – közös fellépéssel látták megvalósíthatónak: erre válaszul elkerülhetetlenné vált az ellentábor közös zászló alá rendeződése. A konfliktus első eszkalálódására a spanyol polgárháborúban került sort, amely végül Franco győzelmével – és diktatúrájának kezdetével – zárult.

A kommunistaellenes hatalmak közeledése kerülőutakon valósult meg. Német részről a külügyminiszter, Konstantin von Neurath helyett Joachim von Ribbentrop, Hitler bizalmi emberi irányította a tárgyalásokat, aki a Japánnal történő szövetségkötést elkerülhetetlennek tartotta. Az egyeztetések már 1935 őszén megkezdődtek Berlinben, a szövetség gondolatát a német fővárosban tartózkodó diplomata, Ósima Hirosi népszerűsítette Japánban.

A puhatolózásokat felgyorsította az 1936-ban, a szovjet és a francia fél között kötött kölcsönös segítségnyújtási egyezmény, amelyből a németek összeurópai fenyegetésre gyanakodtak. Az antikomintern paktum első tervezetét a japán kormány még elfogadhatatlanul nyersnek tartotta, így kérésükre finomították az október 23-i előzetes szöveget. Rögzítették a paktum defenzív voltát, így a végső változatot – a nyilvános, titkosítással nem védett cikkelyeket – inkább lehet közös állásfoglalásként, semmint politikai szövetségként értelmezni.

Közös állásfoglalásból háborús szövetség

Az eredetileg 10 évre tervezett, végül 5 évre köttetett paktumot 1936. november 25-én írták alá a felek, és már a nyilvános szakasz bevezetőjéből is érezhető a szigorú kommunistaellenes attitűd:

„A Német Birodalom Kormánya és a Japán Császári Kormány felismerve, hogy a Kominternnek nevezett Kommunista Internacionálé célja a fennálló államoknak minden rendelkezésre álló eszközzel való szétbomlasztása és erőszakos elnyomása, abban a meggyőződésben, hogy a Kommunista Internacionálé által a nemzetek belügyeibe gyakorolt beavatkozásnak tűrése nemcsak azoknak a belső békéjét és szociális jólétét veszélyezteti, hanem általában a világbékét is fenyegeti, attól az óhajtól indíttatva, hogy a kommunista bomlasztó munka elleni védekezésben együttműködjenek, a következőkben állapodtak meg: […].”

Míg a hivatalos egyezményben a felsorolt pontok között nem merült fel a Szovjetunió – mint állam – felelőssége, addig a titkos egyezményben ez már egyértelműen kifejezésre jutott:

„A Német Birodalom Kormánya és a Japán Császári Kormány, felismerve, hogy a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének Kormánya a Kommunista Internacionálé céljának megvalósításán dolgozik, és ebből a célból be kívánja vetni hadseregét […].”

A paktumban foglaltak legfőbb eleme, hogy a felek tájékoztatják és védik egymást a Kommunista Internacionáléval szemben, ám a titkosított szövegben kiemelésre került, hogy szovjet katonai támadással számolnak. A paktum nyitva hagyta a kaput további államok csatlakozása előtt, amennyiben a két, eredetileg szerződő fél ehhez hozzájárulását adta.

Ezzel a Német Birodalom és Japán – noha utóbbi ennek rögzítését el akarta kerülni – elindult a formális szövetséggé válás útján. Míg a náci propaganda a civilizáció védelmét hangsúlyozta a döntéssel kapcsolatban, addig Japánban nem fogadták kitörő örömmel a paktumot: egy esetleges csendes-óceáni háborúban nem számíthattak jelentős segítségre új szövetségesüktől.

Az első szakítópróbát kiállta a német-japán barátság, az újabb, 1937-es Kína-ellenes offenzívában az európaiak nyíltan kiálltak ázsiai szövetségesük mellett. Mindeközben a Mussolini vezette olasz fasiszta állammal bővült a paktumot aláírók sora 1937. november 6-án, tovább erősítve az 1936-ban kezdődő német-olasz szövetséget. Az olasz diktátor már 1936-ban a következőket mondta: „a Berlin–Róma-ív nem egy választóvonal, hanem egy tengely”. Az antikomintern paktum – ebből a nézőpontból – újabb mérföldkőként szolgált a tengelyhatalmak háborús szövetséggé válásában.

A Szovjetunió egy nyíltan ellene formálódó szövetségként értelmezte a paktumot, de a nyugati hatalmak – így a britek is – elítélték a kezdeményezést. A háborús előkészület teóriája valóban nem volt alaptalan: Ribbentrop 1938-tól már katonai szövetségben gondolkodott. Ezután az Anschluss és a müncheni egyezmény révén minden jel arra mutatott, hogy a háború elkerülhetetlen, ráadásul 1939. május 21-én megszületett a német-olasz acélpaktum, amely a korábbiakkal ellentétben már katonai szövetséget, háborús együttműködést indítványozott.

Japán még mindig vonakodva tekintett nyugati szövetségesére, amelyhez nagyban hozzájárult a világpolitikát sokkoló Molotov-Ribbentrop-paktum 1939. augusztus 23-i megkötése. A Távol-Keleten joggal érezhették megvezetve magukat, hiszen Molotov elképzelése – hogy a szovjetekkel együtt négyes szövetségben leigázzák a nyugati demokráciát – korábban nem szerepelt a közös tervek között.

Az antikomintern paktumhoz Magyarország, Mandzsukuo és Spanyolország is csatlakozott 1939-ben, de a szélesebb körű bővülésre (Bulgária, Dánia, Finnország, Románia, Szlovákia 1941-ben) akkor került sor, amikor már fegyverek ropogtak világszerte. Ekkorra már a tengelyhatalmak tényleges katonai szövetséget alkottak: a külpolitikájukban óvatos japánok 1940 szeptember 27-én aláírták a háromhatalmi egyezményt, azzal a feltétellel, hogy ők maradnak Távol-Kelet urai.