Gótok és Róma: ellenségből szövetséges

A gótok története nem egyetlen nép története, hanem változatos csoportoké, akiket a római források egy címke alatt emlegettek. A 3. századtól harcok, foedusok és politikai alkuk formálták kapcsolatukat Rómával, míg végül saját királyságaik révén alakítói lettek Európa késő antik világának.

A gótok—római címke, valóságos sokféleség

A gótok megnevezés a római forrásokban gyűjtőcímke: egymással rokon, de nem egységes csoportokat jelöl. A „vizigót” kifejezés a 6. századtól terjed el; itt időrendileg így használjuk a hispániai királyság korszakára. A 3. századtól a római–gót kapcsolatok hol ellenségesek, hol szerződésesek. A gót politikai szervezet kifinomultabbá vált, sorsa pedig Rómáéhoz kapcsolódott: ellenség, szövetséges, segédcsapat, végül királyságalapító.

Ismereteink túlnyomórészt római dokumentumokra támaszkodnak: krónikákra, levelekre, jogi és udvari feljegyzésekre, érmékre és feliratokra. A leírások a görög hagyományból örökölt barbár-toposzokon alapulnak (barbarosz—barbarus), ahol a másik a politeia ellentéte. A római nobilitas történetírása a Kr. e. 2. századtól a görög sémákat vette át, és ezek a sémák a germán, azon belül a keleti germán csoportok—köztük a gótok—ábrázolását is meghatározták.

Nyelv és írás: Ulfila és a Codex Argenteus

A gót nyelvet Ulfila (Wulfila) püspök bibliafordítása révén ismerjük. Ulfila a 4. században élt; származását Kappadókiához kötik, és a birodalom elismerte gót püspökként (Constantius II idején). A gót ábécét görög és latin jelekből alkotta meg. Fordításának 6. századi másolata az Ezüstkódex (Codex Argenteus), amelyet az Uppsalai Egyetem őriz.

Amikor a római források megbízhatóvá válnak, a gótok a Dunától északra, a mai Románia (Dácia) és Dél-Ukrajna vidékein élnek. A korábbi, homályos említések és a skandináv eredetre utaló hagyomány (Skandza/Skandia) Jordanes Geticájából ismert. Jordanes a 6. század közepén, Konstantinápolyban ír, és Cassiodorus—Theoderich ostrogót király udvari szenátora—elveszett góttörténetére támaszkodik. A skandináv eredet Berig király és a „Gotiscandza” motívummal szerepel, de empirikus bizonyítéka nincs; régészeti párhuzamként a balti–visztulai és a délkeletre húzódó Csernyahov-kultúra szokott felmerülni.

Háborúk és paktumok: a 3. század hullámzása

Kr. u. 238 táján már súlyos összecsapások zajlanak. Gót betörések érik Alsó-Moesiát és Trákiát; elfoglalják Filippopoliszt (a mai Plovdiv). Decius császár elutasít egy egyezséget, teljes győzelmet akar Cniva ellen. 251 nyarán Abritónál (mai Bulgária) a római hadsereg vereséget szenved, és Decius elesik—az egyik legnagyobb császárkori kudarc.
A következő években gót rajtaütések érik a görögországi és kis-ázsiai provinciákat. 269-ben Naisszosznál (Niš) Claudius II Gothicus győz; innen a „Gothicus” melléknév. 271-ben Aurelianus visszaveri a gótokat és feladja Dáciát, hogy a birodalom védhetőbb határok közé húzódjon.

332 körül foedus születik Constantinus (Nagy Konstantin) és a gótok között. A század közepén működik Ulfila, akit Constantius II ismer el püspökként. A forrásokban egyre gyakrabban jelennek meg a csoportnevek: Tervingek és Greutungok.
Athanarich (kb. 365–376) a Tervingek körében hegemóniára tesz szert; iudex-ként említi Ammianus Marcellinus. 369-ben Valens császár személyesen tárgyal vele a Duna közepén, semleges területen, egy hajón; a megállapodás ideiglenesen lezárja az ellenségeskedést. Athanarich vezetése azonban megrendül, ha nem tud elegendő zsákmányt és földet biztosítani híveinek.

Átkelés Rómába: Fritigern és Alavivus

Athanarich után a Tervingek élén Fritigern és Alavivus tűnik fel. 376-ban ők vezetik a gótok átvonulását a római világba—ez lesz a késő antik korszak egyik sorsfordító folyamata. Néhány évtizeddel később Alarich már azt tanulja meg a korábbi kudarcokból, hogy a római udvarral (Honorius) folytatott politikai alkudozáshoz föld és juttatás kell; különben a vezetés összeomlik. A gótok történetének újraértelmezését segíti a régészet, a forráskritika és a modern történetírás. 

A fennmaradt gót szerzők száma csekély; így a római—és gyakran görög—keretek uralják a képet. Mégis, a torzító tükrön át kirajzolódik a történeti folyamat: határvidéki csoportok, amelyek Róma militarizált gazdaságába integrálódnak, foedusokkal és segédcsapat-szolgálattal emelkednek fel, majd királyságokat alapítanak. A kép nem teljes, de elég ahhoz, hogy Európa késő ókori átalakulását megértsük.