Feltalálók, akik a saját találmányuk áldozataivá váltak II.

A csillagok közé repülő kínai, a francia búvár, az első sikeres tengeralattjáró kiagyalója, a repülés egyik úttörője, a fiatalságra vágyó szovjet és a zsinórokba gabalyodó gépészmérnök - tanulságos és egyben bizarr történetek azokról a feltalálókról, akiknek halálát a saját találmányaik okozták.

A 16. századi "asztronauta"

A Ming-dinasztia tisztviselője, Van Hu munkásságát legendák egész sora örökítette meg, történetét pedig a mai napig népszerű feldolgozások színesítik. Mint ismeretes, a 16. században élt feltaláló volt a történelem első tudósa, aki űrutazással kísérletezett, a Hold egyik kráterét például az ő emlékére Wan-Hoo kráternek nevezik.

A népszerű történet szerint Van Hu egy speciális széket készített, amelynek aljára 47 darab rakétát szerelt. A rakéták lefelé néztek, amelyeket egyszerre kellett beindítani; a tudós ekkor felmászott a székbe, és szolgálóival begyújtatta a rakétákat. Hatalmas robbanás és füst keletkezett, Van Hu pedig köddé vált. A monda szerint az űrbe jutott, de sokkal valószínűbb, hogy a felszabaduló energia porrá égette a feltalálót a szerkezettel együtt.

Oxigénhiányos búvár

Már az ókorban is voltak próbálkozások arra, hogy miként tudnának az emberek huzamosabb ideig a vízfelszín alatt tartózkodni. Az ókori rómaiak és a görögök üreges növényi szárakat vettek igénybe, néhány évszázaddal korábban pedig az asszírok állítólag felfújt kecskebőrök segítségével lélegeztek a víz alatt (ám az ezt ábrázoló reliefeket sokan úgy értelmezik, hogy a felfújt tömlők hátán keltek át a túlpartra).

Az első búvárruhát, amely sűrített levegőt tároló tartállyal volt felszerelve, 1772-ben készítette egy Fréminet nevű francia férfi. A párizsi feltaláló egy fémsisakot tervezett a fejre, amelyből két tömlő állt ki: egy a be-, egy pedig a kilégzésre. A tartályt a terv szerint először csak maga után húzta volna, később azonban a hátára szerelte. A hydrostatergatique-nak elkeresztelt találmány sajnos nem volt a legtökéletesebb, s egyik merülése alkalmával, miután 20 percet töltött a víz alatt, Fréminet az oxigénhiány miatt meghalt. (Egy 1784-es festményt magyarázó szöveg szerint közel tíz éven át használta sikeresen Le Havre-i merülései során a készüléket.)

A kézzel hajtott tengeralattjáró gyomrában

Horace Lawson Hunley az 1850-es évek elején egy félelmetes fegyvert álmodott meg, egy tenger alatt közlekedő szerkezetet, amely a víz alól támadhatja meg az ellenséges hajókat. A később H. L. Hunley névre keresztelt vízi jármű ugyan nem a legelső tengeralattjáró volt (már a 17. századtól kezdve folytak kísérletek a tenger mélyének meghódítására), azonban beírta magát a hadtörténet nagy könyvébe, ugyanis ez lett az első, amely elsüllyesztett egy hajót. Ezt azonban a felfedező már nem élhette meg.

A később a konföderációs hadsereg kötelékébe álló H. L. Hunley-t nem kevesebb mint 11 évig toldozták-foldozták egy dél-karoliniai műhelyben. A bálnára hajazó, kúpos orrban és farban végződő, 1240 tonnás jármű alapját egy henger alakú, vasból készült gőzkazán adta. Miután sikeresen tesztelték a Mobile folyón, 1863 augusztusában Charlestonba szállították. A Hunley megépítését követően felébredt a konföderációs hadvezetés reménye, hogy esetleg sikerül áttörni a gyilkos tengeri blokádot.

Nem sokkal a második tesztelés kezdete után a kilencfős legénységből öten vízbe fulladtak, amikor a kormányos a hajót véletlenül a merülési fokozatba állította, pedig a nyílások még nem voltak bezárva. A tengeralattjárót még sikerült megmenteni, azonban kevesebb mint két hónappal később egy újabb teszt során már nyolc főt, közte a feltalálót is a hullámsírba vitte.

A tengeralattjárót még egyszer felhúzták a folyó fenekéről. 1863 novemberében George Dixon hadnagy - bár pontosan ismerte az előzményeket - elvállalta a parancsnokságot, s önkénteseket toborzott. 1864. február 17-ének tiszta, de hűvös éjjelén a charlestoni kikötőben állomásozó, uniós USS Housatonic csatahajó fedélzetén álló őr észlelte a veszélyt, azonban az ágyúkat már nem volt idő beállítani. A Hunley orrára szerelt 4,8 méteres dárdaszerű rúd, és a végére erősített robbanóanyag nagy lyukat ütött a hajó jobb oldalán. A 62 kilogrammnyi puskaport tartalmazó robbanótöltet hatalmasat robbant, s a Housatonic perceken belül megtelt vízzel, majd elsüllyedt.

A hajón 155 fős személyzet tartózkodott, nagy részük a mentőcsónakok segítségével időben meg tudott menekülni, azonban közülük öten életüket vesztették. Nem kellett sokáig várniuk, a csónakokban ugyanis nemsokára megérkezett egy újabb uniós hadihajó, amely felvette a hajótörötteket. A történet vége azonban érdekes fordulatot vett, ugyanis a Hunley sohasem tért vissza a kikötőbe. Hogy hová tűnt, egészen 1995-ig rejtély maradt, ekkor fedezték fel a roncsot.

A repülés egyik úttörője

Legelsőként valószínűleg kínaiak emelkedtek a levegőbe, amikor az i. e. 4. században a földről kötelekkel felengedett és irányított, nagyméretű sárkányaik alá erősített kosárból próbálták kilesni az ellenséget. Szabadon, földhöz kötöttség nélkül elsőként - és utána még számtalan alkalommal - a berlini Otto Lilienthal (1848 -1896) siklott a levegőben.

Kezdetben öccsével a madarak repüléseit tanulmányozta, majd aerodinamikai megfigyeléseket végzett, s eleinte egy, a Leonardo da Vinci rajzain szereplő madáremberhez hasonló szerkezetet akart készíteni. Később bár a levegő felhajtóerejét kihasználó siklógépeket (összesen 18-at) alkotott, sokáig meggyőződése volt, hogy a motoros repülőgépek csapkodó szárnyú szerkezetekkel fognak majd a magasba emelkedni.

Fából és vászonból készült, egy- és kétfedelű siklógépein a szél segédletével olykor kissé emelkedett is, ám általában csak lefelé repült. Mivel azonban a súlyáthelyezéssel megoldott kormányzáshoz csak a törzsét és a lábát használta, szerkezeteit nem irányíthatta biztonságosan. Ennek ellenére az első, 1891-ben, Potsdamban történő sikeres felszállása után még öt éven át játszott a halállal, s egy speciálisan számára kialakított, lejtős domboldalról nekifutva több mint kétezer repülést hajtott végre, amelyek során a 350 méteres magasságig is eljutott.

Lilienthal 1896. augusztus 9-én egy kétfedeles siklógéppel szállt fel a magasba. A már rutinosnak és egyre tapasztaltabbnak számító feltaláló repülése jól indult, azonban egy hirtelen széllökést korrigáló mozdulatához már nem volt elég a magasság, s gépe 17 méterről a földbe csapódott. A becsapódáskor Lilienthal gerince eltört, egy nap múlva kínszenvedések közepette halt meg.

A vérátömlesztő fehérorosz

Alexander Bogdanov az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt kulcsfigurája és Lenin egyik legfőbb riválisa volt egészen 1909-ig, amikor kizárták a pártból. A fehérorosz nép leghíresebb forradalmára a Szovjetunió fennállásának első évtizedében a mindenkori kormány egyik legélesebb kritikusa volt, ám bírálatait úgy fogalmazta meg, hogy nem hagyta el a marxista alapokat. Többször vádolták meg ellenfelei nyugatbarátsággal, s igyekeztek kiforgatni a proletár kultúráról vallott nézeteit; egy alkalommal például öt hetet töltött a hűvösön.

Bogdanov kipróbálta magát a sci-fi írásban is, 1908-ban megjelenő, Vörös Csillag című utópisztikus regénye a Marson játszódott. A tanári, a közgazdász, a filozófusi és az orvosi pályán is megforduló polihisztor 1924-ben az örök fiatalság, illetve a fiatalítás titkát kutatva vérátömlesztéssel kísérletezett. Többek között Lenin nővére, Marija Uljanova is önkéntesként vállalta, hogy részt vesz a kísérletekben.

Miután átesett tizenegy vérátömlesztésen, Bogdanov elégedetten nyugtázta, hogy javult a látása, a kopaszodása lelassult, és egyéb pozitív hatást is feljegyzett naplójába. Leonyid Kraszin bolsevik politikus például azt írta a feleségének, hogy "Bogdanov hét, nem is, tíz évvel fiatalabbnak látszik". Pechére a tizenkettedik vérátömlesztés során rosszul választotta ki a véradót, egy maláriás és tuberkulózisban szenvedő diákot, s hamarosan meghalt. Néhányan azonban azt állítják, hogy a kutató öngyilkos lett, ugyanis azt megelőzően egy igen zaklatott politikai levelet írt. Mások szerint a diák egészséges volt, azonban a vércsoportja nem egyezett Bogdanovéval.

A fulladozó gépészmérnök

A híres amerikai gépészmérnök és kémikus Thomas Midgeley - aki felfedezte az ólom-tetraetilt, amelyet régen kopogásgátló üzemanyag adalékként használtak - 51 éves korában járványos gyermekbénulásos (poliomyelitis) betegséget kapott. (Ez a paralízisos megbetegedés nehezítette Roosevelt életét is.) A súlyosan fogyatékossá váló mérnök - akinek a nevéhez egyébként több mint száz szabadalom fűződik - kidolgozott egy bonyolult, zsinórokból és csigákból álló rendszert, hogy segítsen másoknak felemelni őt az ágyból. 1944. november 2-án az 55 éves Midgeleyt saját rendszere fojtotta meg, amikor belegabalyodott az eszköz zsinórjaiba.