Évszázadok küzdelme is csak rövid önállóságot eredményezett a Montenegrói Királyságnak

111 éve, 1910. augusztus 28-án kiáltotta ki I. Miklós fejedelem Montenegró királysággá alakulását, amelynek ezzel ő lett az első királya. A következő évek balkáni háborúinak egyik legnagyobb győzteseként a Montenegrói Királyság ezután jelentősen növelte területét, azonban az első világháború elsöpörte az ország függetlenségét, amely csaknem egy évszázad múlva állt csak helyre.

Nagyhatalmak között

A Balkán-félszigetre az ókor végén, illetve a középkor korai szakaszában betelepülő szláv lakosság az illír őslakossággal keveredve hozta létre az első önálló államalakulatot a mai Montenegró területén, ez volt a Dukljai Fejedelemség (görögül Diokleia, latinul Doclea), amely Cirill és Metód térítése nyomán a kereszténységet is felvette.

Montenegró nevét („Fekete Hegy”) a mai ország délnyugati részén található Lovćen-hegy örökzöld erdőinek sötét színéről kapta, a legkorábbi ilyen néven (latinul, „Monte nigro” alakban) való említése 1053-ból, egy pápai dokumentumból való. A helyi nyelven Crna Gora alakban használt név a 15. század tájékán vált az ország elterjedt elnevezésévé a lakosság körében is.

A középkor folyamán előbb bolgár dominancia alá kerülő, majd a szomszédos szerb és bizánci államok között őrlődő állam a függetlenségét bizonyos mértékben rendre meg tudta őrizni a hegyvidéki domborzat miatt az idegen hadak számára rendkívül nehezen járható terepének köszönhetően.

A középkor során a rendszerint Zetának nevezett terület a Nemanjić-ház uralta Szerbia része, majd a helyi Balšić-ház alatt független, ezután a rigómezei csata (1389) után létrejött szerb maradványállam, a despotátus része, majd ismét önálló állam volt a Crnojević-dinasztia alatt. Eközben a mai ország tengerparti szakaszát a velenceiek uralták, az itteni, jobbára romanizált, latin nyelvet beszélő (dalmát) lakosságot asszimilálva.

A térségben terjeszkedő Oszmán Birodalom sosem tudta teljesen uralma alá hajtani a montenegróiakat, azonban a 15. század végére jelentős befolyásra tettek szert a lakosság iszlám vallásra térítésével.

Bár formálisan az Oszmán Birodalom shkodrai (iškodrai) szandzsákjának egyik vilajetévé, majd külön szandzsákká vált 1514-ben, 1516-ban a lakosság az iszlámra áttért Crnojević-házi szandzsákbég helyett saját vezetőt választott Vavila cetinjei metropolita (püspök) személyében.

E különös fordulat előbb választott, majd örökletes teokráciát eredményezett: a vladikának nevezett metropolita volt az ország világi és egyházi vezetője egy személyben, egészen a 19. század közepéig.

Teokratikus állam a Balkánon

A vladikai cím 1697-ben, I. Dániel (Danilo) uralma alatt vált örökletessé, innentől a Petrović-Njegoš-dinasztia uralta Montenegrót. Az örökletesség különös formája volt ez: mivel az ortodox metropoliták cölibátust vállalnak, a cím nem apáról fiúra, hanem nagybátyáról unokaöcsre szállt.

Habár a Petrović-Njegoš-házi vladikák igyekeztek békében tartani az országot, a hagyományosan törzsi viszonyokra épülő montenegrói társadalomban gyakoriak voltak a belharcok. A vladika egyik elsődleges szerepe a törzsfők közti közvetítés volt.

A 18. század elejétől meglehetősen szívélyes és egyre szorosabb viszony alakult ki a montenegrói vladikák és az orosz cárok között, az Orosz Birodalom a hanyatló Velence helyébe lépve vált a kicsiny ország törökkel szembeni támaszává.

1766-ban e viszony egy meglehetősen szürreális fordulatot eredményezett: egy Kis István (Šćepan Mali) néven ismert férfi azt kezdte magáról terjeszteni, hogy ő III. Péter orosz cár (akit valójában négy évvel korábban – valószínűleg felesége, a helyébe lépő II. (Nagy) Katalin cárnő utasítására – meggyilkoltak). Történetét oly meggyőzően adta elő, hogy sikerült átvennie a hatalmat az akkori vladikától, Szávától (akit a stanjevići kolostorba záratott), és 1768-ban Montenegró cárjává koronázták.

„III. Péter” hírhedtté vált kegyetlenségéről, aminek köszönhetően nem csak tisztelték, de félték is a törzsfők. Az orosz nagykövet is felismerte uralkodói tehetségét, így végül ő is felhagyott a Péter-mítosz megdöntésére irányuló törekvéseivel, és hagyta, hogy a montenegróiak higgyék, hogy a volt orosz cár uralkodik felettük. Jól mutatja az álcár jelentőségét, hogy amikor 1773-ban Kara Mahmud skodrai pasa parancsára orgyilkosok végeztek vele, a belharcok azonnal kiújultak.

A zavaros időszakban velencei és osztrák támogatással egy Jovan Radonjić nevű férfi próbálta meg „gubernadur” (az olasz „governatore”, azaz „kormányzó” szóból) címen uralma alá hajtani az országot, azonban Száva vladika 1781-es halála után a nép annak fiatal rokonát, Pétert (Petar) választotta ismét a hagyományos, világi és egyházi ügyekben is vezető vladikává.

Hadakozó törzsekből modern állam

I. Péter uralma alatt 1809-ben a kicsiny ország orosz segítséggel Napóleon csapatait is visszaverte – akik addig nem szenvedtek szárazföldön vereséget –, a katonai sikerek pedig korábban nem látott tiszteletet eredményeztek irányába a törzsfők részéről. Ezt kihasználva előkészítette a rendkívül elmaradott ország modernizálását, korszerű törvényeket és államapparátust vezetett be.

Utódja 17 éves unokaöccse, Rade lett II. Péter néven, aki amellett, hogy folytatta a külvilágtól elzárt teokratikus állam modernizálását, végleg leszámolt a Petrović-család hatalmát fenyegető Radonjićokkal.

Átható központosítást vitt véghez az államszervezetben, bevezetve az első központi adókat és a 12 leghatalmasabb törzs képviselőiből álló szenátus, az országot járó bíróságok (Guardia) és a rendőrség (perjanikok) intézményét. Habár intézkedései jócskán csorbították a hagyományos törzsi hatásköröket, és emiatt nem voltak népszerűek, rendszere működőképesnek bizonyult.

II. Péter Dániel nevű unokaöccsét jelölte ki utódjául, akit előrelátó módon Bécsben, illetve Szentpéterváron taníttatott. Habár végül Péter halála után bátyjával, a szenátus által jobban támogatott Peróval meg kellett küzdenie a hatalomért, a nép támogatását maga mögött tudó Dániel sikeresen átvette a vladikai széket, majd fel is számolta: kihirdette a Montenegrói Fejedelemség létrejöttét, és kizárólag világi vezetőként uralkodott.

I. Dániel a gazdag szerb kereskedőcsaládból származó Darinka Kvekićet vette feleségül, akitől egy lánya született. Mivel nem volt fiúörököse, e véletlennek köszönhetően ismét nagybátyáról unokaöcsre szállt az uralkodói cím: miután 1860-ban egy törzsi viszályból kerekedő merénylet áldozata lett, testvére, Marko fia, Miklós (Nikola) lett a következő fejedelem.

Miklós az immár szekuláris államot tovább korszerűsítette, miközben Európát járva igyekezett minél több udvarban országa diplomáciai elismerését elérni. II. Sándor orosz cárral való találkozása különösen fontosnak bizonyult: az 1860-as és 1870-es évek során Montenegró több alkalommal is háborúba keveredett a hanyatló Oszmán Birodalommal, ezek során jelentős orosz hadisegélyben részesült.

Királyságból tagállam

Az 1878-as berlini kongresszus végül Montenegró teljes körű elismeréséhez vezetett, a továbbiakban egyetlen állam sem tekintette az Oszmán Birodalom részének. Innentől – továbbra is főként orosz segítséggel – az oktatás, a távközlés és a közlekedés fejlődése is felgyorsult. 1900-ban Miklós használni kezdte a „királyi felség” jelzőt, habár továbbra is csak fejedelem volt.

1905-ben a lakosság nyomására alkotmányt vezetett be, ezzel egyetemben nyugati mintájú sajtószabadságot és büntető törvénykönyvet is. Uralkodása kezdetének 50. évfordulóján, 1910. augusztus 28-án végül – az új típusú országgyűlés, a Skupština petíciója nyomán – kikiáltotta a Montenegrói Királyságot.

Királlyá válásával egy időben II. Miklós orosz cár kinevezte az orosz hadsereg marsalljává. E címet rajta kívül egyetlen külföldi, a Napóleont legyőző Arthur Wellesley, Wellington hercege kapta meg 1818-ban.

A katonai rendfokozat mindenesetre illeszkedett Miklós személyéhez: az 1812 és 1813 folyamán zajló balkáni háborúkban a leglelkesebb vezetőként teljesen ki akarta űzni a törököket a kontinensről, és hasonló vehemenciával sietett Szerbia segítségére az Osztrák–Magyar Monarchia 1914-es inváziójakor.

1916-ban azonban végleg ellene fordult a hadiszerencse: a szerb vereséggel Montenegró is a Monarchia csapatainak megszállása alá került, Miklós pedig előbb Olaszországba, majd Franciaországba menekült.

1918-ban a belgrádi hatóságok hathatós támogatásával Podgoricában megtartották „a montenegrói szerb nép Nagy Nemzetgyűlését”, amely kimondta a Petrović-Njegoš-ház trónfosztását és a Szerbiával való egyesülést.

A későbbiekben Montenegró Szerbiával együtt a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, majd 1929-től Jugoszlávia részévé vált, a második világháborút követően a titói Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság tagállama lett, az 1990-es években pedig továbbra is Szerbiával maradt államszövetségen az úgynevezett Kis-Jugoszláviában (Jugoszláv Szövetségi Köztársaság). E szövetségi állam kötelékei fellazultak 2003-ban, amikor Szerbia és Montenegró Államközösségévé alakult át.

A 2006. május 21-én tartott népszavazáson Montenegró polgárai 55,5%-os többséggel a Szerbiától való teljes elszakadás mellett voksoltak, az ország önállóságát június 3-án kiáltották ki. Az ország 2010-ben vált az Európai Unió tagjelöltjévé, 2017 óta a NATO teljes jogú tagja.

Habár ma nem királyság, hanem köztársaság, a fiatal állam önálló identitásának alakításában erősen épít a függetlenségi harcok által fémjelzett történelmére és a Petrović-Njegoš-dinasztia uralkodói által alkalmazott jelképekre – a zászlóban látható címer eredetileg I. Miklósé volt.