Eladó az Eiffel-torony! Victor Lustig legendás átverései
Vannak olyan ikonikus épületek, amelyek nemcsak egy-egy korszakot határoznak meg, hanem egy országot vagy egy várost is. Némelyiket, mint például a New York-i Szabadság-szobrot a világ minden részén ismerik. Hasonló szerepet tölt be az Eiffel-torony, amely Franciaország, közelebbről pedig Párizs jelképének számít. Ezernyi kulturális alkotásban használták már fel. Azt gondolnánk, hogy az ehhez hasonló építmények soha nem képezik üzleti tranzakció tárgyát. Ennek ellenére az Eiffel-tornyot mégis sikerült „eladni”, ráadásul az üzletet kis híján kétszer is nyélbe ütötték.
Volt egyszer egy világkiállítás
1889-ben, a francia forradalom századik évfordulóján világkiállítást szerveztek Párizsban. Az eseményt a franciák arra szánták, hogy a sedani vereséggel és Elzász-Lotharingia elvesztésével megtépázott önbizalmukat valamelyest helyreállítsák. A párizsi világkiállítás fő látványosságára pályázatot írtak ki, amelyet Gustave Eiffel tervező cége nyert meg. Az Eiffel-torony építése 1887-ben kezdődött.
A torony építését siker koronázta, többek között azért is, mert a költségek többségét Eiffel a saját zsebből előlegezte meg. Ráadásul – neves értelmiségiek tiltakozása és a munkásainak sztrájkja ellenére – sikerült a kivitelezést időben befejeznie, amiben az is közrejátszott, hogy az említett dolgozóknak a piacinál magasabb fizetést biztosított. Az Eiffel-torony a világkiállítás és a korszak jelképévé vált, Eiffel pedig bezsebelhette a gratulációkat.
A torony hasznosítási joga 1890-től húsz évig Eiffelre szállt, majd Párizs városa kapta meg. Eredetileg le akarták bontani, és eleve úgy tervezték meg, hogy ez ne legyen túl nehéz feladat, ezért szétszedhető részekből állt. Ám a telekommunikáció fejlődése, és furcsa módon az első világháború mégis megmentette a tornyot. A rádió feltalálását követően átjátszóadóként üzemelt, és szerepet játszott abban, hogy 1914-ben a német előrenyomulást az első marne-i csatában sikerült megállítani.
Hiába számított a világkiállítás idején prezstízsberuházásnak, az Eiffel-torony később túl költségesnek bizonyult Párizs számára. Az 1920-as években az építmény már nem volt a legjobb állapotban, a korróziót megelőzendő rendszeres újrafestést igényelt, amelyhez hatvan tonna festéket kellett felhasználni. Így a francia lapokban többen is leírták azt a javaslatot, hogy le kellene bontani, és az egészet eladni ócskavasnak. Ilyen cikk adott ihletet aztán egy csalónak, hogy végrehajtsa a történelem egyik legelképesztőbb átverését.
Feljegyzések egy szélhámosról
Victor Lustig a mai Csehország területén fekvő Arnauban született (a város neve napjainkban Hostinné), amely akkoriban Ausztria-Magyarország részét képezte. Édesapja a település polgármestereként dolgozott, és a nyelvekben tehetséges fiát Párizsba küldte tanulni, Victor azonban másra használta a tehetségét. Mivel nagylábon élt, valahonnan elő kellett teremtenie a megélhetése költségeit, így az Atlanti-óceánon közlekedő hajókon utazva verte át kiszemelt áldozatait. A bőbeszédű és megnyerő modorú férfi először különféle hazárdjátékokat űzött, majd bankjegy- és váltóhamisításra nyergelt át. Névjegyévé az úgynevezett „pénznyomó gép” vált. A csalás során bemutatott egy kisebb dobozt, amely képes volt autentikus százdollárosokat nyomtatni. Mindezt úgy adta elő, mint egy kémiai folyamat eredményét, amely hat óránként eredményez egy-egy papírpénzt. A kinyomtatott bankók meglepően egyeztek az eredeti százdollárosokkal, merthogy azok is voltak. Mire a hatórás idő ismét letelt, és csak üres papírfecniket kezdett a gép kiadni, Lustig már elszelelt a kialkudott árral. Ami általában tízezer dollár volt, de előfordult, hogy ennek két-háromszorosáért is sikerült értékesítenie a „találmányát”.
Amikor meglátta az ominózus újságcikket, úgy gondolta, hogy egy nagy lehetőség előtt áll. Társat szerzett maga mellé, Robert Arthur Tourbillont, vagy másnevén „Dapper” Dan Collinst, és nekilátott a csalás megtervezésének. Ehhez minisztériumi levélpapírokat és névjegyeket hamisított, majd ezeket felhasználva tárgyalásra hívta az ismertebb párizsi ócskavas-kereskedőket.
Hétezer tonna ócskavas
A tárgyalás helyszínéül egy luxushotelt, a Hotel de Crillont választotta, és a megjelent kereskedőknek úgy mutatkozott be, mint a Posta- és Távközlésügyi Minisztérium magas rangú tisztségviselője. Elmondta nekik, hogy a torony fenntartási költségei olyan magasra rúgtak, hogy a hivatalos szervek nem tudják tovább finanszírozni, ezért úgy döntöttek, hogy eladják az egészet ócskavasnak. Azt is hozzátette, hogy az ügy kényes természetéből kifolyólag az egészet titokban kell tartani.
Hogy még hitelesebb legyen a csalás, limuzint bérelt, és kivitte a kiszemelt kereskedőket a helyszínre. A tornyot hétezer tonnányi fémből állították össze, tehát ennyire kért ajánlatokat. Valójában ez a körút és ez a találkozó arra szolgált, hogy kiválassza azt az embert, akit leginkább alkalmasnak látott arra, hogy felültesse.
André Poisson egy feltörekvő kereskedő volt, és nagyon szeretett volna beilleszkedni a párizsi üzleti életbe. Lustig választása rá esett, ám Poisson felesége gyanút fogott, mert feltűnt neki, hogy miért kell mindent titokban tartani, és nem utolsósorban túl gyorsnak találta az eljárást. A csaló nem késlekedett cselekedni, és egy másik találkozót kért Poissontól. Ott kiegészítette a történetét azzal, hogy köztisztviselőként nem keres eleget, és az Eiffel-torony értékesítése egy kiemelkedő projekt. Ezért kell mindent titokban tartani.
Poisson értette a célzást, hiszen egy korrupt kormányhivatalnokot könnyű meggyőzni, ezért készpénzben egy igen jelentős összeget adott át, hogy Lustig őt nyilvánítsa az alkudozás győztesének. Több se kellett a csalónak, egy órán belül már egy Ausztriába tartó vonaton ült a társául szegődött Collinsszal, és várta, hogy a nyomába eredjenek. Ez azonban nem következett be. Poisson annyira szégyellte magát az ügy miatt, hogy nem jelentette be a rendőrségen a csalást, inkább csendben lenyelte a veszteséget.
Átverni Al Caponét
Lustig viszont felbátorodott, s úgy érezte, hogy van még keresnivalója az ötlettel. Egy hónappal később visszatért Párizsba, és kiválasztott hat másik ócskavas-kereskedőt. Ám ami egyszer összejött, az másodszor már nem működött. Sok helyen ugyan azt olvasni, hogy sikerült kétszer is eladnia az Eiffel-tornyot, ám a másodiknak kinézett áldozat gyanút fogott, és értesítette a rendőrséget. Victor Lustignak és társának ezúttal valóságosan is menekülnie kellett, és az Egyesült Államok felé vették az irányt.
Ott Lustig ismét elővette a jó öreg pénzcsináló trükköt, miközben a hatóságok tudomása szerint legalább negyven személyazonosságot használt. Előfordult ugyan, hogy elkapták, de mindig megszökött, az indianai Lake County börtönéből például a tárgyalásra várva egyszerűen kisétált. Texasban megyei adószedőnek adta ki magát, és így játszotta el a dobozos trükköt egy sheriffnek, amikor pedig az nyomon követte Chicagóba, azt a magyarázatot adta, hogy pusztán azért nem tudott pénzt előállítani, mert tapasztalatlan volt a kezelésében. (Persze abban, hogy az átvert személy feladta az üldözést, a visszaadott tetemes summa is közrejátszott).
Chicagóban aztán sikerült üzletet kötnie magával Al Caponéval is. Lustig egy bombabiztos bizniszt kínált a hírhedt maffiózónak, és azt ígérte neki, hogy ha kap ötvenezer dollárt, akkor két hónapon belül megduplázza a pénzét. Miután megkapta a pénzt, gyorsan biztonságba helyezte egy széfben. Két hónappal később elővette, s mind az 50 ezret visszaadta Al Caponénak azzal az indoklással, hogy a befektetés nem sikerült, ezért a teljes összeget visszahozta. A maffiavezér értékelte a gesztust, és az őszinteségért cserébe adott ötezer – egyes források szerint ezer – dollárt Lustignak. Csakhogy a csaló pontosan ezt szerette volna, valójában átejtette Al Caponét.
Ez is érdekelhet
A csúcsról a szigetre
1930-ban Lustig összeállt egy Tom Shaw nevű kémikussal, és bankjegyhamisításba fogtak, kiválóan utánozva a bankókon található kicsiny vörös és zöld szálakat. A hamis bankjegyeket olyan nagy mennyiségben sikerült előállítaniuk és elosztaniuk, hogy már a titkosszolgálat is felfigyelt a problémára. A hamisítványok nagyjából egymillió dollár értékben kerültek forgalomba. Talán nem is buknak le, ha Lustig barátnője nem jön rá arra, hogy a férfinak viszonya van Tom Shaw barátnőjével, úgyhogy egy névtelen telefonhívással elárulta kedvese tartózkodási helyét. Az FBI ügynökei 1935 tavaszán fogták el New Yorkban.
Igaz, még innen is sikerült megszöknie. Egy nappal a tárgyalás előtt a börtönben overallt öltött, lepedőkből font kötél segítségével mászott ki a cellája ablakán, majd az öltözékét felhasználva ablaktisztítónak adta ki magát, gondosan megtörölgetve az ablakokat. Végül egyszerűen kisétált az épületből. Ezt követően már nem sokáig maradt szabadlábon, egy hónappal később Pittsburghben elfogták. Az újabb tárgyaláson húsz évre ítélték, a hírhedt Alcatrazba került. A büntetését azonban nem töltötte le, mert 1947. március 9-én tüdőgyulladásban elhunyt.
