Már végrendeletében idő előtti halálára tett rejtélyes utalást Napóleon

Napóleon gondoskodott róla, hogy ne csak hihetetlen életműve, hanem halála is kihívás elé állítsa azokat, akik meg akarják fejteni titkait. A megalapozott teóriáktól a teljesen elrugaszkodott összeesküvés-elméletekig számtalan lehetséges halálok merült fel a szakértők és a laikusok körében. Sokan arzénra gyanakodtak, mások szerint nem az ő teste feküdt a sírban, esetleg nem is élt soha Szent Ilona szigetén, ám a tudomány mai állása szerint gyomorrák végzett a világhírű korzikaival 201 évvel ezelőtt.

Halál a szigeten

Ugyan Napóleonnak nem jutott igazán hosszú élet, 1769-es születésétől 1821-es haláláig mégis a történelem egyik legnagyobb ívű életpályáját járta be.

Korzika szigetéről indulva apródból lett I. Napóleon néven császár 1804 és 1814 között, világhatalmi ambícióival kétes hírnevet szerzett, elképzelhetetlen összegeket költött el háborúira, amelyek óriási emberáldozatokat követeltek, ezzel demográfiai és gazdasági válságba sodorta az egész kontinenst. 

Hiába száműzték egyszer Elba szigetére, újra visszatért, és csak a nagyhatalmak összefogásának köszönhető, hogy a 100 napos második császárságának véget vetettek Waterloonál 1815-ben. Másodszorra nem hibáztak: az Atlanti-óceán egyik távoli zugába, Szent Ilona szigetére száműzték a világ felforgatóját, akitől a legtöbb politikus még mindig rettegett.

Napóleont hatévnyi „raboskodás” után, száműzetésének helyszínén – a Longwood-házban – érte a halál 1821. május 5-én. Már az áprilisban megfogalmazott végrendeletében utalást tett arra, hogy halála idő előtti, és brit fogvatartói nem törekedtek életének megmentésére.

A halálát követő boncoláson 16 megfigyelő vett részt, közülük 7 fő rendelkezett orvosi végzettséggel. Egységes volt a konklúzió: Napóleon halálát gyomorrák okozta. Az orvosi szakvélemény azonban nem oszlatta el az egykor világuralomra törő Bonaparte halála körüli kételyeket.

A „korzikait” nem váratlanul érte végzete, hónapokig hasi fájdalmaktól, hányingertől, éjszakai verejtékezéstől és láztól szenvedett. A tudósítások szerint emésztési nehézségei voltak, amelyet jelentős súlyveszteség kísért. Mellette gyakori fejfájásra, fényérzékenységre panaszkodott, beszéde akadozóvá vált. Eszméletét május 4-én vesztette el, majd 5-én örökre lehunyta szemét.

Az első összeesküvés-elmélet Barry O’Meara ír orvos híresztelései által kapott szárnyra – aki Waterloo után Napóleon orvosa lett –, miszerint a sziget kormányzója, Sir Hudson Lowe utasította arra, hogy rövidítse meg Napóleon életét. Az eset után az orvost elbocsátották, de a szellem kiszabadult a palackból.

Az elmélet hitelességét aláássa a tény, hogy a fogva tartott császár a síron túl is ezt a verziót szerette volna elhitetni a világgal. Bizonyíték mutatnak arra, hogy Napóleon és orvosa már életében egymás cinkosai voltak: O’Meara lelkes támogatója volt betegének, akár hamis orvosi jelentésekkel is segítette – volna – a még mindig visszatérni szándékozó francia hős „szökését” a szigetről.

A korabeli orvostudomány még nem rendelkezett azokkal a technológiákkal, amelyekkel kimutatható lett volna arzén jelenléte, így egy esetleg gyilkossági kísérletre sem derülhetett fény. Egészen addig, amíg 100 évvel később egy svéd fogorvos újra fel nem fedezte a rejtélyes esetet. 

Az „arzén-vita”

A svéd orvos, Sten Forshufvud bizonyította Napóleon naplóbejegyzései alapján, hogy a halálos beteg az arzénmérgezés 31 lehetséges tünete közül 28-at produkált, ezért egy skót egyetemet kért fel, hogy végezzenek el egy arzénmérgezés nyomait kereső vizsgálatot.

A neutron aktivációs analízist Napóleontól vett szőrszálmintákon végezték el, és a kutatás igazolta a svéd tudós feltevését: egyértelműen kimutatható volt az arzén jelenléte.

További szakavatottak – és sok lelkes amatőr – kezdték keresni a Longwood-háztartás arzén tárolásra és felhasználásra utaló nyomait. A naplófeljegyzésekben leírt tünetek és a mintákból kinyert arzénfelszívódásra vonatkozó adatok összecsengtek: valószínűleg csak bizonyos időközönként kapott mérget a fogságban tartott Napóleon. 

A britek mellett egy újabb lehetséges gyanúsítottként merült fel a császár korábbi hűséges társának, Charles Tristannak, Montholon márkijának a neve. Feleségét Napóleon elcsábította, továbbá mindenáron szabadulni akart a szigetről, ráadásul Napóleon végakaratának egyik kedvezményezettjeként akár anyagi haszonra is számíthatott.

A restaurált Bourbon-dinasztiának legalább olyan erős érdeke fűződött Napóleon halálához, mint a briteknek. A teória szerint a Bourbonok azzal zsarolták a márkit, hogy nyilvánosságra hozzák sikkasztási ügyeit, ha nem segíti őket közvetetten a veszély elhárításában, azaz Bonaparte likvidálásában.

Nem mindenkit győzött meg a tudatos mérgezés elmélete: önmagában az arzén jelenléte nem bizonyítja a gyilkosságot. Az 1980-as évektől elterjedt az a nézet is, hogy a korabeli háztartásban elegendő mennyiségű méreganyag került a dicstelen halálú uralkodó szervezetébe.

Egy 19. századi háztartás nem nélkülözte az arzént: a kozmetikumok. a pecsétviasz, rovarirtó szerek, főzőedények és patkányméreg egyaránt tartalmazták a gyilkos szert. Amikor a Newcastle-i Egyetem kémikusa egy longwoodi tapétadarab hulladékával kísérletezett, felfedezte, hogy a penész által gerjesztett mérgező gázok is vezethettek Napóleon halálához.

Napóleon gyermekének és első feleségének, valamint jelenkori emberektől vett hajminták alapján a 19. század első felében élt emberek szervezete százszoros mennyiségű arzént tartalmazott a ma élő emberekhez képest.

Ezzel a „gyilkosság hívőknek” nem maradt semmilyen bizonyítékuk, mert a Napóleon testében kimutatható arzén forrására – hiába tudományos kutatások tömkelege – nincsen minden kétséget kizáró magyarázat.

Összeesküvés-elméletek

Egy másik, valóságtól igazán elrugaszkodott elmélet szerint nem Napóleon halt meg a szigeten, hanem valaki egészen más. Az egyik megdöbbentő teória szerint a száműzött soha nem is járt Szent Ilona szigetén.

A vélekedés szerint Napóleont helyettesítették, ő maga valójában Veronában élt visszavonultan, szemüvegeket árulva, egészen addig, amíg fiát meg nem akarta látogatni: a reménytelen kísérlet során a palota őrei lelőtték. Természetesen a történet hitelességét dokumentumokkal nem lehet alátámasztani.

Jean-Baptiste Cipriani, a Longwood-ház komornyikja kiemelt szerepet kapott a rejtélyben. 1818-as haláláig a birtokon dolgozott. majd hepatitisben elhunyt. Az elmélet szerint Napóleont kiásták sírjából és amikor 1840-ben a franciák igényt tartottak a maradványokra – hogy Párizsba szállítsák –, az üres sírba Cipriani testét helyezték el.

A gyanakvás indítéka elsősorban az, hogy a britek csak éjfélkor, lámpafénynél engedték megmutatni Napóleon maradványait. Miért csak két percig maradt nyitva a sír, mielőtt a hajóra szállították volna? A fanatikusok szerint még az sem kizárt, hogy a brit királyi család Westminsterben őrzi a holttestet.

A The Times 1821-ben így tudósított: „A Napóleon halála okozta szenzáció jó hatással lesz országunkra, különösen anyagi szempontból, hiszen az őrizetben tartása Szent Ilonán nem kevesebb, mint éves szinten 400.000 fontot emészt fel” – a tudósítás ugyan részletesen foglalkozik a császár életével és halálával, de az idézett rész inkább arra utal, hogy a britek vállára felesleges teherként nehezedett a háziőrizet fenntartása. 

Teóriák és összeesküvés-elméletek szárnyra kaptak – és fognak is – a császár halálát illetően, de a tudomány mai álláspontja szerint a gyomorrák okozta az uralkodó halálát.

Az eredményeket megerősíti a családi genetika – édesapja és egyik lánytestvére szintén ebben a betegségben hunyt el –, másrészt a korabeli étrend, különösen a gyümölcsök és a zöldségek hiánya szintén növelhették a megbetegedés kockázatát.

Végakarata legalább részben teljesült Napóleonnak, hiszen 1840-ben Lajos Fülöp király és Adolphe Thiers indítványára földi maradványait hazaszállították, és az Invalidusok Palotájában helyezték végső nyugalomra.