Egy új kötet szerint mítosz az erdélyi fejedelmek függetlensége

Az Erdélyi Fejedelemség történelmi önállóságába és függetlenségébe vetett, a magyar közgondolkodásban máig makacsul élő hit csupán a 19. századi nemzeti romantika utólagos konstrukciója; a valóságban a fejedelemség kezdettől fogva a szultán "karddal megszerzett" tartománya volt – mondta el Papp Sándor történész professzor, a HUN-REN-SZTE Oszmán Kori Kutatócsoport vezetője hamarosan megjelenő új kötete kapcsán egy interjúban.

Papp Sándor egyetemi tanár, oszmanista történész több évtizedes, bécsi és isztambuli levéltári kutatásokra alapozott munkájában az Erdélyi Fejedelemség 16–17. századi jogi és politikai státuszát elemzi. A kutató a Szegedi Egyetem portáljának adott interjújában rámutat: a mohácsi vészt és Buda elfoglalását követően Erdély nem egy független államként, hanem az Oszmán Birodalom sajátos peremvidéki tartományaként maradt fenn. Bár a fejedelmek jelentős belső önállósággal bírtak, mozgásterüket – különösen a külpolitikában és a Habsburg-ellenes akciókban – szigorúan az oszmán birodalmi érdekek határozták meg.

A fejedelemség függőségének gyökerei Szapolyai János (I. János magyar király) politikájáig nyúlnak vissza. Szapolyai a mohácsi csata után a nyugati hatalmak (Franciaország, a német-római rendek) beváltatlan ígéretei miatt kizárólag a török szultán katonai támogatásával tudta megőrizni hatalmát Ferdinánddal szemben.

E függés legkifejezőbb diplomáciai aktusa az 1529 augusztusában, a mohácsi csatamezőn megtartott találkozó volt. A török hadjárati naplók megörökítették, hogy Szapolyai ezen a találkozón kezet csókolt I. Szulejmán szultánnak. Papp Sándor kiemelte: a kézcsók a keleti diplomáciában a hódolat legmagasabb foka volt, és a szultán részéről komoly megtiszteltetésnek számított, hogy Szapolyait maga mellé ültette, és nem a lábát vagy a trónzsámolyt csókoltatta meg vele. Egy független, szuverén magyar király (például Mátyás vagy az Anjouk) korábban soha nem tett volna ilyet, ez a gesztus a középkori magyar államiság megváltozott realitásának szimbóluma lett.

Az interjú kitért a Szent Korona sorsára is. Buda 1529-es elfoglalásakor a korona Szulejmán kezébe került, a török krónikák szerint a szultáni kincstárba helyezték. A törökök pontosan tisztában voltak a Szent Korona legitimációs erejével (a "korona" szót magyar kölcsönszóként kezdték használni arab betűs átiratban). Szapolyai diplomatáinak (elsősorban a korona fontosságát hangsúlyozó érvelésüknek) volt köszönhető, hogy a szultán végül visszaadta az ereklyét, amely így nem végezte a konstantinápolyi Topkapi Szerájban.

Bár az oszmán udvar – ahogy azt a diplomáciai iratok (például az athnamék, azaz a szultáni hitlevelek) is bizonyítják – Erdélyt a birodalom szerves részének tekintette, a fejedelmek mesterien egyensúlyoztak a keleti függés és a nyugati (magyar) hagyományok között. A szabad fejedelemválasztás joga Báthory István 1571-es vajdává választásával rögzült, de ez is csak szultáni jóváhagyással működhetett. Ugyanakkor az erdélyi elit (mint később Bocskai István vagy Bethlen Gábor) soha nem adta fel a magyar királyság történelmi eszméjét. Bocskai István 1605-ben ugyan elfogadta a töröktől küldött koronát, de hamar rájött, hogy a szövetség politikailag terhes számára, és végrendeletében az ország két felének (a királyi Magyarországnak és Erdélynek) egyenrangú konföderációját szorgalmazta.

A korszak legpragmatikusabb uralkodója, Bethlen Gábor szintén kettős játékot űzött: míg az isztambuli Portán a Habsburgok jogtalanságát hangoztatta, Nyugaton sikeresen kötött dinasztikus kapcsolatot (a brandenburgi választófejedelem húgának feleségül vételével), és komoly diplomáciai tényezővé vált a harmincéves háborúban.

Papp Sándor kutatása (amely a latin és török nyelvű források, valamint a tolmácsok, mint például a renegát Zülfikár szerepének mikrotörténeti elemzésén alapul) arra figyelmeztet, hogy a történelmi mítoszok helyett a kora újkori diplomácia bonyolult, kényszerpályákon mozgó, többpólusú valóságát kell megértenünk a 16–17. századi Erdély esetében.