Don-kanyar 80: fejezetek egy szemtanú naplójából XV.

„Láttam a nagy csapást, a zűrzavart, a sereg pusztulását. Láttam a kegyetlenségeket, tehetetlenséget, fejvesztettséget. (…) Nem, nem lehet hűen leírni a szenvedéseket, melyek halálhörgéseikkel beterítették a harcteret és az ég felé kiáltoztak!” – írta műve bevezetőjében vitéz Erdélyi Béla, aki hadnagyi rendfokozatban, embereiért felelős tisztként élte végig a magyar 2. hadsereg katasztrófáját a Donnál a 108/2. század kötelékében. Január 30-áig tartó sorozatunkban az ő Vér és acél – Keleti frontnapló – Don, 1942/43. címen megjelent visszaemlékezéseiből szemlézve emlékezünk a 80 évvel ezelőtt történt borzalmakra.

1943. január 27.

I.

Virradatkor jelentette Kövér százados, hogy Nanit el kellene távolítani az állásokból, mert a hideget nem bírják megfagyott ujjai. Keményen néztem a zászlósra, s tudta miért!

–Igaz, nem érdemel szánalmat, de emberek vagyunk!
–És ebből sokszor a tisztességtelenek húzzák a hasznot! Délben jelentést küldök az ezredes úrnak, s a küldöncökkel Nani is bemegy a gyengélkedőre. Remélem, hogy már van ilyen.

A szolgálatvezető már régen munkában volt a vonatnál, a konyhánál ellenőrzött, rendelkezett.

A konyhán igen szigorú! Megköveteli a tisztaságot, a reggelijét mindig ott fogyasztja el – három deci forró kávét –, mielőtt porcióznák a legénységnek. Ennyi a reggelije!

Bementem a házba, leültem a század ládájára. Ebben a pillanatban 2-3 géppisztolyból sorozatokat kezdtek lőni! Berontott lihegve egy katona, és ijedelemmel hadarta:

–Hadnagy úr, megtámadtak bennünket!
–Meg van ijedve, vagy futott?
–Ijedve is, futottam is, hadnagy úr!

Ekkor az ablak két üvegét zúzták pozdorjává a lövedékek. Egy sarokba húzódtunk!
–No, itt nem kuksolhatunk – szóltam kis idő múlva, –ki kell jutnunk, a vonalakba!
–Az lehetetlen, hadnagy úr, nagyon lőnek!

Kiugrottam a házból, utánam a fiú.

–Rajta, futás! – kiáltottam. Három, négy szökelléssel a Kubinyi lövészgödrébe ugrottam!
–Mi van? – kérdeztem tőle.
–Alig lehet őket látni, de úgy lőnek, mint a veszettek! Tapogatóznak! Itt fog megmerevedni a front! Géppisztolya van mindegyiknek!

Távcsövemen figyeltem a támadókat, akik a 150 méter látótávolság peremén feküdtek, a hó tetején. Hóköpeny volt rajtuk, sítalpasok voltak.

–Szakasznyian lehetnek – mondtam a zászlósnak.
–Szabad szemmel alig lehet megkülönböztetni őket a hóbuckáktól!

A kiadott tűzparancs óta a század minden embere lőtt! Ugyancsak szünet nélkül lőttek az oroszok is! Nagy volt a csatazaj!

Félórai csatározás után gyéren, csak egyes lövéseket adtak le ellenfeleink. A mieink rendezni kezdték soraikat. Hírvivőket küldtem ki én is a két szárnyra, hogy tudjam, nincs-e valahol komoly baj?

–A jobb szárnyon Lenti őrvezető és Karas honvéd sebesültek meg – jelentette a hírvivő. –A vállukon!
–Átfúrta a vállukat a golyó?
–Nem, kisebb horzsolásuk van. Fertőtlenítik, és letapasztják a sebeket.

–Újra kezdik! Mit akarnak ezzel a nagy tűzzel? – mondom Kubinyinak. –El kell innen űzni őket!

Erős tűzre adtam parancsot!

Egy óra múlva beszüntették a tüzet a sítalpasok, és másfél órai tűzharc után eltűntek a ködben. Nyomban utánuk küldtem Kórait egy rajjal, és a zászlós a vérnyomokból megállapította, hogy sebesülések történtek, és a visszavonulás nyomai délkeleti irányba mutattak.

II.

Miután a két sebesültet a Zavari őrmester körletébe küldtem, a házba mentem, hogy a harctéren az első harcértékjelentést elkészítsem. Bent Páll hadapród, és az öreg Leonyid a kilőtt üvegek helyére deszkákat szegeztek.

A konyhán fél 11 órakor kezdték kiosztani az elmaradt reggelit. Dél volt, amikor megjelent Leonyid menye. Jódarab, nagymellű nő volt. A házat, az öreget jött megnézni, hogy nincs-e bajuk? Páll hadapród unszolta, hogy ne menjen vissza. Az asszony előbb hajlott a csábításra, de aztán késő délután azzal távozott, hogy vissza fog jönni. A kadét [hadapród] azonban hiába virrasztott, és vágyakozott.

108/2 szd.                                                            1943. 1. 27. 13h30'
Háp-ján [harcálláspontján]

                                              Harcértékjelentés
                                  a fenti század mai napi veszteségeiről.

Megnevezés     Állomány    Hősi halált halt   Sebesült   Fagyott     Elhasználva

Tiszt                   5 fő                    -                        -               -

Harcoló
legénység          152 fő                 -                     2 fő          1 fő

Puska                 115 db

Gszóró                 12 db

Gpisztoly            25 db

Pisztoly                 5 db

Gpi és 31M.
Lőszer                                                                                                   1250 db

                                                                                              Erdélyi hadnagy

Délutánra derültebb lett az idő, távcsővel vizsgálgattam ismét a terepet. Latolgattam katonai helyzetünket.

Veszélyes a pozíciónk! Nincs senkivel összeköttetésünk! Közelben nincsenek magyar csapatok! Ha igen, nem tudom hol? A Szügyi csoport Mihajlovkán, ide 9 kilométer!

Pusztulásra vagyunk ítélve!

Miért mi?

A szürkület nem ad feleletet!

Erdélyi Béla hadnagy egy ekkoriban írt verse:

Én vagyok-e én?

Az árnyak feketednek,
a lelkek betegednek,
holtak fekszenek szerte,
a földhöz vannak fagyva
itt mindenki az ágyuk foglya.

Eltördelt gerincek,
meggörbült tartások,
megfakult fények a
büszke arcokon
mutatnak riadóra,–
harcra üt az óra!

Felnézünk sz égre,
onnan várunk isteni
kegyet, megértést,
de a Tejut, a nagy
galaxis szenvtelenül
nézi nehéz kinjainkat,
pedig gömbölyü Föld
bolygóján nyüzsgünk,
mint hangyák a sárgult
rothadt almán.

Veszekszünk, verekszünk,
kinlódunk fegyverek
tüzében, és hányszor
csatáztunk, hogy a
Kárpátok ölében
élhessünk, alkossunk,
halhassunk!

Nagy Galaxis, egyszer
segitettél meg bennünket,
mikor a székely havasokra
hasaltál, hogy simán
szállhasson le Csaba
királyfi fényes serege
a Hadak Utján.

Azóta üldözi magyar a
magyart, meg a népek,
kiket az ellenség elől
lakóknak fogadtunk be!

Mindenki jól jár e földgolyón,
csak mi, csak ez a drága nemzet
szenved, elrabolták földjét-népét,–
most erre a véres hóra küldték,
itt pusztit bennünket a Notre-Dame
és a Westminster dühe, egyetlen
papjuk sem emelte fel szavát,
hogy ne szaggassák szét
a magyar hazát!
Történelmünk és vérünk igazolja,
hogy egyetlen nemzetnek sem folyt
annyi vére Európáért, mint nekünk!

Itt gázolt, pusztított a tatár, a török,
nem egyeztünk meg velük, irtottak
bennünket, védtük nyugatot! A gonosz
trianoni birák az Isten előtt
sündörögnek, de az Urnak nem kellenek,
mert reánk szabaditották
torzszülötteiket, kiket fekete
lelkekkel szültek.
Lelki szemeim előtt lebeg a jövő, –
átgázoltam a félvilágot, nem
csüggedtem, nem fáradtam, lelkemben
harcállások képződtek, agyamban
harci dalok teremtődtek, ujjaim
hegyeiről viharok indulnak,
villámlik a géppisztolyom csöve, –
harcolok!
Kérdezem közben magamat, én vagyok-e,
Szelid fiu voltam otthon, most dühös
a lelkem: hazámat agyonverték
az álszent, összekulcsolt kezek.
Más itt a köntösöm, más itt a fejem,
a lelkem, a kezem. Az élet kemény,
bár kicsit tisztitótüz ez nekem,
tetszik, hogy a rend, a becsület
lelkemben megerősödve jár velem!
Lehangol ugyan, hogy a győzelemért
vérrel fizetünk. De csak folyjon
a drága valuta, győznünk kell,
mert ránk tör a Szajna-Temze népe,
és darabolnak, mint tették Trianonban,
majd leülnek ismét torz kölyköket szülni!
Nincs olyan hadsereg, mely ne szeretne
győzni!
Győzni, – városok pusztulásán, gyerekek,
felnőttek halála árán!
Riadozom!
Álmomban beszélek...

1943. Az Oszkolelőtti
          csaták