Don-kanyar 80: fejezetek egy szemtanú naplójából XIV.
„Láttam a nagy csapást, a zűrzavart, a sereg pusztulását. Láttam a kegyetlenségeket, tehetetlenséget, fejvesztettséget. (…) Nem, nem lehet hűen leírni a szenvedéseket, melyek halálhörgéseikkel beterítették a harcteret és az ég felé kiáltoztak!” – írta műve bevezetőjében vitéz Erdélyi Béla, aki hadnagyi rendfokozatban, embereiért felelős tisztként élte végig a magyar 2. hadsereg katasztrófáját a Donnál a 108/2. század kötelékében. Január 30-áig tartó sorozatunkban az ő Vér és acél – Keleti frontnapló – Don, 1942/43. címen megjelent visszaemlékezéseiből szemlézve emlékezünk a 80 évvel ezelőtt történt borzalmakra.
1943. január 26.
I.
A város halottnak tetszett.
Az elképzelhetetlen hideg letörölte a kiáltásokat a szájakról. Élet jelei sehol, csak a század zörejei hallatszanak. Kicsit vékonyodott a köd, nagyobb tárgyakat 30-40 méterről is meg lehet különböztetni.
Fény sehol! Szokatlan volt, hogy itt nem égnek házak, raktárak. Tágas utcához értünk. Be, be, a közép felé, döntöttem. A széleken nagyobb a veszélyesség!
Leállítottam a menetet, 20-30 házat hagytunk már el. Zavarit szólítottam:
–Zörgessenek be ezekbe a házakba, üresek-e?
Kis idő múltán jelentette a szolgálatvezető, hogy katonákkal vannak tele a házak.
Folytassuk a menetet!
Meg se kérdeztem, hogy milyen katonákkal vannak tele a házak? Természetesnek vettem, hogy magyarok. Esetleg németek?
Vajon milyen része lehet ez a városnak, ahol most járunk? Bosszantott a tájékozatlanság.
Csak mentünk össze-vissza lépéseinkkel, átfagyott lelkünkkel. Aggasztott, hogy a hideg fokozódott! Az elszállt ködök helyett hideg folyt valahonnan a talpunk alá. A szállást kereső katonák pedig sorra jelentették, hogy a házakba egyetlen ember sem fér be, tele van mind katonákkal!
–Menjünk tovább! – szóltam Zavarinak.
Talán 100 lépés után megálljt kiáltottam.
–A közeli házakban szállást kell találnunk!
Kezünk-lábunk, mintha egy-egy fadarab lett volna. Rettenetesen szenvedtek a katonák! Parancsokat adtam:
–A lovakat letakarni! A házaknál erélyesebben kell eljárni! Ha kell, fel kell törni az ajtókat! Ha puskatussal nem megy, gránátokkal!
Hallottuk aztán, hogy kegyetlenül döngetik a kapukat, ajtókat. Hallottuk a dühödt kiáltásokat:
–Nyissátok ki, mert betörjük az ajtót!
Nyomatékul verték a tusákkal a deszkákat.
–Belövünk, ha nem nyitjátok!
Lőttek is egyszerre, többen a levegőbe.
Egy ajtó kinyílt, két német ugrott ki rajta. Hadonászva kiabálták:
–Nicht Platz! Nicht Platz! Es ist nicht! [Nincs hely! Nincs!]
Odafutottam.
A helyiségben egymás mellett szorosan, a padlón ülve aludtak a németek. Tenyérnyi hely nem volt, ahová be lehetett volna lépni! A sok ember testmelege, lélegzése felfűtötte a levegőt, a forró pára az arcomat benedvesítette, ahogy álltam az ajtó nyílásában. A levegő annyira elhasznált volt, hogy fuldokolni kezdtem.
–A sok német mind megfúl reggelre – mondtam katonáimnak. –Kutatni kell tovább!
Egy csoporttal házról-házra jártam. Az egyik épületben a magyarok nagyon méltatlankodtak, hogy erőszakkal törtük fel az ajtót.
–Milyen alakulathoz tartoznak?
–Átvonulók vagyunk!
–Hová mennek, és mikor?
–Korocsára vagyunk irányítva, reggel indulunk!
–Ismerik Szügyi ezredes urat?
–Nem! Nem is hallottunk róla!
II.
Kezdem érteni, hogy miért van minden ház lefoglalva! Ennek ellenére:
–Gyorsan, fedél alá! – kiáltottam.
–Emberek, kezükre, lábukra ügyeljenek! Meg ne adjuk magunkat a fagynak! Azonnal bejutunk valami helyiségbe! – toldotta meg Kubinyi.
De a lovak! A 11 lónak is hely kellene!
A gondolatot, hogy kiszóratom néhány házból azokat, akik eddig pihentek, elhessegettem. Olyan indíték is ösztökélte a lelkemet, hogy egy házat felgyújtatok, s a tüzénél felmelegednek a katonák!
Ezt sem tehetem! A pokoltüze lenne az! Amíg élnék, magam előtt látnám a lángokat!
Egy hosszú épülethez értünk.
–Miféle épület ez? – kérdeztem Zavarit.
–Lehet üres! – válaszolt reménykedve.
–Keressék meg az ajtaját! Ha nem nyílik, le kell a zárat lőni róla – kiáltottam.
Felgyorsult a katonák munkája, döngették az ajtót, s közben kiabáltak:
–Kinyitni! Kinyitni! Vagy rátok gyújtsuk a fedelet?
Belülről senki nem adott életjelet, az ajtó nem engedett.
–Lője le a zárat, Simon! – adott parancsot Zavari az egyik géppisztolyosnak.
A lövések után leütötték a kovácsolt zárszerkezetet, de az ajtó így sem nyílt. Káromkodtak, és fenyegetőztek a didergő katonák. Négyen-öten is verték a nagy ajtót, de nem tudták betörni!
–Gránátokkal kell felszakítani – adtam parancsot Zavarinak. De ekkor kiáltás hallatszott belülről:
–Kinyitjuk!
–Mégis van benn valaki! – háborgott a szolgálatvezető.
–Le kell lőni! Agyon kell verni őket! – dühösködtek a bakák.
–Nyissad azonnal – ordítoztak mások –, mert ízekre tépünk benneteket!
–A kurva anyátokat! Piszkos zsiványok! Nem teketóriázunk veletek, meg fogtok dögleni! – ordítoztak a fagytól szenvedő embereim.
Belől rúddal vertek az ajtón valamit. Talán reteszt, mely még épen maradt. Kívülről a türelmüket vesztett katonák vállaikkal nyomták az ajtót, káromkodva, szitkozódva! Mikor engedett a nyomásnak, olyan gyorsan nyílt ki, hogy 5-6 katona valósággal átzuhant a küszöbön, s elterültek a padlózaton. Valahogy átmásztam a gubancolódott elesőkön, és az átellenben lévő falhoz húzódó katonához ugrottam.
–Ki maga? – kérdeztem ordítva, magamból kikelve.
–Katona! – mondta kénytelen, kelletlen.
–Hallja! Itt lövetem le, mint egy kutyát! Hogy mer velem ilyen pongyolán és pimaszul beszélni?
–Lőjük le!
–Verjük agyon ezt a piszkos alakot, hadnagy úr – tódultak körém az emberek.
Zavarinak a kezében egy gyertyacsonk volt, meggyújtotta, és a gyér világosságnál kitűnt, hogy egy nagyobb, három szobányi helyiségben vagyunk.
–Derékszíjával kötözzétek hátra a kezét, ennek a bitangnak! – parancsoltam.
Három katona ugrott hozzá, nagyon keményen bánhattak vele, mert háromszor is feljajdult, míg kötözték.
A helyiség végében 5 katona feküdt, mellettük egy kupac volt letakarva. Zavari rugdosta a fekvő embereket, és kiabálta:
–Felállni, piszkos alakok! Tisztelegni is elfelejtettetek? Nem bántátok volna, ha odakint megfagy egy egész század, mikor itt a sok hely!
A sátorlapot amint lerántotta a kupacról, felkiáltott:
–Kenyértarisznyák! Biztosan élelemmel vannak tele!
Számolni kezdte az adagokat: 17 húskonzerv, 2 kilónyi szalonna, 7 kenyér!
–Kis híján a fél század megvacsorázhat belőle, hadnagy úr! Ezeket mind lopták! Fosztogató, kötélre valók ezek, hadnagy úr!
–Legyen nyugodt, el fogok bánni velük! Hozzák ide a megkötözöttet! A három szakasz pedig kezdje meg a beszállásolást ide! A vonat, és a negyedik szakasz vonuljon az épület elé!
Aztán a katonákhoz szóltam:
–Van valami rangotok?
–Nincs senkinek se rangja, csak nekem! Szakaszvezető vagyok!
–Csak voltál! Mert leszedetem a gallérodról a csillagokat! Vágjátok le!
Hozzá ugrottak hárman is, de aztán Kerekes szakaszvezető vagdalta le a hat krumplivirágot.
–Így ni! – szóltam. –Harácsoló, tolvaj, és gazember nem viselhet rangot a magyar hadseregben! Fegyveretek van?
–Nincs! – mondta az öt katona.
–Nincs? El mertétek dobálni a puskáitokat?
–Nekem van pisztolyom – mondta a volt szakaszvezető.
–Kerekes, vegye el tőle!
Hamar megtörtént, s ezután mind a 6 embernek a nyakába akasztottam az üres kenyértarisznyákat.
–No, gazemberek, még a derékszíjatokat is el kellene szedetnem, de ezt nem teszem. Pedig szuronyotok sincs!
Az egyik katona siránkozva könyörgött:
–A sátorlapokat tessék visszaadatni, ezek nélkül megfagyunk!
–Nem! Fagyjatok meg! Rugdossátok ki innen őket!
Ekkorra már három szakasz bent volt a helyiségben, s a vonattal a negyedik szakasz is az épület elé érkezett. A fenyőfa csoport alatt álltak meg. Felderültünk, amikor az egyik baka azt mondta fogvacogva:
–A negyedik szakaszbeliek azért álltak a fák alá, mert nem bírják a nagy hőséget!
A kis derültség könnyített az állapotokon, könnyebben ment minden! Utasítottam Zavarit, hogy a konyha forrósítsa fel a még Livinszkáján megfőzött teát, és ki kell osztani a legénységnek. A negyedik szakasz is fedél alá jutott, az átellenben lévő házban. Igaz, előbb két vécseit [42M Vécsey, magyar gyártmányú kézigránát] kellett az ajtóba vágni!
Csak a lovak!
–Őrmester! – adtam parancsot Zavarinak: –Jól el kell takarítani a lovakat! Egy hajtó mindig őrködjön! Meg kell etetni az állatokat! Maga az éjjel mindig mellettem legyen!
–Intézkedem, hadnagy úr!
A tea után még néhány percig morajlott a ház. Fekvésre nem volt hely, az elcsigázott katonák a csupasz padlón egymásnak ülve-dőlve mély álomba merültek.
III.
Hajnalodott, amikor kimentünk Zavarival a vonathoz. A lovak a fenyőket harapdálták. Takaróval, azon felül sátorlappal voltak letakarva. Az őr egy szánon ült, és aludt. Puskáját annyira szorította magához, hogy Zavari nem tudta elvenni tőle. Mikor felriadt, ijedve hebegett valamit, de annyit értettünk:
–Nem bírtam már ébren maradni!
–Ha nem jövünk, itt fagysz meg álmodban! No, gyújtson rá!
Ahogy visszamentünk, nemsokára elaludtam.
Zavaros álom gyötört.
A komor éjt szürke derengés kezdte felváltani amikor felébredtem. Nézegetni kezdtem a helyiséget. Raktárnak építették. A padláshoz közel 3 szellőzőnyílása van, fél méter széles deszkákból készítették a padlózatot.
A katonák lélegzete befűtötte a termet, elhasznált lett a levegő. A párás melegben megizzadtam, bizonyosan másokra is rá volt tapadva az ing.
Felálltam, köpenyemet levetettem. Néztem az alvó tömeget. Hallgattam a szuszogást, horkolást. Csomósan egymásra dőlve, egymásra hajtott fejjel aludtak az emberek.
Büdös volt a levegő, nedves hátammal nem akartam még kimenni – rágyújtottam. Elsősorban azért, hogy ne érezzem az erjedt szagot. Mikor átszellőzött az alsóruhám, felöltöttem a köpenyemet, nyakamba akasztottam a géppisztolyt. A zörgésre felriadt a szolgálatvezető, felugrott, és mentegetni kezdte magát.
–Ugyan! Természetes dolog, hogy elaludt! Alhat még! A katonák is pihenjenek!
–Nem, nem! – mondta.
Mikor rendbe tette magát, felémfordult, letisztelgett, és kérdezte:
–Van-e parancsa, hadnagy úr?
–Végezze a szokásos dolgát! A szakácsok fogjanak a teafőzéshez!
Negyedóra múlva jött vissza. Kezében egy csajka, tea volt benne. Gőzölgött. A belőle áradó rum szaga megcsapta az orromat.
–Parancsoljon, hadnagy úr, forró tea! – s nyújtotta a csajkát.
De nem vettem el.
–Mondja, az egy főre járó italból-élelemből ittam, vagy ettem többet valaha is?
–Soha sem fordult elő! De most erőre kell kapnunk! A hadnagy úrnak is velünk együtt egészségesnek, és erősnek kell maradni!
–Jól van, köszönöm! Valóban ma, különösen erősnek kell lennem, István!
Talán így sosem szólítottam. És ahogy néztem, láttam szemében a köszönetet a közvetlen szavakért. Mire a forró italt leszürcsöltem, kint már jól szét lehetett tekinteni.
Kisiettem, megnéztem a konyhát. A tea mellé szalonnát daraboltak a szakácsok. Zavari kiabált a hajtókra, hogy a lovakat azonnal kössék el a fenyőktől, mert az éjjel félig rágták a törzsüket fagyukban-éhségükben.
Egy közeli három fenyő alatt könnyű páncélosokat vettem észre. Odamentem. Két Nimród páncélvadász kocsit nézegetett körbe-körbe két katona.
Tisztelegtek.
–Rendben, fiúk! A Szügyi ezredes úr csoportjához tartoznak?
–Igen! Páncéltörősök voltunk, és itt is ilyen lesz a beosztásunk!
–Ezekhez lesznek beosztva?
–Nem tudjuk, de lehetséges!
–Mit gondolnak, megállítjuk itt az oroszokat?
–Meg, hadnagy úr!
–Szóval megállítjuk?
–Meg! A három ezredes nem engedi őket tovább!
–Kik azok?
–Lóskay, Szügyi, és Muzsay ezredes urak!
–No, csak nézegessék a kocsikat – mondtam.
Visszatértem az enyéimhez.
Kezd nyüzsögni a város! Katonák mindenütt, magyarok, németek! Civilek kevesen. Kik itt maradtak, félnek. Házaikból nem mernek kijönni!
Ellenőrzöm a reggeli kiosztását. Jó a hangulat, egyesek viccelődnek. Az egyik katona hangosan kérdezte:
–Hej, fiúk, kinek adjam a reggelimet?
–Nem vagy éhes? – kérdezték tízen is.
–Éhes vagyok, csak kacsasültre hívott meg az előbb egy szép orosz lány! Őnála reggelizek!
Egy pillanatra megdermedt csodálkozásában a század. Aztán amelyik katona legelőször észbekapott, odakiáltotta:
–Hívott téged az öreganyád valaga! Majd a rajvonalban hülyéskedj!
Felderült a század!
Mert ugyan lányféleség esetleg lenne, de kacsa az egész megszállt orosz földön egyetlen egy sincs! Valamennyit felfalták a hadak!
Még nem ért véget a reggeli, amikor két katona érkezett körletünkbe. Az egyik kiáltó hangon kérdezte:
–A 108/2 századot keressük!
–Ez az! Mi vagyunk! – válaszolták a katonák. –Ott a hadnagy úr! – mutattak felém.
Tisztelegtek, lejelentkeztek, és átnyújtották Szügyi ezredes úr parancsát.
–Köszönöm, várakozzanak!
A parancs:
„Ma 11 óráig a mellékelt vázlat szerint szállja meg Bogorodszkoje keleti peremét, és rendezkedjen be védelemre. Az összeköttetést velem tartsa.”
Nézegettem a kijelölt terepszakaszt katonai térképemen. Nem tartottam nehéznek a parancs végrehajtását. Jelentést szövegeztem:
108/2 század 1943. 1. 26. 08.h.
Hápomon [harcálláspontomon]
Vitéz Szügyi Zoltán e.e. [ejtőernyős ezredes] úrnak
Hápján
Parancsát vettem. Ma 11 óráig Bogorodszkoje kijelölt tereprészén védelemre berendezkedek.
Erdélyi hadnagy
IV.
[Melléklet: a Szügyi ezredes által kapott utasítások kivonata]
1./23.k.ho. 1.a. 43. 1. 42.sz. Szügyi csoport pság-nak
Intézkedés az Oszkol védelmére
1:300.000
1......
2......
3......
4......
5. Feladatok.
…...
d/ Szügyi csop. ho. tart. Michailowka DK. Bogorodskoje körzetben készüljön fel – személyes megbeszéléseim szerint – K. és D. irányú ellentámadásokra.
Vargyassy Gyula vezérőrnagy s.k.
23. k. ho. pk.
Fél 9 órakor, a menetalakzatba állított századdal ismertettem a kapott parancsot, s 10 perc múlva elindultunk annak végrehajtására. Az ebédet fél kettőkor már a hóba vájt állásokban fogyasztották el a katonák.
Állásainkat egy árok magasított partja mögött alakíttattam ki. Hátrább 50 méternyire egy házikó állott, a parancsnoksági ládát oda rakattam be.
A házban egy öreg oroszt találtunk, aki fél lábára biccentett. Zavari kérdésére, hogy miért rövidebb a ballába, annyit mondott:
–Vojna! [háború]
Nagy kemence melegítette a házat. A háttérben terült el a falu, zsúppal fedett épületeivel.
Lőrincz hadapródot megbíztam, hogy a közeli házakat vizsgálják át. Egy óra múlva jelentette, hogy a házak harmada üres, a többségét lakják. A lakosság békés, félnek, hogy a háború elpusztítja a házaikat.
Távcsövemmel vizsgálgatom a környéket. A tereprészeket előttünk külön-külön sokáig nézegettem. Fedetlen, kietlen hómezők!
A nyílt terepen nagy veszéllyel-veszteséggel járhat a támadás! A támadók nagy része az állások előtt hullna el! Az oroszok is, mi is!
Jajj nekünk? Borongós érzések nyűznek!
Beesteledés után többször végignéztem-vizsgáltam a vonalakat. Amikor a Kövér Bandi szakaszánál voltam, jelentette a zászlós, hogy Nani tizedes, aki megitta emberei pálinkáját, beteg.
–Mi baja?
–Az ujjai fájnak!
–A bűne miatt! – válaszoltam.
Ám mikor 23 órakor jártam ott, nem csak jajgatott, de üvöltött fájdalmában.
–Hadnagy úr, könyörüljön rajtam!
–Könyörüljek? A bajtársait meglopta! Megitta a szeszadagjukat! Alkoholos mámorában elhanyagolta szolgálatát! Ezzel veszélybe sodorhatta volna a századot! Magára sem ügyelt! Nem viselt kesztyűt, így fagytak meg az ujjai! És egy ilyen embert küldjek hátra, ahonnan majd hazaviszik gyógyítani! Becsületes bajtársai meg haljanak meg itt golyók által! Nem, az Istennek sem fog innen elmenni!
Erdélyi Bála hadnagy egy verse ebből az időszakból:
Nyugatra mutatnak a csillagok
Marják lelkünket a fagyok,
foszlik arcomról a bőr,
S tenger kinba besülyedek,
feszesek nagyon a reggelek!
Pirkadat óta a havon fekszünk,
dörög kezünkben a fegyver,
a háboru barbár szindarab,
harap a fagy, a fagy, a fagy.
Nyugatra mutatnak a csillagok,
Nekünk az Ural felé adtak irányt,
hazafias zavaromban mit is tegyek
drága, hős száznyolcvan katonám?
Esteledik. Mint alantas élők
szalmából vackot készitünk,
a háztetőket bontják a katonák,
hordják a zsuppot és csurgatják.
Ez is érdekelhet
Tető nélküli lesz vagy husz ház,
vajon van-e belsejükben élet?
indák csüngenek a Hadak Utjáról,
azok gyujtják fel e házakat,
hogy a bennük élők
meg ne faggyanak!
1943. január
az Oszkol térség
