Don-kanyar 80: fejezetek egy szemtanú naplójából XIII.
„Láttam a nagy csapást, a zűrzavart, a sereg pusztulását. Láttam a kegyetlenségeket, tehetetlenséget, fejvesztettséget. (…) Nem, nem lehet hűen leírni a szenvedéseket, melyek halálhörgéseikkel beterítették a harcteret és az ég felé kiáltoztak!” – írta műve bevezetőjében vitéz Erdélyi Béla, aki hadnagyi rendfokozatban, embereiért felelős tisztként élte végig a magyar 2. hadsereg katasztrófáját a Donnál a 108/2. század kötelékében. Január 30-áig tartó sorozatunkban az ő Vér és acél – Keleti frontnapló – Don, 1942/43. címen megjelent visszaemlékezéseiből szemlézve emlékezünk a 80 évvel ezelőtt történt borzalmakra.
1943. január 24.
I.
Délelőtt 10 órakor parancs érkezett:
1943. 1. 24. 10h.
Szűcs zászlóalj
Hápomon [harcálláspontomon]
Erdélyi hadnagy
108/2 század parancsnoka
Hápján
A Novij Oszkol védelmét ellátó harci feladata alól felmentem: 1943. I. 25-én 16 órai határidővel. Tegyen intézkedéseket, hogy századával ugyanezen a napon 17 órakor reteszállásaiból elvonuljon.
Útirány: Novij Oszkolon át, cél Veliko Mihajlovka, ahová az éj 24. órájáig meg kell érkeznie.
Az úton biztosított menetben vonuljon!
Mihajlovkán v.[itéz] Szügyi Zoltán e.e. [ejtőernyős] ezredes úrnál jelentkezzen.
Szűcs százados
zászlóaljparancsnok
Parancsok! Lázas sietség!
Egész nap munkában voltak a tisztek, Zavari és a legénység. A raktárak kiürültek, az anyagokat a szánokra raktuk, lekötözve-biztosítva az ismeretlen éji útra. Ember, állat jó kosztot kapott. Zavari 5 katonával az irodába jött. Leintettem, ne jelentkezzen. Pakolászni kezdenek, nehéz érzések szállnak meg. Kimegyek! Két helyen köszönetet kell mondanom, mielőtt elmegyek. Az egyiknek itt az ideje.
A túlsó oldalon balra az ötödik ház, ahol a „Mamka” lakik 17 éves lányával, Zujvával. Cserjankából hoztam át Livinszkájába az elmúlt őszön. Így ismertem meg.
Megtetszett a kis gyönyörű lány. Mondta az úton, hogy nagyon szeret lovagolni, de nincs mostanában ló. De volt nekem, és sokat lovagoltunk együtt! Ha leszálltunk a lovakról, átkarolta a nyakam, és mindig azt suttyogta: –Veled szeretnék élni!
Boldog volt és szerelmes. Sokat kért, hogy sose menjek haza. De engem egy gyönyörű szempár a Szamos partjáról vigyázásra intett. Ha nekubúsultam magamat, mindig elmentem hozzájuk. Hátamat a nagy kemence oldalának vetettem, úgy hallgattam Zujvát, amint az odajött szomszéd lánnyal dalolta a kedves dalokat, a „Katyusát”, és a grúz „Szulikot”.
Mindig lelket öntött belém minden nyomorúságuk mellett is hitük: majd minden jóra fordul, vége lesz egyszer a háborúnak! Sokszor éreztem hogy a nehéz munkáktól milyen érdes a Mamka kezének bőre, amikor egyszer-egyszer megsimogatta az arcomat azzal, hogy sajnál. Mondta most, hogy elköszöntem:
–Te jó vagy! Biztosan hazasegít az ég!
Sírt. Zujva zokogni kezdett. Átölelt.
Mire hazaértem, az irodát, a parancsnoki szobát kiürítették. 16 óra 45 perc! Nézem a század induláshoz való felsorakozását!
Óraműpontossággal megy minden! Besietek a parancsnoksági szobába. Az órám 16 óra 55 percet mutat.
Zavari lép be, s jelenti:
–Hadnagy úr, alázatosan jelentem, a század menetkész! Indulási parancsra várunk!
–Köszönöm, azonnal megyek!
A második búcsúm:
–Isten veled, köszönöm az otthont, HAJLÉK! Kerüljön el a háború tüze! Légy boldog otthona azoknak, kik falaid közé telepednek!
Kiléptem!
–Minden kész? Indulhatunk? – szóltam Zavarihoz.
–Igen, hadnagy úr!
–Katonák! 40 kilométer nehéz út áll előttünk! Fegyelemmel a nehézségeket legyőzzük! Század vigyázz! Irány Novij Oszkolon át Veliko Mihajlovka, indulj!
II.
Novij Oszkolban, a félelmek városában nézték a szolgálatos katonák a kis „csodát”, egy ép, és teljes hadrendben vonuló századot!
Egy katona kérdezte:
–Hová vonultok?
A 3. szakaszból fagyos humorral kiáltotta ki valaki:
–Haza!
–Magyarországba?
–Igen! Az a hazánk!
A kérdések elhaltak.
Elhagytuk a várost, elhagytuk az Oszkolt, elértük a dombokat, melyek lezárták a folyó alacsony völgyét. Ezeknek a domboknak a tetején vezetett tovább az út.
A menetirányt, és a tempót szabályozó tiszt, Kövér Endre zászlós leállította a menetet. Hívatott.
Előttünk egy 100, 150 méter hosszú lejtőn vezetett enyhe, és meredekebb szakaszokkal az út fel a dombtetőkre. Már csak a hó világított, sötétség feküdt a tájra.
A fogatokat fél-fél szakasz állta körül, s kezdetét vette egy küzdelmes munka: a megterhelt szánoknak a tetőre való juttatása!
A meredekebb részeken siklottak a lovak, elestek, a hám lefordult róluk. Zavari minden lóhoz egy-egy katonát rendelt, megfogni a kantárt a zablánál, hogy az állatokat fékezzék az elesésnél, segítsenek talpraállásuknál.
Egy kemény órát vett igénybe, míg minden jármű a tetőre került. A katonák kifújták magukat, én is megnyugodtam. Elindultunk!
Egyenletes tempót reméltem. A talpak alatt ropogott az utat fedő hó- és jégréteg. Akik keményen dolgoztak, még nem érezték az éj komisz hidegét, s ha jó tempóban megyünk, talán átvészeljük a fagyás nélküli vonulást.
Szótlanul róttuk az utat, ment mindenki az előtte lévő után. Irányt adott a menetzaj, melyet ezer hangszerrel sem lehetne imitálni! Néha-néha megcsúsztak a szának, ilyenkor visítottak a szántalpak. Erősödött a hideg, sűrűsödött a köd!
A lélegzetünkből kicsapódó pára zúzmara alakjában ruházatunkra rakódott, melyek lassan fehérré váltak. A lovak nyakát, szügyét, sörényét is fehérre festette a hideg. Az éj kegyetlen fegyvereivel nem csak a testet, hanem a lelket is támadta, hogy elüsse belőle az akaratot. Éreztem, hogy a haladás lassúbbodott!
Feszülnek az inak, merevednek a bokák a fagyos bakancsokban. Gomolyog a tejfehér köd, egyes szakaszokon méternyire sem látunk. Szemünk állandóan meg van feszülve, úgy nézünk, figyelünk, hogy az előttünk menőbe bele ne ütközzünk. Félek, ha egy-két ló kidűlne, mi lenne a rakománnyal?
Nem érzékelem, hogy a lejtőtől hány kilométert tettünk már meg? Ötöt semmiképp! Talán négyet! Hol van még Veliko Mihajlovka? Csak ránk ne lőjenek!
A hajtók a szánok mellett gyalogolnak, nem bírják ülve a hideget! Még nem fáradok!
A tetőkön már egy órája megyünk, de miért nem jelez a biztosító őrs? Csakhamar hozzájuk értünk.
Nézem a rajparancsnokot. Pongyola magatartású, kezén nincs kesztyű! Gyanúm támadt, hogy a tizedes többet ivott a saját szeszadagjánál! Elborította agyamat a düh arra a gondolatra, hogy meglopta bajtársait!
–Meglopta a katonákat? Berúgott! – kiáltoztam.
–A tizedes úr mindig ivott, míg jöttünk! Itt megállított bennünket, és azt mondta: Nem megyünk tovább! – hadarta az egyik katona.
–Magát itt lőné agyon Lóskay ezredes úr! Én ezt nem teszem! De lefokozom, és kiköttetem ezért a bitangságért de úgy – fordultam Zavarihoz –, hogy szarja össze magát! A géppisztolyt azonnal vegye el tőle, őrmester! Rajparancsnok tovább nem lehet!
Folytatódott a menet! A katonákat lehangolta ez a szokatlan epizód, és a mind gyötrőbben maró hideg!
Nézem az órámat, 10 órát mutat! Kövér zászlós úr jelezte, hogy még 10 kilométernyi út állhat előttünk.
–Gyorsítani kell a menetet, s akkor két óra erre elég lesz!
III.
Egy idő után aggódni kezdtem. A katonák át vannak fagyva, a lépéseknél már a reflexek segítenek! Az erőt rohamosan fogyasztja a hideg! A köd tűhegyekkel szurkálja arcunkat, a század imbolyogva rója a fagyos utat, a megsemmisülés 35 fokos hidegében!
Hideg öklök turkálnak gyomrunkban, szemeink előtt lidércek futkosnak, s mintha lépteiket ütemesre vezényelné egy erős torok!
Megrázom magamat, egyetlen kortyot iszom. Bizonyosan ezt teszi mindenki. A víziók kezdenek eltűnni!
Negyedórát mehettünk még, amikor a biztosítók lövöldözni kezdtek. A menetet szabályozó zászlós leállította a századot. A szakaszok parancsra vártak. Előre futottam, és kérdőre vontam a katonákat, hogy miért lövöldöztek?
–Fegyveres csoport jött felénk!
–Tisztán látták?
–Nem egészen!
–Nem képzelődtek?
–Nem hadnagy úr, de inkább mi lőjünk mint más lőjön le bennünket!
–No, semmi baj! Inkább így, mint sehogy! Zavari! Tíz perc pihenő! A lovakat azonnal le kell takarni! Mondja a katonáknak, hogy még 6 kilométert kell megtennünk! A szesz adagját mindenki igya meg! Aztán jöjjön ide Páll hadapróddal, és a tisztekkel!
Senki sem nyúlt a szeszhez, előbb kitopogtuk magunkat, mozgattuk merevedett tagjainkat, dörzsölgettük fülünket, arcunkat.
Miután a tisztek, az őrmester, és Zavari megérkeztek, maradék rumjainkat megittuk. Előbb koccintottunk. Ez ugyan nem illett tragikus, és bárdolatlan helyzetünkhoz, de mutattuk, hogy ép emberek vagyunk. Az italtól kicsit erőre kaptunk. Rágyújtottunk!
–Pali, nincs talán baj? Nem beszélgetsz! – szóltam Kubinyihoz. –Légy erős, nem sokára odaérünk!
–Mit mondjak? Ma van a nevem napja!
Hallgatott mindenki, fel se tudtuk fogni, mit is mondott? Névnapra gondolni, amikor az értelmet öklözik a félelmek, rángatóznak az állak, vacognak, kattognak a fogak, reszket minden porcikánk, fenyeget a vég.
Ő szedte először rendbe magát. Szólt a legényének, s az köpenye zsebéből kihúzott egy üveget. Odaadta gazdájának.
A zászlós kicuppantotta a dugót, adjon Istent mondott, ivott egy fél kortyot, utána köpenye ujjával megtörölte az üveg száját, és nekem nyújtotta:
–Köszöntsétek rám – mondta –, ilyen névnapom, hogy azt az Oszkol melletti dombokon tartsam, nem lesz még egyszer!
–Tartson Isten – mondtam, és jót húztam az üvegből. Ezt tette sorban mindenki! Utoljára ő ivott, s a még félig lévő üveget átadta legényének, hogy az is igyon, s adja tovább a szakaszának.
Zavari közben leszedette a lovakról a takarókat, s jelentette Kövér zászlós úrnak, hogy a század indulásra kész.
Jót tett az embereknek a pihenő, a szóváltás, a vérkeringést segítő masszázs. Bízhattam abban, hogy semmi probléma nem lehet már.
Valóban, 24 óra után 20 perccel, a menetet vezénylő zászlós hírvivőjével jelentette:
–Veliko Mihajlovka alá érkeztünk!
Erdélyi Béla hadnagy egyik e napokban lejegyzett verse:
A fegyelem valamit eltakart
bus itt a katona, nem jut el
hozzánk Szatmár illata,
dus, szép tájaink helyet sivár
harcmező szédit, indulásunk
óta érezzük nagy baj fenyeget,
de ezt eltakarta előlünk a fegyelem
suttogó szavakhoz nem vagyunk szokva,
a vezényszó szentséges, erre lépünk
akkor is, ha ebben rejlik végünk;
árva lobogót láttam az utszélre
dobva és fegyvert, velük fázunk
és szenvedünk; ilyen bünökért
lesz kegyetlen vesztünk,
rettegve csikorgatjuk fogainkat:
agónizál a lobogó, a fegyver,
melyekre felesküdtünk
a lobogó rudját a hóba szurom,
látom éled, mozdul a trikolór,
mellé állitom a szégyenült puskát,
hull róla rögtön a szenny és vidul
Ez is érdekelhet
miért kellett nekünk e vesztes háboru,
mért pusztitottuk el népünk szinejavát,
2. Magyar Hadsereg jaj, miért buktál el,
miért fekszik a havakon holtan
száz ezer katonád
1943. január 23.
