Cukrászháború, „próbatámadás” vagy épp saját magunk megtámadása – íme a történelem legcéltalanabb csatái

Az emberiség hosszú és gyakran véres történelme során számos olyan csatát vonultatott fel, amelyekben az egyik fél a sikeres hódítást követően szinte azonnal el is veszítette mindazt, amit korábban megszerzett. A győzelmeket gyakran a súlyos veszteségek kíméletlen valósága fenyegette mind a győztes, mind a vesztes oldalakon. Visszamenőlegesen sok katonai összecsapás tűnik egyszerű időpazarlásnak, de mégis vannak olyan csaták, amelyek „puszta hiábavalóságukkal” emelkednek ki. Szomorú, de szép számmal találhatunk versenyzőket, amelyek közül kikerülhet a történelem legcéltalanabb csatája „vetélkedő” győztese.

Emberáldozatokkal mérték fel a németek felkészültségét

Vannak, amelyeket egyszerűen rosszul terveztek meg és hajtottak végre. Ilyen volt például 1942. augusztus 19-én a német megszállás alatt álló észak-franciaországi kikötőnél a Dieppe-i rajtaütés (más néven Jubileum-hadművelet). A politikai és katonai célokat szolgáló, klasszikus gerilla hadművelet elsődleges célja az volt, hogy megmutassa, mennyire hatékony a német radar. A terv az volt, hogy nagy létszámú haderő száll partra a kikötő közelében, amely elpusztítja a két nagy tengerparti tüzérségi üteget, majd sértetlenül elfoglalja a kikötőt. Az események nagyjából így is történtek, és közel hatezer katona, főleg kanadai, szállt partra, a brit Haditengerészet és szövetséges repülőgépek támogatásával.

A rövid, de hatásos orvtámadás az apályt kihasználva vonult volna vissza. Ám a szövetséges erők végül több mint háromezer katonát veszítettek el: a legtöbbjüket a partraszálláskor tették harcképtelenné (elestek, megsérültek vagy fogságba estek). Ráadásul a német légierőt sem sikerült komolyabb harcba „csalogatni”. A hadművelet sikertelensége azonban értékes tapasztalatokhoz juttatta a szövetségeseket. Egyes feljegyzések szerint a Jubileum egyfajta „szándékos áldozat” volt azért, hogy sokkal több életet menthessenek meg, ha majd bekövetkezik a félelmetes „D-nap”.

Sütemények és fagylalt szolgált ürügyet a háborúhoz

Az 1838-as, úgynevezett „Cukrászdaháborút” (Pastry war), azaz a rövid, de mulatságosnak is nevezhető incidenst egy mexikói francia cukrász kirablása váltotta ki. A háborút Lajos Fülöp, a hazájában is sokat gúnyolt polgárkirály indította a két ország közötti pénzügyi tartozások miatti viták okán, amelyhez más ürügyet nem tudott találni. A csata Franciaország és Mexikó közti civakodásból nőtte ki magát, amikor egy francia cukrász kártérítést követelt az elvesztett vagyonáért cserébe. A Remontel nevű cukrászdát a mexikói katonák és tisztek 1828-ban fosztották ki. Mexikó függetlenségének kikiáltása utáni években ugyanis puccsok és zavargások robbantak ki, amikor a vandál lázadók külföldi ingatlanokat támadtak meg és raboltak ki. A mexikói kormány persze nem fizetett kártérítést, ezért a francia tulajdonosok nagy része saját hazája kormányánál próbált igazságszolgáltatást kérni. A Remontel tulajdonosa 1838-ban élt panasszal Párizsban.

Lajos Fülöp követelése a következőképpen hangzott: tíz évi kamatot is felszámítva Mexikó fizessen 600 ezer peso (akkori értéknek megfelelően 3 millió francia frank) kártérítést, mert ellenkező esetben a franciák fegyverrel lépnek fel. A mexikóiak ezt természetesen visszautasították, mire a polgárkirály utasítást adott Charles Baduin admirálisnak, hogy hajózzon be a Yucatan partjaihoz fekvő kikötőkbe, és ott vegye tűz alá a San Juan de Ulúa erődöt, illetve Veracruz kikötőjét. A franciák gyors győzelmet arattak, és a mexikóiak végül angol közreműködésre harminc napon belül kifizették a 600 ezer pesot, további 200 ezer pesot pedig kompenzáció gyanánt. Bár a franciák elhagyták az országot, a külpolitikai kudarc Texas kiválása után újabb békétlenséget eredményezett. Ez vezetett a küszöbön álló mexikói-amerikai háborúhoz, majd a külföldi hitelek fizetésének sikertelensége miatt Franciaország hamarosan újból támadásba lendült. Ma a hajdan kirabolt cukrászda helyén étterem áll Mexikóvárosban.

Egy kis pálinka, és az osztrákok megtámadták saját magukat

Az egyik legkomikusabb európai csetepaténak az 1788. szeptember 17-től szeptember 22-ig tartó csata bizonyult, amelyben nem volt sem győztes, sem vesztes. A hadtörténelemben egyedülálló, hogy egy hadsereg saját magával harcolva semmisíti meg önmagát. A karánsebesi csatában a helyzet ugyanis odáig fajult, hogy a teljesen megzavarodott császári csapatok az éjszakai sötétségben egymás ellen vívtak öldöklő küzdelmet.

Ebben a történelmi időben II. József német-római császár és magyar király bekapcsolódott az immár egy éve tartó török-orosz háborúba és saját irányítása alatt, támadó hadjáratot indított. A császári-királyi fősereg mintegy 200 ezer főt számlált, amely először bevette Szabácsot, majd – teljesen értelmetlenül – széthúzták az Adriai-tengertől a Dnyeperig terjedő, légvonalban is több mint 1500 kilométeres arcvonalon. Közben a törökök sem tétlenkedtek: augusztusban Juszuf pasa nagyvezír hetvenezer emberből álló seregével átkelt a Dunán, ahol a bánsági hadtestet visszavonulásra késztették. A császár ekkor maga sietett embereit vezetve a veszélyeztetett területre.

Közben szeptember lett, és a kisebb összecsapások után a császári-királyi csapatok a mai Románia területére, Karánsebes előterébe húzódtak vissza. A főként gyalogos menetet a magyar huszárok biztosították. Miután a hadsereg megállt pihenni, a fáradt és szomjas tisztek pálinkát vásároltak, majd inni kezdtek. Nem sokkal ezután azonban harc tört ki a lovasság és a gyalogság között, a huszárok ugyanis nem kívánták megosztani kellemes italukat a gyalogosokkal. Hamarosan lövések dörrentek és „törökök, törökök” felkiáltás hangzott fel. A gyalogosok ezzel akarták ugyanis megtéveszteni a lovasságot, hogy azok talán ott hagyják a „zsákmányukat”, és így megkaparinthatják a pálinkát. A huszárok ekkora már annyira részegek voltak, hogy hamarosan totális pánik tört ki. A tömeg akkor zavarodott meg teljesen, amikor a tisztek kiáltozni kezdtek: a katonák a „Halt” (Állj!) parancsot „Allah”-nak vélték hallani.

A két császári hadtest így aztán a vaksötétben szabályos, parázs ütközetet vívott egymással. Csak akkor vált világossá, hogy se híre, se hamva a töröknek, amikor felkelt a nap. Addigra azonban a Habsburg-erők több mint 10 ezer embert vesztettek az egyedülálló összecsapás során. Ez a saját csapatoknak okozott veszteségek szempontjából alighanem felülmúlhatatlan világcsúcs. A török hadsereg csak két nap múlva bukkant fel, de már csak harminc ágyút talált a csatatéren. A császári seregek saját maguk legyőzése után ugyanis vad menekülésbe kezdtek.

Az eseményről szóló történelmi feljegyzések azonban hiányosak és megkérdőjelezik, hogy az osztrák hadsereg kínos történetét vajon a történelem idővel eltúlozta-e vagy sem. „II. József levelet küldött testvérének, Lipótnak az adott év szeptember 26-án, amelyben leírta, hogy a katonák váratlanul tüzet nyitottak azon a szeptember 21-i éjszakán, majd ecsetelte az ezt követő riasztást és zavart” – mondta Matthew Mayer történész, aki doktori tézisét az 1788-as eseményekről írta.

„Teljesen feloszlott a menetoszlop, amelyben a katonák vonultak, miközben a hordókat, a kocsikat és az összes sátort felfordították” – írja a levélben II. József. – „Borzalmas volt, ahogy a katonáim egymást lőtték. Végül nagy veszteségek árán helyreállt a rend, és szerencsénk volt, hogy a törökök nem bukkantak a nyomunkra, különben az egész sereget megsemmisítették volna.”