A Mars-kutatás története II. - A 19. század

Zöld óceánok, vörös növénytakaró

Schroeter rajza a Marsról

Egy lelkes amatőrcsillagász, Johann Hieronymus Schroeter, 1800-ban rajzokat készített a Mars felszínéről. Schroeter állandó kapcsolatban állt Herschellel, távcsövét is a német-angol asztronómus teleszkópja alapján készítette.

Honoré Flaugergues, Schroeter francia műkedvelő kollégája 1809 és 1813 között több fontos felfedezést is tett a dél-franciaországi Viviers-ben álló magán-obszervatóriumában. Előbb csak "sárga felhőket" vélt felfedezni a bolygó légkörében, melyekről mások és csak sokkal később kiderítették: porfelhők lehettek.

Későbbi észrevételei közé tartozott a sarki jégsapkák gyors olvadásának megfigyelése is.
Flaugergues szerint a sapkák határa változik, és a jégtakarók a marsi tavasz idején szemmel láthatólag összezsugorodnak. Ebből arra következtetett, hogy a sapkák vékony jég- és hórétegekből állnak, gyors olvadásuk pedig annak a bizonyítéka, hogy a Marson melegebb van, mint a Földön.

A marsi nap hosszát már Huygens és - némileg pontosabban - Cassini is megmérte: előbbi 24 órában, utóbbi 24 órában és 40 percben határozta meg a bolygó egyszeri körbefordulásának időtartamát.
Két német csillagász, Wilhelm Beer és Johann von Maedler 1840-ben tovább pontosította az adatokat: az új Mars- és Hold-térképet is készítő tudósok Beer Berlinhez közeli obszervatóriumában dolgozva arra jutottak, hogy a vörös bolygó 24 óra, 37 perc és 22,6 másodperc alatt fordul meg a tengelye körül. Eredményüket Frederik Kaiser később két századmásodperccel tovább finomította: a holland 1862-ben mért eredményei szerint a marsi nap hossza 24 óra, 37 perc és 22,62 másodperc. (A legprecízebb mai mérések alig térnek el ettől: modern műszereink szerint a Mars 24 óra, 37 perc és 22,663 +/- 0,002 másodperc alatt fordul meg tengelye körül.)

William Whewell

Az egyre érzékenyebb távcsövekkel közben egyre pontosabb felszíni megfigyeléseket lehetett végezni. A tudósok figyelmét mindenekelőtt a Mars nagy kiterjedésű színes foltjai keltették fel. A római Secchi atya szerint a hatalmas zöld területek voltaképp tengerek. Hasonló véleményen volt William Whewell tudományfilozófus, a Cambridge-i Trinity College tagja, aki 1854-ben úgy gondolta, a Marson zöld tengerek hullámzanak, a talaj vörös, a bolygón pedig élet van. A nézeteit hat évvel később nyilvánosságra hozó Emmanuel Liais szerint azonban a hatalmas zöld foltok nem óceánok, hanem növénytakaró jelei.

A később a héliumot is felfedező Sir Joseph Norman Lockyer londoni csillagász viszont 1862-ben ismét Secchiéknek adott igazat, s Mars-térképén a zöld területeket óceánokként ábrázolta. Tíz évvel később azonban a francia Flammarion már a vörös színt is a vegetációnak tudta be, mikor így írt: "A Mars felületét kétségkívül beborító füvek és egyéb növények színének tulajdoníthatjuk ama sajátos árnyalatot, mely oly jellemző a bolygóra..." Ebben az időben a tudományos eszközök már lehetővé tették a Mars légkörének tanulmányozását is. Pierre Jules Janssen és Sir William Huggins 1867-ben elsőként próbáltak spektroszkópos módszerrel oxigént és vízpárát kimutatni a bolygón, ám eredményeik nem voltak igazán meggyőzőek.

1. Zöld óceánok, vörös növénytakaró
2. Két hold vagy három?