Megfejtették a damaszkuszi acél titkát

Marianne Reibold és kollégái nagy felbontású, elektromikroszkóppal vizsgáltak meg egy, a XVII. századból származó perzsa kardot, amelyet Asszad Ullah híres kovács készített. Ebben a korszakban az arabok kovácsolási technikája azon alapult, hogy az acélt bonyolult termomechanikus kezelésnek vetették alá, vagyis a kovácsolt vasat újra meg újra meghatározott hőmérsékletre hevítették, ismét kovácsolták, majd megint lehűtötték. A pontos eljárás azonban a XVIII. század táján feledésbe merült.

A német kutatók azt feltételezik, hogy az arab kovácsok az évszázados tapasztalatok alapján különböző módszereket próbáltak ki, és végül olyan nanostruktúrákat hoztak létre, amelyek megmagyarázzák a damaszkuszi acél különleges tartósságát és rugalmasságát. A ciklikus fölmelegítés és formázás ugyanis olyan szén nanocsöveket alakított ki az acélban, amelyek elősegítették, hogy mikroszkopikus méretű vaskarbid szálak alakuljanak ki.

Sokfelé találkozhat manapság az Olvasó a "nanotechnológia" szóösszetétellel, és korántsem bizonyos, hogy mindenki ugyanazt érti alatta. Egy összetett szó úgy születik, hogy két, önmagában is értelmes szót összecsapunk egy új dolog, vagy fogalom megjelölésére. Persze, az elõfordul, hogy a hétköznapi élet tapasztalata ellentmondani látszik a szóösszetétel logikájának, mint például a számítógép esetében. Mit is kellene ez a szó jelentsen - tette fel a kérdést Biró László Péter. Ismerje meg a legújabb technológiák világát!

Ehhez egy Indiából importált, különleges vasércet használtak. Ez az anyag igen nagy mennyiségű szenet tartalmazott, s az európai kovácsok nem kedvelték, mert magas hőmérsékleten azonnal vaskarbid keletkezett benne. A vaskarbid igen kemény, rosszul formálható, sprőd anyagot alkot, ezért az európaiak nem használták, és éppen ezért számukra hosszú ideig rejtély volt és maradt, hogyan készítették a damaszkuszi kovácsok a legendás kardjaikat - írták a kutatók a Nature-ben.

(Múlt-kor/MTI)